László ott ült az asztal felett, fájdalom töltötte el, ha arra gondol, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy itt ülhet. Az apja éveken keresztül megőrizte ezt a helyet, ennél az asztalnál. Nem tudta elvenni tőle se király, se ellenfél. Ő pedig alig pár hónap alatt elveszíti. Arcát tenyerébe temette. Hogy lehet ilyen a sors. Mindent elvesz. Az apját, a várost, a várat. Mit vehet még el?

Sarolta megállt az ajtó előtt, halkan kopogott. Szerette azt a szobát melyben most László ült, régen még Hunyadi idején sokat járt oda, hogy kétségeit megossza a nagy emberrel. Aztán hogy az elment Sarolta elkerülte a szoba közelét, de aztán hogy László átvette apja helyét, újra érezte a szoba varázsát.

- Gyere be kedves. – mondta László szomorúan. A lány belépett az ajtón, László elmosolyodott. Emlékszel még akkor a lovagi-torna nyarán. Egyszer csaknem lebuktunk idebent. – fájdalmasan elmosolyodott. – Pedig nem akartam mást, csak megcsókolni téged. – Sarolta megállt az asztal mellett, szórakozottan felemelte egy papírlapot majd visszaejttet.

- Igen. Milyen sokáig rejtőztem a hatalmas függöny mögött, és hallgattam, ahogy gyámatyám kifaggat téged Magdalénáról.

- Emlékezetes pillanat volt, még arról is megfeledkeztem, hogy te a szobában vagy. – László elmosolyodott az emlék hatására, egy őszinte és szívből jövő mosoly volt olyan, amit oly régen látott már az arcán.

- Igen.

- Most búcsúzom e helytől, melyre soha nem vágytam eddig. De most hogy elveszik tőlem. – mélyet sóhajtott és körbepillantott.

- Tudom. – mondta halk együtt érző hangon, s megölelte a férje fejét. – Tudom.

- Nocsak, micsoda meglepetés. – Cillei hangjára mindketten összerezzentek. A gróf belépett a nyitott ajtón, majd behúzta maga után. – Gondoltam megnézem az új szobám.

- Nem kell gúnyolódnia. A hely az Öné. – állt fel László lassan.

- Ez így nem túl nehéz. Nincs benne semmi felemelő. – mondta fennhéjázva, s az asztalon lévő papírok közé túrt.

- Mi kellene annál felemelőbb az Ön számára, mint az hogy egy Hunyadi elkullog Nándorfehérvár várából? – kérdezte László gúnyosan.

- Ó, még egészen jól megúszta. – megkerülte Saroltát, és finoman végigsimította annak arcát. – Hisz magával viheti az Úrnőjét. – Sarolta elfordította a fejét. – Milyen kényes Úrnő, de hol lesz ezután Úrnő? Mert Úrnő csak várban lehet. És ha nem lesz vár? – gúnyosan végigmérte a lányt. – Akkor az Úrnő egyszerű ágyas lesz.

- Hogy képzeli? Becsméreli a felségem! – fortyant fel László, és dühösen Cillei elé lépett.

- Csak nem fog rám támadni? – László visszahúzódott az asztal mögé, és leült, Cillei és Sarolta közé.

- Nem adom meg azt az örömöt. – mondta és a feleségére nézett. Sarolta látta rajta hogy ugrásra kész, hogy szíve szerint már puszta kézzel püfölné a grófot, aztán hogy rá nézett szemében már szikrája sem volt a haragnak.

- Mitől fél Hunyadi László? Vallja be nekem? – László dühösen fujtatott.

- Attól hogy puszta kézzel megölöm gróf! – válaszolta olyan arckifejezéssel, amelyből bárki megértette volna mennyire a béketűrése határán van.

- Nem lenne szerencsés. Képzelje csak el, ha én meghalok, Önt kivégzik. A felesége pedig utcára kerül. Az utca Úrnője. – nevetett fel harsányan. - A város söpredéke fogja babájának nevezni. És hogy nő fel az a poronty.

- Elég! - csattant fel László hangja. - Vigyázzon gróf Úr, mert az életével játszik! – László fenyegetően felállt az asztaltól mely mellé már annyiszor leült. Majd Saroltára nézve ismét leült. Ám a harag csak úgy forrt benne.

