Nem egy új regényt szeretnék megosztani, csak véleményt szeretnék kérni, hogy lát-e fatáziát a közönség egy magán írásban, mely kicsit más, mit az eddigiek Minden véleményt nagyon köszönök előre is!

„A halál is egy diagnózis, csak nincs rá gyógymód.”

          Dr. Ashley Evans

Az új irodájában lassan kipakolt a frissen munkába álló Ashley Evans. Mindent igyekezett precízen elhelyezni, hogy otthonos lehessen a szoba. A bekeretezett diplomáit is magával hozta, ám végül mégis úgy döntött, hogy inkább a dobozban hagyja őket, és néhány kisebb tájképpel dekorálja az irodát. Egy üvegajtó választja el a külvilágtól, melyen ott díszeleg a neve: Dr. Ashley Evans, Diagnoszta.

A polcokat rogyásig megpakolta könyvekkel, a számítógép előtt azonban nem sok minden pihent az asztalon. Soha nem szerette a digitális dolgokat. Jobban bízott a könyveiben, mint a technikában.

Már erősen besötétedett, mikor minden a helyére került. Elégedetten lépett hátra, és nézett végig az eddigi munkáján. Az éjszakás takarítónő zavarta meg az áhított csendet.

- Elnézést doktornő! - szólalt meg az ajtóból az idős hölgy, aki egy felmosót tartott a kezében. - Jöjjek vissza később? -  Ashley hirtelen kizökkent az addigi nyugalomból, majd gyorsan zavartan körbe pillantott. A dobozok még mindig ott sorakoztak egymáson a sarokba pakolva.

- Nem, semmi gond, jöjjön csak - felelte. - A dobozokat hová tudom levinni?

- Hagyja csak kedvesem, majd szólok Georgenak, majd ő leviszi őket - válaszolta mosolyogva a néni.

- Inkább én vinném le - felelte határozottan a nő.

- Odalent a kuka mellett gyűjtjük őket, a hátsó kijárat mögötti épületbe. - Az egymásba pakolt dobozokat felkapta Ashley, és elindult velük kifelé. Még egy halvány mosolyt eleresztett a takarító néninek, és kilépett az ajtón. A folyosó már teljesen elcsendesült. A nővérpultnál kávéztak hárman, de ők is csak úgy csendesen beszélgettek. Mielőtt a lifthez ért volna a nagydoboz alja kiszakadt, és szétszóródott a sok csomagoló papír, és a kisebb kartondobozok. Egy kedves hang szólalt meg mögötte.

- Várj, had segítsek! - Ashley egy nála alig idősebb nőt látott felé sietni. Nem volt egy társaságkedvelő ember, így megszaporázta mozdulatait, ám a nő mégis hamar odaért.

- A költözés átka - mondta mosolyogva a másik. Fekete haja csattal volt összefogva. Farmernadrágot és fehér inget viselt egy hozzá illő sötét mellénnyel. Tekintete barátságos volt, amitől Ashley zavarba jött.

- A nevem Emma Medler. Neurológia. Te biztos az új diagnoszta vagy - mosolygott.

- Igen. A nevem Ashley Evans - felelte zavart mosollyal.

- Az én irodám kissé lejjebb van, mint a tiéd. Had segítsek vinni a dobozokat - már ki is kapott egy adagot a nő kezéből, és beszállt vele a liftbe. Ashley kissé lemaradva követte Emmát.

- És merre laksz? - kíváncsiskodott tovább a neurológus.

- A New Hyde Park mellett - válaszolta egyszerűen. Fáradt volt egy kimerítő beszélgetéshez, és amúgy sem volt az a nagy dumagép.

- Biztos szép környék - feleli a nő, majd megérkeznek a földszintre. George megmutatta, hol gyűjtik a papírhulladékot, majd Ashley visszaindult az irodájába.

- Nincs szükséged segítségre? - kérdezte Emma.

- Nem köszönöm. Boldogulok már - felelte a nő egy halvány mosollyal.

- Rendben, akkor holnap találkozunk.

- Jó éjt! - búcsúzott Ashley és elindult vissza a főépületbe. A lift helyett most a lépcsőt választotta. Volt valami a nappal élettől hangos épületekben, ami az esti csendben elbűvölte őt. Ahogy ment felfelé a lépcsőkön nagy hangzavarra lett figyelmes az egyik emeleten, így azt gondolta megnézi a probléma forrását. A nővérpult előtt egy férfi állt, aki a hajában turkált, karján könyékig feltűrve az ing ujja. A nővérek próbálták megnyugtatni, ám az hajthatatlan volt. Az egyik ügyeletes telefonált éppen, és Ashley közelebb lépett a társasághoz.

