Dzsoki utolsó útja

   Reggel úgy ébredtem, mintha meg akarnék halni. Pedig nem akartam. Csak már két hete szabin voltam és az első naptól kezdve folyamatosan züllöttem. Nem így terveztem a legutóbbi munkanapomon a várva-várt pihenést, de mire hazaértem, két tragédiával is kénytelen voltam szembesülni. Megdöglött a kutyám, és elhagyott a nőm. Nem tudtam, melyik érint érzékenyebben…

   „Talán a kutyám. Őt már nem lehet visszahozni – gondoltam. – A nőmet még hívogathatom telefonon.”

   Hiába hívogattam, nem békült. Viszont egy rendőrségi feljelentést kilátásba helyezett, hogy leállítson. Állítólag zaklattam. Lehetséges. Két hétig tökrészeg voltam, így nem emlékezhetek, hogy milyen módszerekkel próbáltam visszalopni magamat a szívébe. Az a szemét alkohol! Hogy ki tudja törölni az emlékeket! Csak reménykedhetek benne, hogy az anyjával nem próbálkoztam. Na, mindegy!

   Tehát ahogy mondtam, marhára szarul ébredtem. Totál egybefolyt minden. Képtelen voltam eldönteni, hogy a telefoncsörgés kezdődött előbb, vagy a szívet hasogató álmom szertefoszlása. Bármennyire is berúgtam, mégis minden elalvás alkalmával újraéltem a szakítás pillanatait.

   - De miért? Pont most, mikor már minden rendben mehetne!

   - Zoli! Értsd meg végre, nekem ez nem megy tovább!

   - De miért? Miért? Miért?

   - Egyszerűen nem illünk össze. És… nem akarom lekötni magam… egyelőre.

   - Akkor csak találkozgassunk! Jó?

   - Van értelme szerinted?

   -  Persze, hogy van! Még minden rendbe jöhet.

   - Dehogyis van. Én ezt már eldöntöttem. Nem akarom tovább folytatni. És te se keress többet soha, mindketten csak szenvednénk! Rendben? Kérlek, Zoli ne keress többet!

   - De én ezt így… képtelen vagyok. Adj még egy esélyt, könyörgöm!

   - Zoli, kérlek, ne csináld! Szedd össze magad! Légy férfi!

   - Nem hiszem el, hogy ilyen szívtelen vagy! Te kis kurva!

   - Tessék?

   - Biztosan más faszokra fáj a fogad! Valld be, hogy másokkal akarsz kúrni, mert engem meguntál! Valld be!

   - Na én ezt nem hallgatom tovább! – azzal kilökdösött és bevágta az ajtót!

   - VALLD BE TE BÜDÖS KURVA!!! – ordítottam az ajtón dörömbölve.

   - Húú… rohadt egy álom volt – beszéltem meg saját magammal, majd felkeltem az ágyból és odavánszorogtam a telefonhoz.

   Akkortájt még nem voltak mobiltelefonok. A Matáv készülékei nem írták ki, hogy ki hív. Az álmomból még nem sikerült normálisan kikecmeregnem, ráadásul a remény is elég erősen élt bennem, eltekintve a rendőrséggel való fenyegetésektől. És attól a néhány alkalomtól, amikor vagy a kutyáját uszította rám, vagy verőlegényekkel akart jobb belátásra téríteni. Ez utóbbiakkal nem sokra ment, mivel elég mogorva tudok lenni, ha a helyzet úgy kívánja. Az idegen kutyáktól viszont mindig paráztam.

   - Biztos Ő az – motyogtam, fohászkodva az Úrhoz. Felemeltem a kagylót.

   - Szia, Édesem! Annyira örülök! Tudtam, hogy szeretsz még és visszahívsz! Ma éjjel is veled álmodtam.

   - Szeva, Zoli! Megvan a kulcs? – érdeklődött Petya.

   - Milyen kulcs?... Amúgy az előbbit nem neked szántam.

   - Mi van?

   - Semmi, nem érdekes.

   - Akkor menjek délután?

   - Jaa, persze! Leesett már. Gyere az 17.20-as busszal, itt meg felveszlek kocsival!

