Kul-Anni magában megállapította, hogy nehéz hétnek néznek elébe. A mentőhadművelet a Rapun felemésztette minden tartalékukat. Bartos összekotort néhány megszáradt kekszet a kölyöknek, de mindketten tudták hogy azzal nem sokáig húzza. Sűrgősen Maia temetőt kell találni. A ger órák hosszat tanulmányozta a térképeket, majd betáplálta a kitérő útirányt. Mikor ezzel megvolt, átadta az irányítást a hajónak, és intett Kul-Anninak hogy kövesse. A kiképzőpályára mentek. Hosszasan keresgélt a fegyverraktárban majd előhozott két furcsa, egyforma hosszúságú fehér botocskát. Az egyiket a lánynak adta és megmondta neki hogy próbáljon védekezni. „Nem fog sokáig tartani egy ilyen pihekönnyű rudacskával. Egy-kettőre eltörnek”, mosolygott magában a kislány. Bartos pedig támadott, és még mielőtt a lány elugorhatott volna apró ütést mért a lábára. A rúdnak eszében sem volt eltörni, hanem meghajolt és nyomán Kul-Anni rövid időre fájdalmat érzett. Nem volt túl erős, csak éppen mint egy kis csípés. Felbosszankodott, hogy így hagyta magát elkapni. De Bartos támadásai csak úgy záporoztak, és szinte egyet sem tudott kivédeni. Hiába állt ellen, a ger erőteljes ütései rendre meghajlították botját, vagy legrosszabb esetben kiütötték a kezéből. Mindeközben ő Bartos közelébe se tudott jutni, nemhogy ütést mérjen rá. Minden erejével megpróbált ellent tartani, de a férfi mindannyiszor játszva a földre teperte. És Bartos botja rendre megszúrkálta, úgyhogy nem volt már olyan porcikája amiben ne érzett volna apró, kicsi, szúrós fájdalmakat. Mintha ezer tűvel karcolták volna a testét. Ezek a kezdetben jelentéktelen fájások enyhe bizsergésssé, majd bénító zsibbadássá egyesültek, hogy a végén azt érezte már lábra se tud állni. „Ez így nem lesz jó. Ez nem igazságos mert ő erősebb”, gondolta keserűen. Már nagyon belefáradt az edzésbe és úgy érezte ideje lenne egy kis szünetet tartani. De amíg a Maiákon bármikor megállíthatta a szimulációt, itt orrvérzésig küzdeni kellett. Bartosnak esze ágában sem volt pihenőt tartani. Szégyen a futás de hasznos alapon Kul-Anni úgy döntött hogy nem áll többé ellen, hanem inkább menekül. Azzal kezdte hogy kitért az ütések elől, és faltól falig csalta maga után a gert. Megpróbálkozott a felugrással, de Bartos kitalálta szándékát és még a levegőben lesújtott rá. Most már véglegesen megértette hogy fizikai erővel sosem győzheti le.

Kul-Anni most a férfi mozdulatait figyelte. Belül elcsendesedett és kitisztult tudatában úgy látott mindent mint egy lassított felvételen. Tanulmányozta a szemek rezdülését, az izmok megfeszülését, a kéz mozdulását a pillanat töredéke alatt. Ösztönösen jött rá hogy melyik a legmegfelelőbb időzítés. Olyan volt az egész harc mint egy rögtönzött tánc, előszőr lassan kezdtek aztán begyorsultak és Kul-Allinak el kellett találnia a megfelelő ritmust. A lépéseket, a mozdulatokat, még a légzésüket is szinkronba kellett hozni. Mikor a lány ezt megértette hirtelen minden megvilágosodott előtte. Sorozatban harmadjára kapta el a legjobb pillanatott és sikerült félreugrania. Elkezdte látni a körülöttük vibráló levegőt, ahogy körkörös hullámokat generált a testük körül. Minden mozdulat, minden gesztus még létrejötte előtt apró energia rezgéseket indított el a harcos testéből, mely az éteren keresztül áramlott szanaszét. A szándék mutatkozott meg, még mielőtt cselekedetté alakult volna. Bartos hol cikázott, hol pedig lassan imbolygott. Eszeveszett ritmusváltásai bár elsőre teljesen kiszámíthatatlannak tűntek, mégis a lány hamarosan felfedezte bennük az összhangot. Ebbe a vad ütembe kellett a megfelelő ponton bekapcsolódni. És Kul-Anni érezte hogy mindezt a belső tűz erejével észleli.

            Bátran lépett be a szédítő forgásba, légzése, testének üteme szorosan ráhangolódott Bartoséra. Már gond nélkül félre tudott pattanni, nem hagyott teret az apró csipkedéseknek. Egyelőre jól védekezett, de azért figyelte a ger támadásán a réseket. Nem sok volt, de azért két enrgiahullám között sikerült beszúrnia egy gyenge kis találatot. Majd még egyet, és ismét egyet. Már bátrabban kontrázott. Találatainak nagy ára volt, mert ahányszor ütést mért a gerre, ő maga kinyílt és több szúrást kapott mint amennyit adott. Arra nem tudott rájönni hogy miként oldja meg egyszerre a védekezést és a támadást.

