Üdvözlök mindenkit! Az első, valószínűleg több helyen sántító novellám szeretném, ha elolvasnátok és értékelnétek. Vannak bizonyos ambícióim az írással kapcsolatban, ehhez kérném, a szakavatottabbak segítségét :)

Előre is köszönöm, Roland

Diadal

Gyors léptek halk moraja hallatszott be a kicsiny szobába, majd a kilincs éles kattanása keltette végül fel Robert.

-  Jó reggelt! – simította végig a férfit a lágy női hang, és a szoba megtelt fénnyel, ahogy sercegve elhúzta a függönyt. – Jöjjön reggelizni!

Robert lassan, kényelmesen felkelt, nyújtózkodott egyet és megszokásból az ablakhoz ment. Gyönyörű reggel volt. A fák és bokrok zöldelltek és a kerti virágok a legkülönfélébb színek kavalkádjával foglalták ezt a meghitt nyugalmat keretbe. Habár reggelire hívták, legyűrhetetlen vágyat érzett Robert arra, hogy kimenjen egy kicsit a levegőre, a szabadba. Gyorsan belelépett hát szobapapucsába és a következő pillanatban már a kert homoksétánya ropogott a lába alatt. Nagyon szeretett itt kint lenni, mivel úgy érezte, hogy a természetben nem bánthatja senki, mert azt átfogja valami megfogalmazhatatlan kedvesség és báj. Nem élvezhette sokáig viszont a magányát, mert az ablakból utána kiáltottak.

-  Robert! Jöjjön vissza, majd együtt szépen kimegyünk a nagyparkba!

A park! Valóban, ugrott eszébe Robertnek, milyen régen is volt már ott és sétált a tavacska partján és figyelte a pipázó halakat. El is döntötte, elindul egyes egyedül, nem vár senkire… sokszor mentek már a parkba, eddig nem történt baja, most sem fog.

Viszont a külvilág olyan hatalmasnak tűnt és rémisztőnek. A kovácsoltvas-kerítésen belül minden biztonságos volt és ismerős, de kívül nem ismert senkit, semmit. De a cél fontosabb volt most a sebesen hajtó autóknál és az utcát rovó gyerekbandáknál: a park idilli nyugalma.

Kilépett a kapun… és nem történt semmi. Vidáman lépkedett a hosszú utcán, egyre távolabb került az otthonától, de minden gondolatát csakis a padja töltötte el a parkban. Az a kis fatákolmány, amin órákat is képes volt elüldögélni a madarak csicsergését hallgatva. Gondolatban már hallotta is a kis barátait, ahogy hívogatják. Látta maga előtt, ahogy szépen köré gyűlnek és csipegetik a magokat és figyelmesen hallgatják, hogy mit mesél nekik. De jó is lesz!

Egyetlen dolgot nem vett észre: a piros lámpát. Ugyanolyan zavartalanul battyogott tovább át a zebrán, mint eddig.

-  Maga megőrült? Bolond ember, hát nem látja, hogy piros a lámpa?! Hordd már el magad az útból a köntösöddel együtt! – volt az autósok ingerült reakciója, amiből Robert semmit nem érzékelt. Vidáman, már-már szaladva közelgett a célja: a nagy park, a madárkák, a tó és a nyugalom.

Sértetlenül ért át a zebrán és haladt tovább. Befordult egy kis utcába, aminek a végén volt az áhított park is. A járókelők meglepetten nézték ezt a furcsa jelenséget: egy köntösben és szobapapucsban lévő férfi dudorászva siet velük szemben. Mindenki megnézte őt, bár a nyakkendős, öltönyös úriemberek olyan gyorsan el is feledkezetek róla, amilyen gyorsan észre is vették. A zakó zsebben lévő telefonjukhoz nyúltak és intézték a következő üzletüket.

Nem úgy, mint az utcai kis suhancok. Ez a hatos csapat volt az általános iskola felső tagozatának a réme: igazi városi huligánok, kendővel a fejük körül és gördeszkával a lábuk alatt. Pont nem hagyhattak ki egy olyan prédát, mint Robert.

-  Nézd azt a manust! Full bekattant, úgy megy, mint egy holdkóros.

-  Biztos elgurult az esti gyógyszere, most meg keresi, hogy bevehesse.

