Hosszú idő után rájöttem, hogy az én fajtám máshogy pusztul ki. Ezt lehet megcáfolni, nyugodtan lehet, ahogy azt is, hogy én pontosan tudom – a közhiedelemmel ellentétben –, hogy miről beszélek. Ezenkívül pedig azt kell mondjam, a depresszió örökölhető és néha tényleg arról szól az egész világ, az szól a világban és az szól a világról. Mondjuk tekinthetjük nagyon művészi, elgondolkodtató, istent-látó vagy játszó cigarettázó hipszter viccnek. Csak az nem lenne egyenlő a valósággal. Az elmém szelektálja a gondolataimat, kattog. Azt hiszem az lenne a legjobb, ha az elején kezdeném az egészet. Nem egyszerű ez. Rá kell jönnöm arra, hogy hol is az eleje … 

Például! Esetleg ismeri innen valaki az édesapámat? Nem? Nos, igazán senki sem ismerte, csak sokan még a nevét sem tudják. Igaz, ez az én történetem, nem a néhai apámé. Viszont ahhoz, hogy engem megismerjenek, valamilyen szinten megragadva őt is meg kell. Amikor róla beszélek, valahogy szabadabbnak érzem magam. Szabadabbnak mint mikor a stressz hajtja minden porcikámat. Olyankor a gyomorgörcs gátolni szeretné előrehaladásomat, én mégis a stressznek tett ígéretem miatt elkezdek lépkedni felfelé, felfelé és felfelé, a görcs pedig csak nyom le a szarba. Furcsa, hogy ilyenkor érzem, esetleg érezzük magunkat leginkább szabadnak. Mivel tudjuk, hogy ha feladatunk van és ki kell valami miatt tartanunk; nem halhatunk meg. Körülbelül ez is ilyen lehet. Talán apám az eleje a történetnek, én mégis korábbról indulnék. Olyannyira korán, hogy még a teremtő-spermabankom sem élt, sőt még ember nem is mocskolta be az univerzumunkat. „A dinoszauruszok kipusztultak, miért nem teszed te is azt?” Ekkor éltek a dinoszauruszok. Nem tudom mennyire békében (…) de éltek és ennyi a lényeg. Habár az én szubjektív meglátásom szerint nem volt kimondottan boldog életük, csak az öngyilkossághoz nem értettek. Szerintem pontosan a szuicid hajlam hiánya miatt történhetett az, hogy a dinoszauruszok egymást ették meg. Evolúció, növény – és húsevők, baromságok! Csak nem tetszett nekik az élet. A diadalmas, örömittas kipusztulásuk után jöttek az emberek. Az egyik antiszociális polihisztor megtette az első lépést afelé, hogy a világunk olyan legyen mint a csapvíz, a másik antiszociális polihisztor szimplán csak végignézte és nem értette. Szinte látom magam előtt a beszélgetésüket.

  Y: Ma sok rovart láttam.

  X: Én csak egyet.

  Y: És hogy nézett ki?

  X: Mint egy rovar és „Y” volt a neve.