   - Ok, fasza! Bebaszunk, mint az állat.

   - Még jobban. Akkor este! Hali! – letettem.

   Nekiláttam a reggeli szertartásnak: Fogmosás, valami szépre gondolva, nehogy közben elhányjam magam a másnaposságtól. Több fantáziakép közül szoktam ilyenkor válogatni; egy kékszemű mesztic nő meztelenül, virágos rét közepén egy hatalmas szederfával, selymes kiscicák, fényképek az ismert univerzumból, nyertes lottószelvény, vízesés.

   Ez esetben a mesztic nő mellett döntöttem.

   Mindig a fogmosással kezdek, mert ha ébredés után a pofájában turkál az ember, attól azonnal beindul a bélperisztaltika. Mire a mosakodással is végzek, már alig marad időm beugrani a klotyóra. Ott már nem gondolok semmire, csak igyekszem. Igyekszem, hogy minél előbb kinn lehessek. Aztán seggmosás és öltözködés.

   Amint jó vastagon felöltöztem, indultam lekaparni a szélvédőről a jeget. A reggeli étkezés elmaradt. Azokban a hetekben minden nap elmaradt. Lehetetlen feladatnak éreztem, hogy naponta egynél többször egyek. Azt az egyet is csak akkor bírtam megejteni, ha már ittam valamit.

   Miközben a jéggel bajlódtam, összeraktam a képet a telefonhívással kapcsolatban: Petya, egy jó nagydarab faszi és országos cimborám. Előző nap együtt ittunk az egyik zenegépes csehóban, és megbeszéltük, hogy másnapra elkérem az egyik haveromtól a présházának a kulcsát. Fullos pince, akár lakásnak is megfelelne.

   „Felmegyünk, főzünk és piálunk egész éjjel.” – ennyi volt a megbeszélés. Én csak bólogattam, mint egy félkegyelmű. Nagyon be voltam már szívva. Aztán hazafelé menet, még az este elkunyeráltam a kulcsot.

   Épp csak egy tenyérnyi helyen kapartam le a jeget, hogy kilássak. Beültem és indítóztam. Harmadikra elkapta. Alig láttam valamit azon a kis résen keresztül, pláne, hogy egyfolytában visszajegesedett. Folyamatosan törölgetnem kellett és marhára idegesített ez a sziszifuszi munka. Egyszerűen lehetetlen volt úgy letakarítani, hogy ne homályosodjon el újra egy pillanat alatt. De mit lehetett tenni! Minél előbb a kocsmában akartam lenni. Útközben majdnem elütöttem egy csúszkáló öregasszonyt, aki a táskájával egyensúlyozgatott a jeges úton. Ahogy félreugrott, kis híján kiverte a szélvédőmet egy kilós kenyérrel.

   Amint megérkeztem, sietve ugrottam ki az autóból, majd még jobban sietve léptem be a kellemesen meleg, fűtött helyiségbe.

   Heten vagy nyolcan lehettek már bent. Mindannyian alkoholfüggők. A pult mögött az öcsém állt, akkor még ez volt a munkája. Kemény meló ez. Egész nap ott áll az ember és csapolja a sört, adagolja a fröccsöket, üdítőket, röviditalokat. Hallgatja a sok alkesz összefüggéstelen szövegelését, közben bólogat, mint egy nem normális, az agya meg egész máshol jár.

   - Ugye, Gabikám! Ugye, hogy így van! – mondják, minden második mondat után.

   - Jaa, ja, ja – bólogat rá folyamatosan a pultos.