- Mi a gond? - kérdezte.

- Nem hajlandóak megvizsgálni a kisfiamat! - fakadt ki a férfi. - Maga orvos?

- Igen, az vagyok - felelte kissé meghátrálva.

- A doktornő nem ér rá. Ő egy másik osztályon dolgozik! - szakította félbe az egyik nővér a férfit, kimentve a nőt. - Ha nem hagyja abba a hangoskodást, meg kell kérnem, hogy távozzon, vagy hívom a biztonságiakat.

- Hagyja nővér. Épp ráérek. Mi a gond? - Ashley úgy gondolta mégis felveszi a kesztyűt.

- A fiam ma délután született. A hangja olyan furcsa, de senki nem volt hajlandó meghallgatni. Aki bejött meg csak annyit mondott, hogy ez normális. - A férfi bevezette a doktornőt, felesége szobájába, aki nézte, hogyan alszik csemetéje.

- Jó estét! Dr. Evans vagyok. Mi a kicsi panasza? - kérdezte.

- Nem tudom. Olyan furcsa, nyávogásszerű a hangja - felelte a nő a könnyeit elfojtva. Ashley kézbe vette az újszülött kórlapját. Az ott látottakat viszont majdnem hibátlannak találta.

- Mióta ad ilyen hangot? - kérdezte.

- Mikor először felsírt már fura volt - felelte a férfi. - Az orvos még viccelődött is, hogy nem sok ilyen kényes babát tartott eddig a kezében.

Az apróság felkelt a szobában történt nagy nyüzsgésre. Érdeklődve pillantott a fölé hajló barnahajú doktornőre. Ashley barátságosan rámosolygott.

- A kórlapja szerint kissé alacsony a súlya, egyébként nincs nagy eltérés a normához képest.

Óvatosan kinyitotta a kisfiú száját, és megnézte a torkát, de semmi rendelleneset nem látott.

- Nem hiszem, hogy bármi komoly lenne. Figyeljék tovább, és ha nem változik holnapig semmit, szóljanak az orvosának.

A férfi megtörölte az arcát. Nem erre a válaszra számított, de az anya kissé megnyugodott. Ashey látva az apa indulatait saját védelmére kelt.

- Szülés közben sok minden történhet az újszülöttel. Időre van szüksége, hogy kiheverje a sokkot és a fáradtságot. Most így nem találtam semmi rendelleneset. Nem tehetünk semmit, csak várunk.

A férfi beletörődötten bólintott.

- Köszönöm doktornő - felelte, és a nő ágyához lépett. Ashley biztatóan az anyára mosolygott.

- Gratulálok a fiukhoz - majd kilépett a szobából, és a nővérpulthoz ment.

- Mondják meg Dr. Thomsonnak, ha bejön, hogy vizsgálja meg a fiút. - A nővérek bólintottak, miközben Ashley magukra hagyta őket. Már féltizenkettőt mutatott az órája, alig várta, hogy bezárhassa az irodája ajtaját, és a feje puha párnára hajoljon.

Másnap reggel már nyolc órára már ismét a kórházban volt. Az ajtót félig nyitva találta. Egy férfi volt bent, aki a könyvgyűjteményét nézegette.

- Azt hittem az én nevem van az ajtóra írva. Biztos a rövidlátásom miatt lehet - lépett mosolyogva az irodába.

- Reméltem, hogy bejössz korábban. Sikerült kipakolni? - kérdezte a férfi, aki nem más, mint Dr. Thomas Hudgens, a North Shore Egyetemi kórház igazgatója, és Ashley pártfogója.

- Nagyjából. Már csak kisebb dolgok maradtak. - A férfi az asztalhoz lépett, ahol egy családi kép volt kirakva. Ashley családja, és barátja volt rajta.

- Hiányzik édesapád - mondta. - Azt hittük, majd ha lejár a praxisunk együtt megyünk horgászni, meg együtt visszük kirándulni a családot.

Ashley nem szerette, ha szóba hozzák a szeretteit. Nem tette még túl magát az elvesztésükön.

- Anyád meg mindig azzal vádolt, hogy én viszem a rosszba apádat. De azért szívesen látott, ha Maryvel átmentünk vacsorára.

- Akartál mondani valamit, vagy csak köszönni jöttél be? - kérdezte a férfi nosztalgiáját megtörve.