- Valóba? Csak nem fenyeget? – Cillei nem vette észre, hogy ez már túl tesz azon, amit kitervelt, már nem csupán az ifjú lejáratása a tét.

- Nem! Csak figyelmezetem. Nem beszélem az Ön nyelvét. Az álnokságét, a képmutatását, a kétszínűségét, az alattomosságét. Én csak a kard nyelvén beszélek. De elmondhatom azon kitűnően.

- Igazán? Nem félek. Azt a kardot az oldalán egy asszony fogja. – és gúnyosan a lányra nézett. Sarolta nyelt egy nagyot, nem bántották a férfi szavai ő csak László miatt aggódott.

- Igen. Igaza van. Egy asszony. – Saroltára nézett, majd ajkába harapott, de aztán folytatta. - Ezért van még életben. Ha nem ezt tenné, már halott lenne. – László ismét dühösen fordult Cillei felé. Nem tudta elképzelni, hogy lehet ilyen ostoba, és meggondolatlan, hogy ide jön a szobájába, és nyíltan sértegeti. Mintha csak keresné a bajt.

- Mégis csak fenyeget? - Cilleit szórakoztatta az ifjú haragja. Már rég nem volt ilyen boldog, hogy alázhatja Lászlót.

- Lehet. – mondta dühösen az asztalra csapva. - Ön a szavak mestere, mondja meg Ön.

- Ez nyílt fenyegetés. – vigyorodott el Cillei.

- Mégis mit várt? Alázta a nevem! Az apámét! A feleségemét! Az anyámét! Alázta a diadal emlékét. Mit vár? Nem ismer eléggé? – László fenyegetően nézett a grófra, majd bocsánatkérően Saroltára.

- Nem. Talán nem. – elégedetten az ablakhoz lépett és lenézett a sátorra melyben Kapisztrán éppen prédikált. - S talán jobban nem is akarom.

- Azt elhiszem. Én sem vágytam arra, hogy találkozzunk. Sőt!

- Csak nem félt tőlem? – vigyorodott el a gróf kielégülten. – Csak nem rettentette meg a nevem?

- Ki kell, hogy ábrándítsam. – válaszolt László gúnyosan. - Nem Öntől féltem, hanem magamtól.

- Ugyan – ugyan Hunyadi gróf – utálattal ejtette ki ezt a nevet, és ez Lászlót még jobban ingerelte. – Ön egy nagy fa apró hajtása csupán, mely eddig a fa árnyékában élhetett észrevétlenül. A gyökeréről táplálkozhatott, de a nagy fa kidőlt. És a csenevész növendékhajtást is letörte. – közelebb hajolt Lászlóhoz, ki dühtől remegve hallgatta. – Ez már az én országom. Itt már nincs helye Hunyadinak.

- A király tudja ez?

- A király? Az én királyom. – hangjából annyi fölény sugárzott, ami már a lánynak is sok volt. – Azt teszi, amit mondok. A királyom vagy a kutyám. Olyan mindegy. – peckesen fel alá sétált a szobában.

- Ezzel nem bánt meg, hogy a királyt alázza.

- Akkor mivel tudom megbántani. – hirtelen a lányra nézett. – A feleségével? Szégyen így nevezni. Mifelénk az ilyet ágyasnak hívják. – László nem bírta tovább és talpra ugrott, a nagy nehéz szék métereket repült a szobában. Az ifjú egyetlen hatalmas lépéssel Cillei előtt termett, karját a gróf nyakának szegezte és odaszorította a falhoz.

- Tényleg meg akar halni? – sziszegte a fogai között. – Tényleg ennyire ostoba? – Cillei csak pislogott, feje egyre vörösebb volt, már alig kapott levegőt. Sarolta végre visszanyerte a lélekjelenlétét, és László mellé szaladt, ám bárhogy próbált segíteni Cilleinek az ifjú karját ketten sem tudták megmozdítani.

- László az Istenért! – kiáltott rá az ifjúra, ki szikrázó szemmel csak a gróf vörösödő arcát nézte. Karja csak annyit engedett, hogy a gróf ismét levegőhöz jutott.

- Vonja vissza! – mondta vészjóslóan halkan, Cillei hörögve kapkodott levegő után. – Vonja vissza!