Csak ez még mindig nem az eleje volt. Nem érzem annak. Inkább csak egy előszó az előszónak. Esetleg előszó az elejének. Előszó mindennek, amit én érzek és amit sokakban vagy sok mindenben látok – azok miatt pedig dühös vagyok. A düh pedig akár a macska szeme, világít a sötétben. Én eléggé bírom a macskákat, így lesz problémás az egész. Hol van már az eleje? Valahol egy téli estén, közel az éjszakához és közel a karácsonyhoz (pár nap, már csak pár nap az elejétől a karácsony). Akkor – ahogy most is – szerettem a karácsonyt. Van valami bizarr hangulata, aminek köszönhetően bármilyen rossz dolog is történik veled ezen a napon, egyszerűen a karácsonyfa illata elfeledteti. Bent voltam a szobában, tetőtér volt. Az asztalon ültem és néztem ki az ablakon, néztem a hóesést. Azt hiszem így történt. Lehet maszturbáltam, nem emlékszem. Ő pedig az előszobában számítógépezett, akkor még nem is tudtam mit csinál a gépen. Azóta sem, mivel teljesen lényegét vesztette. Végül is lényegesebb az, hogy nem teljesen ismertem, pedig ismernem kellett volna. Ismeretem helyette a világszemléletét; „Én vagyok az Isten … Ja, és bocsi. Nem tudtam, hogy a Nap majd megfog égetni, én csak világosságot akartam …” Én erre csak annyit mondtam neki, hogy „Oké, szerintem attól, hogy a kezedhez vér tapad, a körmöd tiszta marad.” Nem értette. Pedig csak arra akartam utalni, amire mindenki más gondolt. Istennek azaz Teremtőnek elég pocsék. Nem foglalkozott különösebben velem, eléggé elhanyagolt. Azzal töltötte mindennapjait, hogy aludt vagy ivott. Elismerem, rajzolni és vásárolni ügyesen tudott! Elment egy ezressel és rengeteg mindennel tért haza. Vagy elment egy ezressel és részegen tért haza, de ez most mindegy. Egy idő után kikapcsolta a számítógépet és a villanyt, majd lement. Gondoltam aludni, mert ugye rengeteget aludt, tudjuk. Úgy tűnt néha, hogy még a benne levő adrenalin is aludt. Háborúban az ember nem lazíthat, mindig ébernek kell lennie. Talán azért aludt mert nem érezte magát veszélyben. Szerintem azért, mert ébren pont veszélyben érezte magát és el akarta nyomni álmaival. Lement de mégsem aludt. Felkeltette feleségét, sőt sokkal inkább felverte és ordítozni kezdett. „Megcsaltál! Megcsaltál te rongy!” Igazság szerint a felesége egyáltalán nem értette miért ordibálja ezt. Ő pedig ütni akarta és ütötte is, ha éppen tudta. Csak a fiúnak sikerült leállítani. Közéjük állt és ő is kiabált. Kiabálta, hogy „Állj le!” – akkor pedig leállt. Leállt és elment egy ezressel hogy részegen térhessen vissza. Majd hazajött és bement a konyhába, míg a felesége és a fiú elbújtak a nappaliba. Ő elkezdte az ablakon dobálni a felesége virágait, ollóval szabdalta a ruháit (amiket szintén kidobált utána az ablakon). A rongálás mellett folyamatosan ivott és hallgatta kedvenc zenéit. A nappaliba átszűrődött ahogy énekel, vagy az ablak nyikorgása és az udvaron csattanó cserepek depresszív muzsikája. Azt mondják egyszer a csillagok fel fognak robbanni. Ha ez tényleg így történne, ehhez hasonló szörnyű és szomorúsággal teljes hangja lenne. Olyan mintha rossz kedvel, klasszikus zenét hallgatnánk, egy olyan emberrel akit egyáltalán nem is szeretünk. Az asszony csendben sírt, nehogy meghallja Ő, a fiú rettegett, sírni viszont nem tudott. A fiú csak félt; csendben és némán. Azaz érzése támadt, hogy Zeusz tért vissza a Földre és csak azért, hogy elpusztíthassa ezt a kegyetlen emberfajt. Úgy érezte maga a Sátán ballagott fel a földre szemügyre venni mit is teremtett vagy mit is kéne teremtenie. Egyszerre csak minden elhalkult. A zene, a csattanások, a nyikorgás … Mind egyenlővé vált a semmivel, a robbanásra vágyó csillagokkal. Olyan érzése volt a fiúnak, mintha Hádész szeretné az égboltot virággá változtatni a konyhában, hogy aztán Ő kidobhassa az ablakon. A csend után hang, a hang után zaj, a zaj után világosság. Autó. Elment. Mintha Isten fia jött volna egy gyors látogatóba – gondolta a fiú. Minden szélsőségesen specializálódott utána. A helyzet kellemetlen, szelíd, furcsa és tapasztalatlan volt. Gyerekcipőben járt minden. Az egész világ, a félelem és a szorongás. A feleség megpróbálta felhívni Őt. Nem vette fel. Még egyszer megpróbálta felhívni. Nem vette fel. Még egyszer. Nem sikerült. Semmi. Utoljára is megpróbálta. Felvette.

 - Butaságot csináltam. - mondta Ő. Meglepően tiszta és józan volt a hangja. Mintha elpárolgott volna belőle az alkohol. Mintha tisztességes Teremtő vált volna belőle. Mintha nem is „Ő” lett volna, hanem egyszeriben „Apává” változott.

 - Mit csináltál? - kérdezte a feleség. Némaság volt utána. Csend. Nem felelt. - Kérdeztem valamit!

 - Gyilkos vagyok.

 - Miről beszélsz? - kérdezte a feleség zaklatottan.

 - Megöltem magam. - mondta Ő és lerakta. 

Mint kiderült ennek – és minden más képességnek ára van. Sikerült megteremteni valamit, sikerült a szélsőségek és az „ára” miatt el is pusztítani azt. Kivágjuk az összes fát, elhasználjuk az ivóvízkészletet és megöljük az állatokat. Velünk pedig mi lesz? Mi majd itt állunk és várjuk, hogy ne csak azt csinálhassuk amit mindenki, még maga az evolúció is megkíván. Végül megöljük egymást, magunkat. Esetleg jön egy meteor és kipusztulunk.