Már nem is tudom, hogy hogyan vett tudomást édesapám arrol hogy a múzeumkertben valami összejövetelt terveznek, csak azt tudom, hogy akkora volt a tömeg, hogy alig tudtunk az oldalbejáraton addig bejutni, ahonnan valamit látni is lehetett.
  A Múzeum lépcsőjének oldalán – ahol akkoriban Petőfi szavalta –

elkezdte valaki a Nemzeti Dalt szavalni.
Talpra Magyar! Hí a Haza! – kezdte még csendesebben
Itt az idő, most vagy soha! – kezdett hangja élcesebbé válni
Rabok legyünk vagy szabadok? – hallatszott és visszhangzott a tömegből.
Ez a kérdés, válasszatok! – s mintha csak a földből jönne a dübörgés, úgy morajlott a vers minden irányból tovább.

– A magyarok istenére esküszünk, esküszünk,hogy rabok tovább NEM leszünk! – hallatszott a fogadalom több száz ember ajkairól.

– Foglaljuk el a Rádiót! – Hallatszott egyszer csak többfelől a tömegből, és visszhangra is talált, mert mintha csak egy kötélen lettek volna húzva, megindultunk a Bródi Sándor utcai rádió épülete felé.

  A rádiót védő ávósok megpróbálták a tömeget nyugtatni – Elvtársak! – kezdte egy tiszt a balkonról, mire a tömeg felmordult – Elvtárs a te jó k... Anyád!.
- Emberek! – kezdte újra a tiszt.

– Emberek, Magyarok, azok vagyunk!- jött a válasz.
- Vonuljatok vissza, különben élnem kell a kapott tűzparancsommal! - ordított a katona.
Felháborodott hangzavar volt a válasz. – Ide lőj te szemét - kiáltotta az egyik ember,

– hova jutunk ha magyar lő a magyarra? – hallatszott máshonnan.

  De a tiszt helyett megjelentek az ávós katonák élesre töltött, felszuronyozott puskájukkal és leadták az első sortüzet a levegőbe.
A házak között sokáig visszhangzottak a lövések, mit egy villámcsapás a hegyekben és senki sem tudott felocsúdni a kábulatból, amit a nemvárt szívtelen lövések váltottak ki.
  Majd mintha csak meg lett volna beszélve, repültek a felszedett macskakövek a katonákra, akik előszór visszavonultak, majd fedezékből kezdtek a célzott lövéseket leadni a tömegre.
Édesapám levett a válláról és jó iramban becélozta a Szentkirályi utcát, ahol laktunk.

  Nem a lövések miatti félelmében hagyta el a helyszínt, hanem az én és testvéreim védelmére. De igaza is volt,mert nem sokra rá már megjöttek a páncélosok, akiket a tömeg szeretettel fogadott és akik nem is vonakodtak a tüntetők oldalára állni. Még annyit láttam, hogy tisztjük felállt a páncélautójában és elkezdett a tömeghez beszélni, de bátorító szavait egy ávós lövése fagyasztotta ajkaira. Ekkor kitört az emberekből a hosszú évekig elfojtott gyűlölet s a repülő kövek és az ávósok lövései egyértelművé tették a forradalom kezdetét.

  Estére már a mi utcánkban is folyt az utcai harc a félkelők és az államvédelmiek között, akiknek (az utóbbiaknak) száma erősen csökkent, mivel több lógott lassan a lámpákon és több eldobált sapkával menekült, mit ahányan még támadni merészeltek volna. Nyolc éves voltam és nagyon büszke arra hogy mi, magyarok meg tudjuk magunkat védeniés meg tudjuk változtatni a világot!

folyt. köv. (Ha van érdeklödés)