- Nem ágyas. – zihálta a gróf. László elengedte dühösen elfordult a gróftól és az asztalra támaszkodott. Dühében lekotort róla mindent. Sarolta rémülten a falhoz lapult, és remélte Cillei is így tesz. Ám az kihasználva, hogy László hátat fordít, lassan előhúzta kardját.

- László! – sikoltott rémülten látva mire készül a gróf. Az ifjú felpillantott épp csak egy pillanata volt, hogy elugorjon a penge elől mely süvítve hasította a levegőt felé. Cillei a lendülettől a padlóra zuhant.

- Esélye sincs ellenem. – mondta gúnyosan fölé hajolva László

- Úgy hiszi. Elbizakodott, beképzelt, senki!

- Miért akar meghalni? – kérdezte dühösen. – Miért!? – üvöltött rá végül. Cillei összerezzent. – Mi a fenéért akarja, hogy megöljem?

- Hisz, nem mer megölni. Mert gyáva. Mint az apja! – László előkapta a kardját, és Sarolta elé állt.

- Menj ki! – utasította a lányt, de az nem mozdult, csak remegve húzódott még közelebb a falhoz. – Menj most ki! – mutatott az ajtóra. Sarolt tekintette az ajtóra siklott majd vissza a férjére, s újra az ajtóra.

- Ha kimegyek megölöd. – sírta fel.

- Mindenképp megölöm. – mondta vészjóslóan közel hajolt a lányhoz.

- Megölöd vele magad is. László kérlek. – a karjába kapaszkodott, könnyeitől semmit sem látva. – Ne tedd! – a még mindig a földön fekvő Cilleire nézett. – Nem ér annyit ez az ember.

- Hallgass rá László. Ez a nő irányít téged. Igaza van. Így is – úgy is elvesztél. – sziszegte és felkelt a földről, kardját a magasba emelve megindult a fal felé ahol álltak. László egy pillanatra hátra nézett, hogy hová érkezik az ütés, majd kardját fejük felé emelve könnyedén hárította azt. Minden megerőltetés nélkül, majd a lányhoz fordult.

- Kedves. Menj ki most innen! Ne akard látni, hogy tipor sárba egy Hunyadi egy koszos kutyát.

- László gondolj rá. – nem mondott többet, az ifjú értette a gyermekre.

- Érte is teszem. Hogy békében élhessünk. – könnyedén visszalökte a grófot, aki az asztalra esett.

- Nem lesz többet béke. – zokogott fel a lány. – Ha megölöd fejed veszik. Nekem kell ez a fej. – megsimogatta férje arcát. – Én szeretem ezt a fejet.

- Menj ki innen! Kérlek. – megcsókolta a lányt, aztán az ajtó felé lökte. – Menj!

Sarolta szemét le nem vette férjéről, nem figyelte merre megy, csak elindult arra amerre az ifjú lökte, ám nem számolt Cilleivel, ki felkászálódott az asztalról. Egyetlen mozdulattal elkapta a lányt, lefogta és kardját a torkának szegezte. Sarolta sikoltani sem mert.

- Győzni és ölni sokféle képen lehet László. Járhatja úgy is át a kardom a szíved, hogy egyetlen vágást sem ejtek rajtad. – László ereiben meghűlt a vér, ahogy Cillei kardja a lány nyakához ért. Látta, ahogy a penge enyhén belemélyed a lány puha bőrébe. Látta Sarolta hatalmas riadt kék szemeit, ahogy rá szegeződnek. Hogy tehetetlenül vergődik a férfi karjában. Érezte a tőrt a szívében, amelyről Cillei beszélt. – Csak át kell vágnom ezt a szép kis nyakat. – László lassan megadóan leengedte a kardját, még sosem érzett rettegés járta át, attól hogy a lány élete veszélyben forog. Tehetetlen dühvel, nézte, ahogy a lány egyik kezét kiszabadítva megmarkolja a kard pengéjét, és megpróbálja elhúzni a nyakától. Látta, ahogy a kard pengéjén vércseppek jelennek meg és hullnak a padlóra, nem tudta ez a lány kezéből vagy a nyakából szivárog e. – De nekem nem ő kell! – kiáltotta hirtelen és ellökte a lányt, hogy Lászlóra vethesse magát. Ám nem volt elég gyors, vagy nem volt elég ügyes, elvétette, és az ifjú könnyedén ellépet előle. Az ifjú elkapta kedvesét, majd az ajtó felé lökte.