-  Ez kész hülye! Hogy néz már ki a pizsije is? Pelenka van alatta?

-  Mit dudolászik?

-  Mit tudom én, biztos valami múltszázadbelit… nézz csak rá.

Robertet viszont az őt ért sértegetések se zavarták. Kedvesen rámosolygott a gyerekekre és ment tovább. Egyszer csak feltűntek az ismerős fák. A park volt az! Ahogy közeledett hozzá már érezte a kellemes illatát és szoktatta a lelkét a nyugalomhoz. A madárcsicsergést is végre meghallotta, hát ott voltak a barátai, csak is őt várták. Robert szinte szállt a park felé, és amikor rálépett a még harmatos fűre kellemes bizsergés futott végig a hátán. Hát itt van.

Egyetlen dolog miatt nem volt tökéletes az összhang: Egy ismeretlen időshölgy ült a padján. Szomorúnak látszott. Robert oda ment és leült mellé. A nő sírt. Jó darabig nem szóltak egymáshoz, végül Robert kezdeményezett:

-  Bocsánat, de ez az én padom.

-  Tessék? – jött szipogva a válasz. – Jajj, elnézést, nem tudtam, megyek is.

-  Nem szükséges, maradhat.

-  Köszönöm, fiatalember!  - és megint néma csend keletkezett, amit újból csak Robert szakított félbe.

-  Miért sír?

-  Nem szeretném magát fárasztani a gondjaimmal. Gondolom, van önnek is elég problémája. – mondta és végig nézte magának a beszédpartnere különös öltözékét.

-  Nos… jelenleg éppen egy problémám sincs. Jól érzem magam.

-  Jó magának. – válaszolta elcsukló hangon az időshölgy. Síri csend állt be kettejük között. Egyedül a madarak csicsergése hallatszott, amit Robert teljes beleéléssel élvezett. Végül a nő csak megtörte a csendet – Történt már magával, hogy elveszített egy olyasvalakit, akit nagyon szeretett?

-  Nem emlékszem.

-  Velem most történt, nem is oly rég. Tegnap este. A kis unokám… születése után nem sokkal meghalt. - és fakadt ki a fájdalmas sírás újból.

-  Miért?

-  Betegség vitte el a drágaságom.

-  Megfázott? Nyáron?

-  Nem, nem megfázás volt. Egy nagyon veszélyes kórt örökölt és nem bírta a kicsi szervezete.

-  Akkor még nem is beszélt vele.

-  Hogy beszélhettem volna? Hisz még egy hetes se volt, háromszor voltam bent nála a kórházban.

-  Akkor ne sírjon. Felesleges.

-  Hogyan? – fakadt ki a nő és küszködött a könnyeivel. – Hogy mondhat ilyet, hogy fölösleges?

-  Ön hisz abban, hogyha meghalunk, akkor újra látjuk egymást?

-  Mármint a Mennyországban és Istenben? Igen!

-  Sokan emlegették már nekem ezt az Istent. Én személy szerint nem ismerem, bár gondolom, kedves figura lehet, ha már ilyen sokan hívják őt.

-  Nem értem magát.

-  Ha maga hisz abban, hogy látjuk egymást a halálunk után, miért sír? Hisz látni fogja.

-  De ez nem olyan egyszerű. Mi van, ha mégse látom majd?

-  Nem azt mondta, hogy hisz benne?

-  De most nagyon nehéz nekem.

-  Én is hiszek abban, hogy a verebek és énekesmadarak megértik, amit mondok nekik. Mindig is mondom Annabellnek, hogy milyen jót elbeszélgettünk, de ő sose ad igazat nekem. – hosszú, néma csend következett. – Én nem hiszek abban, hogy a halálunk után bármi is lenne. Éppen ezért nem félek a haláltól.

-  Hogy érti, hogy nem fél a haláltól? Attól mindenki fél!

-  Én nem félek. Ha utána nem történik semmi, se rossz, se jó, akkor miért féljek tőle? Felesleges. Helyette élvezem a napot, a nyugalmat, a madárkákat.

-  Különös egy férfi maga.

-  Mondták már, bár nem tudom miért, szerintem mások a különösek.

-  Miért gondolja ezt?

