Hatalmas port kavart az alvilágaban, a nemrég napvilágra hozott interjú, ami egy ördöggel készült. A kegyetlenségükről elhíresült démonok felháborodását tovább fokozta, mikor egy angyal is színt vallott.

A démonok félve, hogy a nagy hírverések fakítják rossz hírüket, úgy döntöttek, kiterítik lapjaikat.

Szóval a lényegre térve.

Itt ülök egy eldugott játszótér padján – természetesen éjszaka - és figyelem, ahogy riport alanyom épp a vacsoráját fogyasztja. Engem is megkínál, de a felkínált nagymami láttán, egy életre elmegy a kedvem az evéstől.

Megvárom, míg vendégem befejezi nem túl kultúrált étkezését és a tárgyra térek.

-       Miért is vagyok itt?

-       Te leszel a nasi. – vágja rá egyből, majd halálra vált arcom láttán kitör belőle a röhögés.

Megszeppenve passogatok párat, majd mély levegőt veszek és felteszem a következő kérdést.

-       Olvasóink szerint a démonok ideje lejárt. A terep most már az angyaloké és az ördögöké. Szeretne valamit hozzá fűzni?

-       Amennyiben megadja a címüket, garantálom, hogy nem lesz több kérkedő olvasójuk.

Újra nagyokat passogatok és elgondolkodom azon, hogy jobba lenne, ha a nyakamba kapnám a lábaimat és csöndben elhúznám a csíkot.

De sajnos, kíváncsiságom rabja vagyok, hát maradok.

-       Sajnálom – kezdem szívélyesen. – de ezt az információt, nem adhatom ki.

A démon véreres, gyűlölettől izzó szemei rám merednek és kezdem érteni, hogy az alvilági lények titkait eddig miért fedte homály.

De félelmem alaptalannak bizonyul. A démon nem támad rám, csak megrántja a vállát.

-       Lényegtelen – sóhajtja – Inkább tegye fel a sablon kérdéseket, kezdek megéhezni és a főnök megtiltotta, hogy megegyem magát.

-       Szóval van főnök?

-       Természetesen. Az angyaloknál Mindenható, az ördögöknél Sátán, nálunk szimplán főnök. Nem vagyunk mi sznobok.

-       Szóval a főnök dirigál?

-       Mondhatjuk így is, de ez nem téma.

Démonom kicsit már türelmetlen, úgyhogy egyszeriben rátérek az olvasói kérdésekre.

-       Hogyan születnek a démonok?

-       Viccelsz? – kérdezi felvont szemöldökkel. – Mi nem születünk. Vagyunk és kész.

-       Vagytok és kész?

-       Igen. A gonosz teremtményei vagyunk. És gonosz csak egy van. Minden démon belőle származik.

Szólásra nyitom a számat, de felemeli a kezét és a fejét rázza, jelezvén, hogy erről nem tud többet mondani.

-       Vannak feltételezések amelyek szerint, a vámpírok is valamilyen fajta démonok…

-       Hoppá – hoppá – csapja össze a kezeit. – Végre valami érdekes.

Mivel nem szeretném elrontani a jókedvét, nem teszem szóvá, hogy nem fejeztem be a kérdést.

-       Szóval – kezdi lelkesen. – Gonosz egyenlő démon. A mai világban már mindenkit, akinek rossz az énje, démonnak kiáltanak. Ez jelenleg a világ legnagyobb tévedése. – olyan lelkes, hogy már kiabál.

Kapaszkodnom kell a padba, hogy nehogy fussak el.

-       Azok a kósza kis lelkek akik piti dolgokat művelnek emberi testben, nem démonok. Rájuk fújsz és elszelelnek.

-       Arra célzol, hogy az igazi démonoknak van saját teste?

-       Igen! – kiáltja vidáman.

-       Neked van? – kérdezem felélénkülve és legnagyobb meglepetésemre, beszélgető partnerem nem harapja le a fejem.

-       Van. – mondja és magára mutat.

-       De ez egy emberi test. – értetlenkedek.

-       Verje meg a Sátán! Én szőke riportert kértem. – bosszankodik.

Ezek szerint, nem szőke agyam érdekes eredményre jut.

-       Csaló vagy. – vágom a képébe a noteszom.

-       Nem.

-       De!

-       Nem!

-       Akkor?

-       Jól van – adja meg magát. – Piti kis szellem vagyok, de az akkor is az én testem.

-       Nem értem

Hatalmas sóhaj.

-       Elűztem a lelkét. – vallja be.