- Fuss! – kiáltott a lányra. Tekintetét le nem vette róla, amíg az el nem hagyta a szobát, csak aztán fordult a férfi felé, mikor a kedvest már biztonságban tudta. Ha eddig meg akarta ölni Cilleit, akkor most százszorosan akarta annak halálát. – Megpecsételted a sorsos ostoba. – mondta halkan. – Kezet emeltél az asszonyomra, és a születendő fiamra. Halott vagy. – Cillei hirtelen megdöbbent, rájött arra, hogy nincs már, mi megállítaná Lászlót. Eddig bízott abban, hogy a lány majd megmenti, és ő még jobban megalázhatja az ifjút, ám a lányt eljátszotta. Most hirtelen ott állt szemben a dühös apával, a dühös férjjel. Sötét szemek úgy vágtak a szemébe, mint tüzes nyilak. Megrettent. Hirtelen rájött, hogy a halálával áll szemben. László alakja, mint valami démon magasodott föléje, hosszú sötét haja melyet lófarokba fogva viselt, most ott szállt az arca előtt. Az arca előtt, mely most sötét volt, vonásai kemények és kegyetlenek. De ami a legmegrendítőbb volt a gróf számára mikor az ifjú szemébe nézett, csupa sötétség, vészjósló villámokat szórt. Nem volt bennük irgalom. A rettenet mely Cillei szívébe mart még nagyobbnak és még félelmetesebbnek mutatta az ifjút, mint amilyen volt. Cillei nyelt egyet. Érezte a halál közelségét, szerette volna megadni magát az ifjúnak, szerette volna kikúszni a szobából, akár a küszöb alatt is, le egészen a király palástja alá. De talán még a király palástja sem védhette volna meg az ifjú haragjától. Végül rájött küzdenie kell az életéért, mint egy sarokba szorított állatnak. Küzdeni szemtől szembe, kard ellen kard. Nem volt jó kardforgató, bár tudását eddig nagyon sokra tartotta. Most érezte nagyon is kevés, amit tud talán csak a szerencsében bízhatott. Kardjára támaszkodva felállt, majd megemelte a nehéz kardot, és kiegyenesedett az ifjú előtt. László lenézett a szánalmas kis emberre. Nem volt ellenfél a számára, nem volt számára más csak egy apró semmiség melyet le kell törölni. Nem akarta megölni, elégtétel volt az is, hogy a másik úgy retteg tőle. Elégtétel az is hogy most átvillan az agyán, hogy milyen kevés is hozzá Hunyadi Lászlóhoz képest. Csak állt és várt. Várta hogy a gróf remegve feladja, nem képzelt róla többet. Ám az összeszedte minden erejét, és támadott. László úgy lépett el előle, hogy a német azt sem tudta éppen hol van az ifjú. Az mire megfordult László kardja már az arca előtt volt. A hideg penge szürkén villant a szemébe, aztán követte a penge vonalát a markolatig, majd az izmos karon át, mely szinte a penge folytatásának tűnt, egészen az arcig, mely oly fölényesen nézett le rá. És ekkor Cillei Ulrikban elpattant valami. Gyilkos düh szállta meg. Nem gondolkozott, ellépett és ismét az ifjúra támadt, de hiába, László oly könnyedén lépett el előle mintha csak táncolna. Egyetlen fordulat, és már ismét ott lebegett a penge a szeme elől.

- Ördög vagy te nem ember! – kiáltotta dühösen. – Valami sátán fattya! – az ifjút nem hatotta meg. Cillei ki eddig is semmi volt a szemében most még kisebbnek tűnt.

- Lássuk, mit tud. Mert amit eddig mutatott nem sok. Már vagy háromszor szúrhattam volna keresztül. De játszhatunk addig, míg csak bírja. – olyan fagyos volt a hangja akár a jég. És Cillei tovább ingerelte magát.

- Te ostoba. Épp oly ostoba, vagy mint az apád. – az ifjú szeme megvillant. Cillei felélénkült, most talált, igaz csak szóban, de az ifjú megérzet. – Senki volt. Egy felkapaszkodott senki. Azt mondják Zsigmond fattya. Egy fattyú. – László lesújtott a gróf bár hárította a csapást, erejétől így is a földre került, végiggurult egészen a falig. Az ifjú követte, de nem csapott le rá újra.