   Hallgatja őket akarva-akaratlanul, és közben lassan meghülyül. Borravalót meg csak legfeljebb filmekben lát. Minden egyes piánál pontosan kiszámolják a pultra a pénzt, ha pedig nagyobb címlettel fizetnek, a visszajáróból a legkisebb értékű érméket is figyelmesen belehúzkodják a tenyerükbe. Néha egyesek összebalhéznak. Olyankor általában mindkettő ugyanazt állítja, csak máshogy megfogalmazva, emiatt azt hiszik, hogy eltérő véleményen vannak. Kitör a hangzavar, a többiek pedig elkezdenek egyenként csatlakozni hol az egyikhez, hol a másikhoz. A pultosok az ilyen incidensek kezelésére számtalan módszert ismernek. Az öcsém mindössze kettőt szokott alkalmazni: Ha szócsatákat kellett elnémítani, berakta a magnóba a „Jó fonó Zsuzsika” című mesekazettát, amire tuti, hogy másodpercek alatt elnémultak és csendben ültek a piájuk mellett. Még az öreg, szociopata alkoholistákra is ilyen hatással van egy kellemes, mesemondó hang. Mindegy, hogy az férfi vagy női. Ha meg verekedni akartak, arra az esetre egy óriási franciakulcsot tartogatott a pult alatt. Ez talán még a mesekazettánál is hatékonyabb volt.

   - Szevasz, öcskös! – léptem a pulthoz, aztán kezet fogtunk.

   - Szia, tesó! Hogy vagy?

   - Nem túl jól. Miért kérded, látszik?

   - Elég szarul nézel ki, le kéne állnod a piával! Most komolyan.

   - Hát, ha úgy nézek ki, ahogy érzem magam… akkor tényleg ocsmány lehetek. Már szarni is alig tudok kimenni reggel, úgyhogy holnaptól visszabillentem magam az egészséges életvitelbe. De most adj egy sört, mert meggyullad a belem! Ja, és egy csomag cigit is kérek.

   - Állandóan részegen csavarogsz. Hány helyen voltál buliban az elmúlt két hétben? Szerintem a megye összes rendezvényén ott voltál. Mire ment el több lóvéd, benzinre vagy szeszre?

   - Hát… - csak ennyit tudtam hozzáfűzni.

   Kirakta öcsém a korsó sört és a cigit, én pedig, nehogy megszóljanak a kocsmatöltelékek az ingyen fogyasztás miatt, jól láthatóan leraktam a pultra egy ezrest. Öcsém berakta a kasszába, majd apróban visszaadta az egészet, mint visszajárót.

   - Mára is van valami program? – kérdezte.

   Ekkor két részeg mukucs felpattant az egyik asztaltól és egymás kabátgallérját kezdték rángatni, sűrű kurvaanyázás közepette.

   - HÉLO-HÉLO-HÉLO! – ennyi elég volt nekik, hogy megnyugodjanak, és a franciakulcs is visszakerüljön a helyére.

   - Aha, elkértem a Kalmi pincekulcsát. Estefelé felmegyünk a Petyával iszogatni. Szerintem reggelig ott leszünk.

   Kibontottam a cigit, rágyújtottam, a sört pedig egyszerre megittam. Fél percen belül ott volt előttem a másik.

   - Nem is értem, hogy bírod. Aggódom érted, tesó, tényleg le kéne állnod!

   - Holnaptól legalább egy hétig nem iszok alkoholt, megígérem!

   - Biztos?

   - A Boldogságos Szűzanya nem olyan biztos az égben, mint ez! – fogadkoztam.

   - Na, ezzel ne humorizálj!

   - Ok, csak hülyültem. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan – mondtam az ég felé nézve, tenyereimet összetéve egy gyors keresztvetést követően.

   A két alkesz újra felpattant. Szidták egymást és feszítettek, de nem mentek egymásnak. Csak farktollrázogatás volt.

   - DUGÓ LEGYEN! – szólt oda öcsém, közben berakta a mesekazettát. A „Varázspalacsinta” volt az első mese.

   - Ettől mindig bekussolnak? – kérdeztem a második sör kortyolgatása közben.

   - Száz százalékig – válaszolta vigyorogva. – Már csak kakaót meg kiflit kéne eléjük rakni.

   És tényleg. Úgy ültek az italok mellett, elmélyülten hallgatva a mesét, mint az óvódások.

   Én pedig egész nap ittam és egy fillért sem költöttem. Ha három darab százassal fizettem, hat darab ötvenest kaptam vissza. Ha egy ötszázassal, akkor öt darab százast… et cetera, et cetera. A déli órákban rábeszéltem magam, hogy átmenjek a szomszédban lévő élelmiszerboltba. Vettem két zsemlét, két szelet centi vastag parizert és egy kefirt. Visszamentem a kocsmába, megterítettem az egyik hamutartó mellett és megebédeltem. A többiek undorodva nézték, ahogy lekísérem a kaját a kefirrel.