- Összeismerkedtél már valakivel idefent?

- Tegnap találkoztam Dr. Medlerrel. Nagyon.… kedves nő - felelte nem túl meggyőzően.

- Nem szeretném, ha kellemetlenül éreznéd itt magad. Tudom, hogy a szüleid és Rob halála óta magadba roskadtál. de itt emberek dolgoznak, úgyhogy muszáj vagy beszélgetni.

- Tudom. Nem lesz gond.

- Dr. Medler valóban nagyon kedves és segítőkész. Hozzá fordulhatsz, ha bármi baj van. És persze odalent engem is megtalálsz.

Ashley hálát adott az Istennek, hogy ilyen segítsége van, de valóban nem szeretett sokat beszélgetni, és már kezdett a határra érni a képessége. Ezt látta a férfi így rövidre fogta.

- Felhoztam néhány aktát. Nézd át őket, és kezdj hozzá a munkához a betegekkel. Menni fog - Thomas bíztatóan megszorította a lány vállát, majd kiment az irodából. Ashley felvette a családi fotót, melyért könnyes szemekkel nyúlt. Ahogy elkezdtek a könnycseppek potyogni a szeméből, magához szorította a képet, és zokogni kezdett. Néhány perc elteltével sikerült megnyugodnia, és a képet visszatette az asztalra. Óvatosan beállította, hogy jól látható helyre kerüljön. Nekiállt a behozott aktákat átnézni. Már kezdett bele lendülni, mikor kopogtattak az ajtaján. Dr. Medler volt az két kávéval a kezében.

- Jó reggelt! Nagyon szorgalmas vagy ma reggel! Ennyire hajt a főnök? - kérdezte.

- Tegnapról marad egy pár holmi, amit még ma el akartam pakolni - felelte a munkába temetkezve a nő. - Azóta meg folyamatosan aktázom.

- Nem tartasz kávé szünetet? - kérdezte Medler.

- Miért ne. Gyere beljebb! - Még ki sem mondta, mikor a nő táskája a fotelben landolt, és az asztalnál állt a két kávéval.

- Nézted már a kilátást? - kérdezte. - A többi kórházhoz képest itt tényleg zöld.

- Nem, még nem voltam az erkélyen - felelte unottan. Emma az erkélyajtóhoz lépett, majd egy határozott mozdulattal kinyitotta, és a lágy szellő gyorsan át is járta a szobát. Ashley követte a nőt a kávéjával. Az erkély pont akkora volt, hogy ketten kényelmesen elférjenek rajta. A kilátás egy erdős részre nyílott. A madarak nagy csapatban fészkelhettek a fák között, a messzi zsibongásból kiindulva.

- Szeretek idekint elmélkedni, mikor minden olyan komor.

- Valóban szép - felelte egyszerűen Ashley.

- Nem vagy túl beszédes hallod-e. Bánt valami?

- Ne haragudj, valóban nem vagyok túl szórakoztató társaság. Mostanában egy kicsit összejöttek a dolgok, és még nem léptem túl.

- A pasid elhagyott? Szemetek! Mindig ezt csinálják.

- Ennél kicsit komplikáltabb az ügy - mosolyodott el halványan, de nem igazán őszintén Ashley.

- Nem akarlak faggatni, hagyjuk is a dolgot - felelte Medler látva beszélgető társa arcát. - De ha bármi nyomaszt, megtalálsz.

- Köszönöm, de ezzel nekem kell megbirkóznom.

- Nem muszáj ám egyedül megváltanod magad, mikor kaphatsz segítő kezet.

Valaki kopogtatott az üvegajtón, és egy mosolygós férfi lépett be rajta.

- Merre találom az új kolleginát? - kérdezte kitörő örömmel.

- Ő Dr. James Hammilton, az immunológusunk - mutatta be Emma a férfit.

- Örvendek! - nyújtott kezet Ashley.

- Körbe jártad már a létesítményt? Ha gondolod, szívesen megmutatom! - ajánlotta fel James.

- Szerintem más dolga van most Ashleynek. Magadra is hagyunk, hogy nyugodtan dolgozhass. - Emma már tuszkolta is kifelé a férfit, látva a nőn a túl sok esemény zavarát.

- Ebéd? - kérdezett még az ajtóból vissza a férfi.

- Rendben! - Ashley az asztalnak támaszkodva még James után kiáltott mosolyogva. Alig tűnt el a furcsa páros az ajtóban, mikor Emma már sietett is vissza.