- Apámat a szájára ne vegye! – mondta dühösen. – Mert kivágom a nyelvét.

- Apád egy fattyú. Akkor milyen asszony az, ki egy fattyúhoz megy feleségül. Meg sem nevezem. – Cilleinek nem volt ideje felállni, alig fél térden volt mikor az ifjú ismét lecsapott oly erővel, hogy a védekezésre felemelt kard a szoba másik oldalára repült. Cillei fél-térden maradt és a kardot nézte. Majd fel a bősz ifjúra, László ott tornyosult előtte, sötét arca még feldúltabb, kardja ütésre késszen. És Cillei felkészült a halálra. Lehunyta a szemét, összekuporodva várt, de nem érkezett a halál. Kinyitotta a szemét, az ifjú már nem volt ott a kardjáért ment, lassan lehajolt. Cillei felállt, és nekirontott az ifjúnak. László ellépett előtte, és a gróf ismét a földön volt. László elé vetette a kardot, oly megvetően, hogy erre ismét válaszolnia kellett, de nem karddal, hanem szóval.

- A fattyúnak, csak fattyai lehetnek. Te is az vagy. Egy nyomorult fattyú semmi több. – Lászlót ez azonban nem idegesítette. Nem érdekelte mit mond ez Cillei rá, csak egy dühítette, hogy mit mond a szüleire. László csak látványosan odarúgta a kardot a gróf el.

- Mondja, csak ha akarja.

- Fattyú vagy. – sziszegte miközben lassan felállt. László csak nézte gyűlölettel, megvetéssel.

- De legalább nem Cillei a nevem. – mondta végül gúnyosan. – Az én nevem Hunyadi. A legbüszkébb, és legelőkelőbb név ebben az országban. – közelebb hajolt Cilleihez. – Az Ön országában. – arca ott volt Cillei arca előtt. Az tehetetlen dühében megpróbálta arcon ütni az ifjút, ám az elkapta a kezét, könnyedén elkapta, és vasmarokkal megszorította. – Az Ön rohadt országában. – köpött egyet, és a gróf kezét dühösen elengedte. – Most már álljon fel és küzdjön férfiként. Ne fetrengjen, mint egy aggastyán.

- Te átkozott! – Cillei talpra ugrott. – Te átkozott kutya, kutyák nemzettek. Csak a kutyáknak adják azt a nevet, hogy Hunyadi. Tudod, - lihegte dühösen, eltorzult arccal - kiirtom az egész családod. Veled kezdem. – dühösen felemelte az ujját és Lászlóra bökött. - S utána az öcséd következik. – szemei vérben forogtak. - Majd az anyád. Szépen lassan elpusztítok minden Hunyadit. – kiáltott fel és eszelősen felnevetett. Majd egészen lassan folytatta, miközben ott forgott körbe – körbe, László, mint valami vadállat körözött körülötte. - És a végén, a legjobb az lesz, hogy visszatérek, és megkeresem azt a nyomorult szukát, kit feleségednek nevezel. Megvárom, amíg világra hozza a fattyad, majd megölöm a szeme előtt, majd ha már elsírta összes könnyét, akkor végzek vele is. - László önuralma lassan felmorzsolódott, már érezte bármit is tervezet, nem fog győzni, mert itt és most végez Cilleivel. Még akkor is, ha tudta, hogy azzal ő maga is elveszik. De már nem merte életben hagyni.

- Még volt esélye. – mondta halkan lehajtott fejjel. – Volt esélye, hogy élve hagyja el szobát. – majd felpillantott egyenesen Cillei arcára, olyan sötét pillantást lövellve annak szemébe, hogy az megmerevedett. Mint a kígyó mikor megbővüli az áldozatát, úgy állt most előtte László. – De már eljátszotta. Lábbal előre pokrócba viszik ki innen. Még akkor is, ha ezért a fejemmel fizetek. Ön halott.