-       Akkor te egy ember testben parádézó unatkozó lélek vagy?

-       Ja. – ismeri be kelletlenül. – De legalább az igazat mondtam, egy igazi démontól ennyit sem tudsz, meg.

-       És a nagyi?

-       Csak, hogy valódibbnak látszak. Előre felszeleteltem és valószínűleg hamarosan ki is hányom.

Nem tudom eldönteni, hogy felháborodjak, mert átvert, vagy kinevessem, mert ilyen szerencsétlen. De nincs is rá szükség.

A játszótérre egy hatalmas fekete árny száll le. Mikor földet ér és denevérszárnyra emlékeztető, hatalmas, csontos szárnyait hátrahúzza, felszínre kerül igazi valója.

Magas, izmos és szívdöglesztő. Na meg azok a vállak.

Az arca nem angyalian tökéletes. Nem. Az ő sármos arca gonosz.

A térdeim megremegnek.

Szögletes arcára gúnyos mosoly ül ki és lazán ráfúj csaló riport alanyomra. A látvány olyan, mint mikor a szőnyegből kirázzuk a port. A lélektelen emberi test, holtan terül el a homokozóban, a poros kis lelket pedig elfújja a szél.

A hatalmas adonisz szemei rám villannak. Korom fekete, igéző szemek.

-       Félsz? – kérdezi hívogató hangon.

Nem tudok megszólalni.

A démon megremeg és szárnyai vissza húzódnak a testébe, majd megropogtatja a nyakát és fekete szemei sötétzölddé tisztulnak.

Felveszi a noteszomat a földről és elmosolyodik.

-       Hmm. Szilvinél kíváncsibb embert még nem láttam. Szóval.

Kezdi az interjút, amiben ő a riporter és a riport alany is. Én csak kábán figyelek, és hálát adok valakinek, amiért nem felejtettem otthon a diktafont.

-       Melyik a legveszélyesebb démonfaj? – kérdezi magától.

-       Ugyanolyan veszélyesek vagyunk. – válaszol magának, gondolkodás nélkül.

-       Ki a legnagyobb ellenségük?

-       Saját magunk.

-       Na várj! – kapcsolódok be a beszélgetésébe önmagával. – Ezt, hogy érted.

-       Egyetlen mód van csak ellenünk, az pedig a saját gyűlöletünk. Csak az képes megölni minket.

-       Vagyis, ha… - kezdem, de csak ezt tudom mondani: – Nem értem.

-       Ha egy démon megutálja saját valóját, akkor a haragjának tüze elégeti a lelkét.

-       Szóval, ha megakarlak téged ölni, akkor el kell érnem, hogy megutáld magad?

-       Pontosan. – visszapillant a noteszbe. - Tényleg van olyan démon, amelyik a lázasan fekvő beteg gyerekekből kiszívja az életet? – kérdezi nevetve. – A gyerekek nem finomak.

Visszaadja a noteszemet. Gyorsan átfutom a kérdéseket és megpróbálok riporterként helytállni.

-       Hogyan éltek?

-       Gonoszul. – sokat sejtetően elvigyorodik.

-       Alvás?

-       Felesleges.

-       Mikor öltötök emberi alakot?

-       Amikor kedvünk szottyan hozzá. Leginkább amikor vadászunk. Így könnyebb  becserkészni az áldozatot. – még mindig sokat sejtetően mosolyog én pedig kezdek félni.

-       Meg tudtok javulni? Lehetséges, hogy jóvá váljatok, és emberek legyetek végül?

-       A démoni lényünktől nem szabadulhatunk, de elnyomhatjuk azt és ha képesek vagyunk kordában tartani, akkor akár jók is lehetünk. – édesen elmosolyodik.

-       Hogy jönnek ki a démonok a jó angyalokkal?

-       Allergiásak vagyunk a tollra. – rántja meg a vállát.

-       Az utolsó kérdés. Hogyan lehet tőletek megszabadulni.

-       Igen-igen. Már kinéztem Eszti egyetlen kérdését, de ezt az információt nem oszthatom meg az egész világgal. Még a végén kikergetnek belőle.

Édes mosolya, démoni vigyorrá torzul és a közeli erdő felé indul, lezárva rövid beszélgetésünket.

Még egyszer belepillantok a noteszembe.

-       Ó várj! – kiáltok utána. – Kimaradt egy kérdés. A démonok tudnak őszintén szeretni?

-       Persze. – kiált vissza vidáman. – A magunk sajátos módján. Gonoszul és kegyetlenül.