   - Most mit fintorogtok? – kérdeztem tőlük. – Oda kell figyelnem az egészségemre. Fellazítom a beleimet, hogy ne kapjak aranyeret.

   Aztán söröztem tovább. Egyfolytában ittam és hugyoztam. Közben annyira megtetszett a „Jó fonó Zsuzsika”, hogy külön az én kérésemre kétszer is végighallgattuk a délután folyamán. Rendesen durcás lettem, mikor ott kellet hagynom a mesedélutánt, hogy felvegyem a haveromat.

   - Ha végeztél, gyere fel utánunk, öcsi! 

   - Figyelj tesó! Mire itt bezárok, majdnem éjfél lesz. Ti addigra hullák lesztek. Semmi értelme, hogy ott nézegesselek benneteket.

   - Azért csak gondold meg! Na, csövi! – azzal leléptem.

   Petya leszállt a buszról és beszállt a kocsimba.

   - Szevasz, Zolikám!

   - Helló!

   - Tyű, a mindenit! Még a tegnapinál is sokkal szarabbul nézel ki.

   - Ja. Mintha erre ma már felhívta volna valaki a figyelmemet.

   - Baszki, Derricknek sem voltak ilyen táskák a szeme alatt! – röhögött, Petya.

   - Mi a faszt vihogsz? Kiváncsi lennék, te hogy néznél ki, ha nem csak a nődet veszítenéd el, de még a kutyádat is.

   - Talán belehugyoznék a kettőhúszba – röhögött tovább.

   Feltekertem a hangerőt és beletapostam a gázba. Britney Spears faszállító hangja töltötte be az utasteret, minden más zajt teljesen elnyomva. Hála Istennek, még a saját hangunkat sem hallottuk a kétszer háromszáz watt-nak köszönhetően. Petya a kesztyűtartót ütötte, mint egy dobot én meg a kormánykereket. Így üvöltöttük mindketten teli torokból a „Hit me baby one more time” című slágert.

   Épp, hogy be tudta fejezni Spears kisasszony az éneklést, már meg is érkeztünk. Kinyitottam a pincét és mindjárt megtöltöttem egy kétliteres kancsót borral. Miután megittuk, Petya hozzáfogott befűteni. Mivel villany nem volt bevezetve, petróleumlámpával világítottunk. A tompa félhomályban találtam egy jó nagy konzervet.

   - Ezt nézd, haver! Van itt kaja! Csak nem fog megsértődni a Kalmi, ha megesszük.

   - Azt a kurva, mekkora gyíkhús! Legalább két kilós. Szerintem nyugodtan bontsd ki! Kenyér van?

   - Nincs. Bassza meg!

   - Főzzünk hozzá krumplit! Az jobb is lesz, mint a kenyér. Nem hizlal annyira.

   - Ja, igazad van – mondtam. - Pucoljunk egy kilóra valót legalább! Lent a hordóknál van egy zsákkal. Már olyan éhes vagyok, hogy mindenhol kövesztett elefántokat látok.

   A krumplit megpucoltuk, megfőztük, majd összekevertük a konzervhússal. Pukkadásig zabáltuk magunkat, utána meg csak fetrengtünk, mint két víziló. Ha meg néha valami jobb szám következett az elemes rádióban, együtt tutultunk az előadóval. Alig vártuk, hogy egy kicsit átlökődjön a gyomorból a kaja a belekbe, már folytattuk is a borozást. Ittunk és elmélkedtünk, főleg értelmetlen hülyeségeken. Petya, láthatóan taj részeg volt. Én már nem tudtam különbséget tenni az állapotomban. Nem tudtam mikor vagyok részeg, és mikor józan? Minden egyformának tűnt. Mindig ugyanannak a szerencsétlen fasznak éreztem magam.