László felemelte kardját és vágott, Cillei ismét a földön volt, szinte ugyan ott, ahol az imént. Majd László adott neki egy percet, hogy felálljon, ahogy két lábon állt előtte az ifjú ismét lecsapott. Ismét elesett. – Támadj te nyavalyás! Legalább küzdj azért az átkozott életedért! – kiáltott rá dühösen, mitől Cillei még jobban megrémült. – De felállt és az ifjúra rontott. Kardjukat egymásnak vetve álltak egymással szemben, arc az arc előtt. – Néz rám Cillei Ulrik, te Magyarország szégyene, néz rám úgy, hogy tudd, ez a fattyú a halálod. Ez az arc a számodra a halál arca. – Cillei végső kétségbeesésében ismét az ifjúra támadt, minden erejét, minden tudását, minden tapasztalatát összeszedte, de így is kevés volt, amit tudott. László könnyedén védte magát, mindenféle megerőltetés nélkül. Cillei nem volt ellenfél, hogy mégsem végzett vele az csak azért volt, mert segítségre várt. A királyra. Tudta, hogy a lány segítséget hív, és ezzel talán nem kell megtennie azt, amire készül. De minden hiába, Cillei már szinte magától dőlt a kardjába.

- Te átkozott, el akartam venni a váradat, hogy legalább egy átkozott Hunyadinak megfizessek. Mindenki az apádat imádta, őt Istenítették. - sziszegett, és kiabált arca torz volt az indulattól, és a fáradtságtól - A nép kedvence volt. Pedig egy nagy senki volt. Semmit sem ért ellenem. Tudod, hányszor aláztam porig. Tudod, hányszor támadtam hátba, és észre sem vette, olyan ostoba volt, hogy nem vett róla tudomást. Még téged is odadobott. Csak röhögtem a markomba, hogy képes volt lemondani a fiáról. Én kényszeríttettem ki, én egyedül. Láttad te is, legyőztem. És legyőzlek téged is. Ugye tudod. – elvigyorodott. – Most már mindegy, hogy megölsz vagy sem, így is, úgy is elvesztél. És én győztem. – László minden idegszála megfeszült, bár ne beszélne már, bár már befogná a száját. Dühe egyre erősebb és erősebb lett, míg a végén már nem tudott mást tenni, mint azt, amit kellett. Nem hagyta szóhoz jutni a grófot, támadott és védekezett, és ismét támadott. Cillei már nem beszélt, még levegőt is csak alig – alig kapott. Míg egy utolsó rohamra indult, és László megadta neki a kegyelemdöfést. Cillei hörögve a földre esett.

Sarolta, ahogy kimenekült a szobából hirtelen nem is tudta kitől kérhetne segítséget. Kétségbeesetten szaladt keresztül a fellegváron. Tudta, hogy nincs ideje, de senkit sem talált, mindenki odalent volt a díszsátornál, ahol Kapisztrán celebrálta a misét. Végül Leventéket talált a felsőváros kapujánál. Ijedten megmarkolta a férfi karját. Az döbbenten meredt az Úrnőre, ki zilált volt, és a keze nyomán, véres maradt az ingje. Az ifjú döbbenten kapta el a szinte elájuló nőt.

- Úrnő jól van? – kérdezte a másik döbbenten. – Mi történt?