- Bocs, csak a táskám itt maradt. Beszaladok, ha megyünk az ebédlőbe. Ha bármi gond van, a szomszédban megtalálsz.

Ashley ajkai pengevékony mosolyra húzódtak. Miután becsukódott az ajtó, magában hálát adott az Istennek, hogy túlélte ezt a röpke kínos reggeli társalgást is. Visszaült az asztalhoz, és folytatta az akták tanulmányozását. Alig lendült bele, mikor ismét csörtettek az ajtaján befelé. Most valóban nagy dirrel-durral vágódott ki az ajtó. Egy felbőszült középkorú kopaszodó férfi, orvosi köntösben. Dr. David Thomson. Csípőre tett kézzel, kérdőn nézett a nőre.

- Milyen jogon avatkozik a pácienseim dolgaiba?

- Elnézést doktor úr. Valami gond van? - kérdezte még mindig megilletődötten.

- Tegnap este maga mondta a Williams családnak, hogy baj van a fiukkal?

- Nem! Én megvizsgáltam, mert a nővéreket támadta le az apa, hogy nem látják el az orvosok rendesen a feladatukat - védekezett a nő. - Én csak meg akartam nyugtatni őket!

- Hát gratulálok! Nem sikerült! - A férfi még mindig dühöngött.  - Ha még egyszer beleavatkozik a dolgaimba, panaszt teszek maga ellen! - Ezzel ki is viharzott, magára hagyva Ashleyt. Dr. Medler sietett az irodába a nagy hangzavar miatt, és még az ajtóból látta dr. Thomsont a lift felé menet.

- Minden rendben van? Miért támadott le? - A nő még mindig a történtek hatása alatt volt. Dr. Medler mellé guggolt az asztalnak, és úgy szólongatta. Ashley dermedten ült a széken, kicsit megkésve reagált a nő hangjára.

- Egy babánál voltam bent tegnap, de nem mondtam semmi olyat a szülőknek, amit most a fejemhez vágott dr. Thomson.

- Ne is törődj velük. A páciensek sose tudják visszamondani, amit mondunk nekik.

- Eddig nem is foglalkoztam vele, de most, hogy szóba került, van egy ötletem. Hogy juthatok be a szülészetre? - kérdezte csillogó szemekkel Ashley.

- Min töröd a fejed?

- Emlékszem, hogy kicsi súllyal született. De mintha más jegyei is lettek volna.

- Nem igazán értem mire gondolsz. De egyébként mit kerestél te azon az osztályon?

- Az most lényegtelen.

Hirtelen kisebb tömeg jelent meg az ajtóban. Dr. Thomson, a Williams apa, és dr. Thomas Hudgens, a kórház igazgató. Nyílt az ajtó és már bent is volt a társaság. Dr. Thomson rosszalló pillantásokat vetett a nőre, és az aggodalmaskodó apára. A férfi viszonozta a pillantásokat. Dr. Hudgens érdeklődve fordult a jelenlévő felekhez.

- A doktornő megnyugtatott bennünket tegnap, és azt mondta, hogy Dr. Thomson megvizsgálja Billit! De nem tette meg, és minket hibáztat az állítólagos túlzott aggodalmunkért! - panaszkodott az apa.

- Már mondtam, hogy minden rendben van Billivel, de nem hajlandóak megnyugodni a szülők!

Dr. Hudgens felemelte a karját, jelezve, hogy szót kér. Mindenki elhallgatott.

- És mit mondott Dr. Evans?

- Én megnyugtattam a szülőket, hogy nincs semmi gond! - kényszerült ismét védekezésre a nő a mai reggelen már sokadjára. Mögötte Emma bíztatóan szorította Ashley vállát.

- Azt akarom, hogy a doktornő vizsgálja meg Billit! - csattant fel ismét az apa. Dr. Hudgens a szülészre pillantott kérdőn, aki beletörődve bólintott.

- Dr. Evans, akkor megkérném, hogy kövesse a doktor urat, és Mr. Williamst a szülészetre, és személyesen vizsgálja meg Billit.

Ashley bólintott, és csendben elindult dr. Thomson után, majd a sort az apa zárta. Az igazgató egyedül maradt dr. Medlerrel.

- Mit gondol, boldogul Ashley? - kérdezte aggodalmasan a nő.

- Dr. Evans kiváló diagnoszta lesz. Bízom a képességeiben. Nem lesz gond. De ha segítségre szorul, dr. Medler…

- Ne is folytassa - fogta meg dr. Hudgens kezét a nő. - Természetesen segítek neki, amiben csak tudok.