   A pince elé jártunk ki hugyozni, közben bámultuk a fagyos, teliholdas égboltot. Az egyik alkalommal, ahogy gyönyörködtem a szép kerek holdban és közben lehugyoztam a nadrágomat, eszembe jutott, mi lenne ha vonyítanánk. Hátha átváltoznánk vérfarkassá. Az lenne csak a jó buli! Aaz kizökkente a depressziómból, az kurva élet! Végre kivonhatnám magam ebből a küzdelmekkel teli gyötrelmes, civilizált világból. Bujkálva élnék az erdőben, nyulakra, őzekre vadásznék, néha megennék egy-egy embert, bolhás lennék, tele kullancsokkal, rühöt kapnék a farkas csajoktól, nyár elején lehullatnám a bundámat, őszre újat növesztenék. Nem kéne agyalnom a rezsifizetésen, benzinárakon, fogorvoson, lottószámokon, beöntésen, szüreti bálon, híradón, a csajom menstruációján stb.

   Aztán szóvá tettem az ötletemet és vonyítani kezdtünk.

   Nem jött össze az átváltozás. Visszamentünk a pincébe folytatni a piálást. Valamikor éjfél után kiütéses győzelmet aratott a bor, hajnalban pedig szinte egyszerre ébredtünk, kiszáradásos tünetektől szenvedve.

- Te! Zoli! – nyögte Petya.

   - Mi van?

   - Kibaszottúl szomjas vagyok, baszd meg.

   - Én is. Olyan a pofám, mint a tapló.

   - Kéne víz.

   - Ja. Ott van egy vödör – mutattam a félhomályban a sarokba. – Menj, hozzál a kútról!

   - Pont én?

   - Na jó, majd én hozok – aztán felkeltem, kimentem a pince elé a kúthoz és tekertem a kereket. Először le, majd fel. Átöntöttem a vizet a vödörbe. Hármat léptem, mire majdnem elvágódtam a jégpályán, amit a kettőnk veséi hoztak össze az éjszaka folyamán. Káromkodtam egyet.

   Bevittem a vödröt és felraktam az asztalra. Odaálltunk mellé, felváltva inni kezdtünk. A szánkat csucsorítva, belemerítve a vízbe. Szürcsöltünk, mint a tehenek az itatóvályúnál. Eszembe jutott Váci Mihálytól a „A mohos favödör”. Ettől még jobban ízlett. Miután megszívtuk magunkat, mint a marhák, lenyomtunk még egy kancsó bort és aludtunk reggelig.

   Nyolc óra magasságában sikerült nagy nehezen felkelnünk. Volt még egy kevés parázs, amit pillanatokon belül újraélesztett a fázós Petya. A kémény füstjét egyből kiszúrta Bazsarózsa, az egyik hegyi liflánder és perceken belül ott volt, egy-két potyapia reményében.

   - Sziasztok!

   - Szevasz, Bazsarózsa! Nincs itt a Kalmi – mondtam neki.

   - Nincs itt? – kérdezte csodálkozva.

   - Nincs. Csak ketten vagyunk itt a haverommal. Elkértem a kulcsot.  

   - El? – csodálkozott még jobban.

   - El. Iszol egy fröccsöt?

   - Persze.

   Ott álltunk hárman és ittunk. Közben azon gondolkodtam, mitől vág egyfolytában ilyen riadt pofát ez a Bazsarózsa.

   Letette az üres poharat, köszönt és eltűnt.

   - Ennek meg mi baja lehet? – fordultam oda Petyához. – Nem értem. Ahogy ezt az ürgét ismerem, a tizedik pohár után sem tudtuk volna elzavarni normál esetben.

   - Tudja a picsa. Talán fosmenése van.  

   Aztán, ahogy jobban végignéztem magunkon, beugrott a megfejtés. Egész éjjel kijártunk hugyozni, de a sliccet sosem húztuk fel. Tárva nyitva volt minden. Petyának még szét is volt hajtva a gatyája. Úristen! Bele se mertem gondolni, hogy most mit feltételezhet rólunk ez az alkoholista állat. Egyszercsak, Petya rémült hangja szakította félbe a gondolatmenetemet.

   - Zoli gyere, baszd meg!

   - Mi van, szellemet láttál?

   - Nézd meg, mit zabáltunk! Mindjárt okádok, a KURVA ÉLETBE! – és kirohant.