- Rohanj le és szólj a Szilágyinak, vagy a királynak, vagy bárkinek. László… - a nő levegő után kapkodott, a levente meg sem várta, hogy befejezze, hanem elrohant le az úton az innen is látható sátor felé. A másik belekarolt a nőbe és elkezdte visszavezetni a fellegvár felé. Innen is, onnan is László ifjú katonái kerültek elő, és döbbenten rohantak feléjük. A másik közben leért a sátorhoz. Egy pillanatra megdöbbent, hogy kinek is szóljon és mit. Majd Szilágyihoz szaladt. Szalutált, majd a füléhez hajolt. Szilágyi döbbenten ült egy pillanatig, majd a szendergéséből éppen feleszmélő királyra nézett. A király arra riadta, hogy nagy jövés – menés támadt körülötte hirtelen. Csak azt látta, hogy Szilágyi döbbenten ránéz, majd a mellette lévő üres helyre. Aztán felugrik, és lovat kerít, majd elvágtat a vár felé. Nem tudta mi történt, de követte Szilágyit. Hamarosan ott vágtatott mögötte. Az öreg lova csak nehezen bírta a kaptatót. A fellegvárban nagy volt a felfordulás. Sarolta közben a leventékkel együtt, az ajtóhoz ért. Az ifjak kivonták kardjaikat, és ott csoportosultak az ajtó előtt. Odabent még hallatszott a pengék csengése. A leventék lenyomták az ajtót kilincsét, de benyitni nem tudtak, valami eltorlaszolta a bejáratott. Az ajtóhoz feszültek és minden erejüket latba vetve tolták a hatalmas faajtót, míg az meg nem mozdult.  Odabent ismét csend lett, majd, újabb csendülések jelezték, hogy a két viaskodó gróf még életben van. Sarolta csak állt ott az ajtó mellett és nem tudta mit tegyen, imára kulcsolta kezét, és rettegve várt. Aztán ismét csend lett, hallani lehetett, hogy valaki felnyög. Sarolta szívében meghűlt a vér. Aztán az ifjak betörték az ajtót. Néma csend volt. A lány megmerevedett a félelemtől, nem tudta vajon melyik gróf fekszik holtan a földön, s úgy érezte nincs is hozzá ereje, hogy megnézze. László megállt a haldokló felett, nem érzett szánalmat, nem érzet kegyelmet, csak nézte a fájdalomtól eltorzult arcot, ahogy lassan az élet távozik a testből, még egy utolsó fájdalmas görcsbe rántva azt. Aztán Cillei gonosz kis szemei, fénytelenné váltak. És az utolsó pillanat után, hirtelen emberei berontottak a szobába. Elég volt egyetlen pillantást vetni Lászlóra, és már tudták mi történt. Az ifjú ott állt ziláltan, még mindig dühtől remegve. Haja eltakarta a fél arcát, ám ami látszott abból látni mi zajlik le benne. Kardjáról még csöpögött Cillei sötét vére. A kintről lódobogás hallatszott, majd rohanó léptek a folyosón. Az ifjak nem tétováztak kivont kardjukat a halott Cillei testébe döfték. Sarolta felnézett, nem akarta tudni ki az, ki fekszik holtan. Ha Lászlót ölte meg Cillei akkor már vége a haláltusájának, ha fordítva, akkor még csak most kezdődik igazán. Szilágyi rohant el előtte, majd a király a német lovagjaival, és testőreivel. Az ajtóban mindenki halálra vált. Szilágyi belépett a szobába, ránézett és csak annyit mondott.

- Halott. – a király állt az ajtóban. Odabent Hunyadi László állt a szoba közepén véres karddal a kezébe körülötte a legényei, mindegyik kardja Cillei vérétől szennyes.

- Elfogni. De melyiket? – mondta dühösen. Majd egy pillanatra a szoba közepén ziháló ifjúra nézett. Félelmetes volt az ifjú, ahogy ott állt prédája felett, körülötte a falkája. Egyszer látott egy farkascsordát támadás után, most ugyan azt a képet látta. Még nem tudta felfogni mi történt, vagy hogy kellene neki viselkedni. A testőrsége berontott a szobába, hogy lefogják Lászlót, ám kardok sokasága meredt rájuk. Az ifjú király felmérte a helyzetet. Túlerőben van.

- Tegyétek le! – szólalt meg halkan László. Sarolta a folyosón az ismerős hangra felsóhajtott, szívéről mázsás súly gördült le. László le nem vette a szemét a királyról.  Majd letette a kardját a földre. Ezzel jelezte, hogy megadja magát. Ám a testőrség nem mozdult egy pillanatra visszanéztek a királyra. Az feldúltan megfordult és elviharzott. A testőrök is hátrafordultak és elvonultak a király után. Sarolta csak most lépett az ajtóba. Rettenetes látvány fogadta minden csupa vér volt, a földön László lábai előtt Cillei hevert, holtan ezer sebből vérezve. Sarolta agyán átvillant, hogy László is lehetne. Bármennyire rettegett is ettől kissé megnyugodott. Legalább él. Még soha sem látta ilyen kimerültnek, még az ostrom után sem. De annyira gyönyörű is volt, mint amilyen félelmetes. László úgy nézett a lányra, mintha még sosem látta volna. Gyönyörű hajnal egy sötét éj után. S László, ahogy ott állt ellenfele hullája felett, hirtelen ismerős dolgot érzett, minden eltűnt, eltűnt a halott, a vér, a szétdúlt szoba, a még mindig kivont karddal álló leventék. Csak az ajtó maradt és az, aki benne állt. A lány, szemének tiszta vizű tava képes volt lemosni róla a vér szennyét. Szédült, és forgott vele a világ. Szíve hevesebben vert, mint a csata alatt bármikor. Nem tudott szabadulni a szépségétől, bármilyen riadt és bárhogy reszket is a másik. Sarolta nézte a férfit, kit szeretett, nézte a szemeket, melyekből lassan eltűnt a harag, és helyettük ott izzott az az érzés melyet ő lát benne. A szerelem, a szenvedély. Megfordulta a világ, és érezte mindene reszket, mégis melegség tölti el. Él és szereti. Bármi is lesz, most ez a fontos. Ez a pillantás, ez a tekintett és ez az érzés. De már nincs is ott semmi, sem, a halott sem a vár, sem ez a balsorsú pillanat. Ők máshol vannak, ahova csak ketten juthatnak el, s csak együtt. László fájdalmasan elmosolyodott.