-  Azon siránkozik, ami nincs. Ha majd látni fogja az unokáját, akkor örüljön ennek. Ha pedig nem, akkor fátylat rá. Nem értem a legtöbb embert… azért szomorkodik, mert nincs neki valamije. Élvezze ezt a szép parkot, ez itt van. Ugye milyen szépek ezek a madarak?

-  Igen… szóval azt állítja, hogy ne siránkozzak azon, ami nincs, és örüljek annak, amim van? De hát… az unokám… hogyan feledhetném el?

-  Igazán könnyen. Ne gondoljon rá. Én egy nagyon nagy házban lakom, de abból a házból csak egy icike-picike szoba az enyém. De örülök neki, mert nekem pont elég. És ami hiányzik, azt mindent megkapok itt, a parkban, a többire nem is gondolok.

-  És hogyan tudnék nem rágondolni?

-  Van gyereke?

-  Van, egy fiam.

-  Örüljön, hogy ő van.

-  Én örülök, hogy van fiam!

-  Remek! Probléma megoldva.

-  De hát gyászol.

-  Ha szomorú, miért nem vele van?

-  Mert most mind a ketten egyedül szeretnénk lenni. – válaszolt a nő olyan felháborodott arccal, mintha a válasza olyan magától értetődő volna.

-  Az ön fia?

-  Hisz ár kérdezte, igen!

-  Akkor miért nem vele van? Az én anyám mindig megvigasztalt. Ez a dolga.

-  Uram… - mély megdöbbenés ült ki a nő arcára. Olyat hallott, amire egy vadidegentől nem számított. - most megfogott… talán önnek van igaza.

-  Meglehet.

-  Kérdezhetek én is valamit?

-  Csak nyugodtan.

-  Honnan jött? Csak az alvóruhája miatt kérdem.

-  Azt mondták, ha megkérdik ezt tőlem, akkor adjam oda ezt a kártyát. Én fejből nem tudom. - belenyúlt a köntöse zsebébe és átadott egy sárga kis cédulát a hölgynek. A nő szeme nagyra kerekedett, majd elmosolyodott.

-  Robert?

-  Igen?

-  Jobb lesz talán, ha hazakísérném.

-  Ó, pedig én igazán jól érzem magam itt.

-  Elhiszem, de már valószínűleg nagyon aggódnak maga miatt. Jöjjön, az út alatt mesélek a fiamról egy kicsit.

-  Megígéri, hogy meglátogatja?

-  Amint elkísértem magát, rögtön hozzá megyek.

-  Hmm… rendben, beleegyeztem.

Így tehát az időshölgy és Robert elindultak vissza, haza. Sokkal biztonságosabban tették meg az utat, már a huligánok se nézték meg, sőt a piros lámpát is szépen kivárták. Ahogy egyre közeledtek a vaskapuhoz, a felette levő tábla szövegét is tisztán kiolvashatták:

„Würzburgi Ideg- és Elmegyógyintézet”

Végig haladtak az előkerten, közben Robert elmesélte az egyes fákhoz kötődő élményeit, majd bekopogtattak az épületbe. Az a nő nyitott ajtót, aki reggel Robertet is ébresztette. Most közel nem volt olyan kedves, selymes hangja.

-  Hála az Égnek, hogy előkerült! Merre csatangoltál már, te?

-  A parkban találkoztunk, jobbnak láttam hazakísérni.

-  A parkban, hát persze! Menj gyorsan befelé, majd még megbeszéljük ezt a dolgot.

-  Hát akkor… viszont látásra! Örültem magának. – köszönt el Robert és a szidalmat észre se véve eltűnt a hosszú folyosón.

-  Elnézést kérek hölgyem, ha kellemetlenséget okoztunk Önnek. Ígérjük, nem fordul elő többet ilyesmi, hogy csak úgy kimenjen. Nem is értem, hogy hogyan juthatott az eszébe, hogy…

-  Kérem, ne mentegetőzzön. Én köszönöm.

-  Tessék? – értetlenkedett a nővér.

-  Én köszönöm, hogy megismerhettem.

-  Tehát nem neheztel az intézetre?

-  A legkevésbé sem. Ez a férfi mentálisan lehet, hogy hátrányokkal küzd, de hogy a lelke emberségesebb és szebb, mint a miénk… biztos.