   Míg hallgattam, ahogy köhögve rókázik, megnéztem a konzervdobozt. „Szaftos finomságok házi kedvenceknek” ez állt rajta, mivel kutyakaja volt.

   - Nincs ebben semmi rossz! – kiabáltam ki neki, legalábbis engem nem hatott meg.

   Jóformán még ki sem dobta rendesen a taccsot, mire én is felfedeztem valami gyomorforgató tényt. Belenéztem az asztalon lévő vödörbe. Abba, amelyikről a mohos favödör jutott eszembe az éjjel. Kimentem, hánytam egy sugarasat, majd úgy gondoltam, hadd okádjon még egyet a Petya is.

   - Gyere Petya, mutatok valamit! Hátha megint megszomjazol – vigyorogtam.

   Legnagyobb megdöbbenésemre, ez meg őt hagyta hidegen. A vödröt ugyan kiürítették korábban, de azért ragadt bele elég bizonyíték arra vonatkozóan, hogy szemetesként funkcionál. Volt annak a falára és az aljába ragadva mindenféle finomság: tea filter, papír zsebkendő, kávézacc, paprikamag, hüvelytampon, cigarettacsikk, szalámibőr.

   Miután jól kiröhögtük egymást, megittunk még egy kancsóval, majd bezártam a pincét, beültünk a kocsiba és indítottam. Szarul indult. Legfeljebb két henger üzemelt.

   - A kurva anyját ennek az ócskavasnak! – csapkodtam a kormányt. – Megint beköpött vagy két gyertyát.

   - És mi van ilyenkor?

   - Az, hogy előveszem a kombinált fogót, elhúzom a pipát a gyertyáról és rúgatott szikrával járatom, míg beindul minden henger.

   Kiszálltam, hátramentem, kinyitottam a csomagtartót. És kitisztult egy kéthete elfeledett emlékkép. Egy szörnyű nap emlékei. Aznap Döglött meg Dzsoki, a németjuhászom, mikor lapátra tett a nőm. Beraktam a csomagtartóba, hogy útközben valamikor bedobjam a Princibe, de olyan szinten lefoglalt a visszakönyörgés tevékenysége, hogy szegény eb totál kiment a fejemből. Két héten keresztül hordtam magammal a negyven kilós kutyát mindenhová bulizni, úgy hogy egyfolytában szolgáltattam neki a zenét, ahogy a csövön kifért.

   A fogót megtaláltam. Minden henger beindult, Dzsokira pedig még egyszer, utoljára rázártam a csomagtartót.

   „Mekkora szerencse, hogy hetek óta mínuszok vannak!” – gondoltam, aztán elindultunk.

   Petya be akarta kapcsolni a zenét.

   - Most ne kapcsold be! – mondtam gyászos tekintettel, aztán elmeséltem, miről felejtkeztem meg.

   Petya erre visítva röhögött. Ahogy odaértem a Princihez, megálltam a hídon, kinyitottam a csomagtartót és kiemeltem a kutyámat. Csontra volt fagyva. Rohadt nehéz volt. Majdnem beállt a derekam, mire átemeltem a híd korlátján. Tartottam egy darabig, hogy nyöghessek pár mondatot búcsúztató gyanánt.

   - Neked aztán jó hosszúra sikerült az utolsó utad. Remélem jól érezted magad. Hiányozni fogsz. Nyugodj békében, Dzsoki! – aztán elengedtem. Visszaadtam a természetnek, hogy a halak emésztőrendszerén keresztül váljon az örök körforgás részévé.

   Visszaültem a kocsiba, feltekertem a hangerőt és beletapostam a gázba. Vincze Lilla hangja ordította tele az utasteret a „Júlia nem akar a földön járni” című számmal.  Menet közben rágyújtottunk. Megint majdnem keresztülmentem a tegnapi öregasszonyon, és megint majdnem kiütötte a szélvédőmet, de most egy szatyor hagymával.

   - ENNEK TUTI, HOGY ÉN VAGYOK A MUMUSA! – próbáltam túlordítani Vincze Lillát.

   - MI VAN?

   - SEMMI, NEM ÉRDEKES!

   Leparkoltam a kocsma előtt és bementünk öcsémhez egy ingyen sörre.