- Nem is tudom, mit mondjak. – hallották Szilágyi hangját valahonnan messziről a világukon túlról. – Vigyétek innen ezt a hullát! Látni sem akarom! Hát fiam ezt megcsináltad. Nem mondhatnám, hogy jól tetted, de te tudod, hogy mi okozta. – László lassan elszakadt a gyönyörű szempártól. És nagybátyjára nézett.

- Reméltem, hogy nem kerül rá sor. – mondta halkan, - De úgy tűnt mindent megtesz, hogy megöljem.

- Hát nem mondhatnám, hogy én nem tettem volna meg szívesen. De elvégezted helyettünk a piszkos munkát.

- Sajnálom. – mondta őszintén László. – Nem, azt hogy meghalt, hanem hogy az én kardom ölte meg.

- A király kezében vagy. Addig is vigyétek ki a szobából végre. – Szilágyi elment, hogy megtudakolja, mit akar a király az unokaöccsével. Cillei holttestét kivitték a szobából, lábban előre, pokrócba, úgy ahogy László azt megmondta neki. Csak azok után lépett ki ő is a szobából, a felesége elé. Pár pillanatig csak nézték egymást csendesen. Majd László lassan megfogta a lány karját.

- Láttad mit tett velem? – mentegetődzött az előtt az ember előtt, aki ítéletétől még a királyénál is jobban tartott. Szemét elfutotta a könny. – De az, amit veled akart tenni… – keserű arckifejezés ült ki az arcára. Látszott rajta, hogy csaknem sír, ám mégis visszatartotta a könnyeit. Mert Hunyadi László sosem sír. – Bántani akart téged. – mondta még mindig a könnyeivel küzdve. Sarolta megfogta az arcát, csapzott haját kisimította az arcából, és a könnytől fényes fekete szemekbe nézett. – Éreztem a tőrét a szívemben, ahogy mondta. – Sarolta csak együtt érzően nézett rá, nem tudott megszólalni. Csak simogatta az arcát, a haját, és nézte mit tett Cillei a halálával az ő drága erős, férjével. Úgy érezte, a szíve megszakad érte. Úgy szeretett volna neki segíteni. László ismét belegondolt abba, amit tett, és térdre rogyott a lány előtt. Fejét a lány hasára szorította, és Sarolta érezte, hogy az ifjú rázkódik a sírástól. Erre már ő sem tudta visszatartani a könnyeit. Ott álltak sírva, előtte térdelt a férje, akinek az élete csak hajszálon múlik. László finoman megcsókolta a kezét, majd a szeme elé vette, hogy megnézze, mi van rajt. Egy kendő volt rákötve, a tenyerén lévő sebre, ott ahol a kard éle felsebezte. – A kendő, amit nekem ígértél. – mondta csodálkozva. Sarolta elmosolyodott, meg akarta mondani, hogy aznap lett kész a kendő melyet még az első nyáron nyert el a lánytól, de nem tudott megszólalni. Annyira nem volt ennek itt a helye. Több év várakozása, vágyakozása, boldogsága, fájdalma volt abban a kendőben, s most pont oda került ahova kellett. Egy sebzett kézre, egy olyan sebre mely akár a férje halálát is okozhatja. Sarolta érezte az ifjún, hogy rémült, és összetört, olyan amilyennek még sosem látta. Mint egy gyermek úgy bújt feleségéhez. Hosszú ideig voltak ott a folyosón a szobával szemben, nem járt arra senki, mert nem, mert senki arra menni. De ők ezt észre sem vették. Vacsorához hívott a harang, erre riadtak csak fel. – Menjünk.