Bartos pihenőt rendelt. Elpakolta a gyakorló botokat és visszaindultak a vezérlőbe. A radar már Maia tömegsírt jelzett. Amíg látótávolságba érnek van még egy kis idő és Kul-Anni hullafáradtan zuhant a medvebundára. Szemvillanás alatt elaludt, a két órán át tartó intenzív harci gyakorlat nagyon kimerítette. Bartos pedig elnézte az alvó gyereket és arra gondolt, hogy erre a szintre régebben hónapok alatt jutottak el a kenin előtt álló növendékek. Egy bizonyos kor és tapasztalatszerzés után már meglátták a harc ki – és belélegzését, felismerték az energiahullámokat, de soha nem ilyen fiatalon. Bartos belépett a központi számítógépbe, és kinyitotta a növendékek programját. Természetesen évszázadok óta üres volt. Most új, aktív tanulónaplót indított és a feljegyzések tárhelyének a Kul-Anni nevet adta. Beírta a gyerek korát és tudásszintjét. Rögzítette az első edzés dátumát, időtartamát és az elsajátított ismereteket.

Megérkeztek a Maiákhoz. Ébredni kellett, pakolni és indulni. Bartos megint sokat ugráltatta a kislányt, de Kul-Anni most valahogy nem bánta. Jó zsákmány volt, és az egész napjukat végigdolgozták. Feltöltötték a fenigh készleteket, fegyvereket és kristályokat hordtak a jugrába majd rendszerezték őket. Néhány érdekes könyv is akadt a könyvtárban, és Bartos megengedte a lánynak hogy felhozza őket a hajóra. Mire felcihelődtek és elindultak Kul-Anni nagyon fáradt de határtalanul boldog volt. Szépen gyarapodtak a kincsei, a könyvek olvasásának azonnal nekilátott. Közben majszolgatta a tűzes kekszeket és állandóan a férfit nyaggatta ha nem értett egy-egy szót vagy kifejezést.

Bartos újabb útirányokat táplált be. Pontosan tudta, hogy a fenigh önmagában csak arra elég hogy a gyerek belső tüze egy szinten megmaradjon, de a biológiai igényeket is ki kell elégíteni: a test fizikai fejlődéséhez és életben tartásához rendes élelemre is szükség van. Néhány kereskedőhajó akadt az útjukba, de nem kellett nekik sem fegyver, sem pedig energiakristály. Pénzük pedig nem volt, így nem tudtak tőlük élelmet venni. Kul-Anni is egyre csüggedtebb lett. Azzal állt elő hogy adják el a medvebundát. „Szó sem lehet róla”,  förmedt rá a ger és a szobába küldte.

Legalább két nap telt el sikertelen próbálkozásokkal, és már nagyon éhesek voltak. „Hús kellene”, villant át Bartos agyán és elhatározta hogy vadászni fog. Egy lakott bolygó közelébe navigált, és eldöntötte hogy szerencsét próbál rajta. Leszálltak. A kislány is kidugta az orrát és megállapította hogy különösen zord és barátságtalan világba érkeztek. A jugra központi memóriájától kért eligazítást. Megtudta, hogy egy kumla rezervátum bolygón vannak. Ez azt jelentette, hogy a planétának nem volt neve csak egy kódja amivel a kumla adatbázisokban szerepelt, és amelyeken az élethez szükséges elemi feltételek a minimálisak voltak. Olyan népeket telepítettek ide, akik valamilyen oknál fogva nemkívánatosaknak bizonyultak a kumla kormány számára, de nem akarták teljesen elpusztítani őket mert később még hasznukat akarták venni. A rezervátumot nem őrizte semmilyen őrjárat, mert az ideköltöztetett népeknek semmilyen lehetőségük nem volt a bolygó elhagyására. Időszakonként kaptak csomagokat, melyeket robothajók szállítottak nekik és amelyek magvakat illetve egyéb tartós élelmiszert tartalmaztak. Egyébként pedig teljesen önfenntartó életmódot folytattak, de helyzetüket az is nehezítette hogy néhány olyan fajt kényszeredett együttélésre akik eddig halálos ellenségek voltak. A magvakból tudtak valamelyest ültetni és növényeket termeszteni, de nagyon nehezen, mert a bolygó sivár felszíne nem hagyta magát betörni és megmunkálni. Az állatállomány viszont igen gazdag volt, mert a kumlák több száz számukra útálatos állatfajt hoztak és zsúfoltak ide. Általában kártékony, erőszakos, és mérgező állatokat, akik mivel nem fértek össze sem egymással, sem új otthonukkal, hatalmas károkat okoztak az emberek munkájában. Aztán voltak olyan rezervátumok amelyekről a kumla bürokrácia tekervényes hálózatában teljesen megfeledkeztek. Ezt onnan lehetett tudni, hogy egy helyre például már hosszú évek óta nem szállítottak újabb népcsoportokat és állatokat, vagy nem jött több robothajó a segélycsomagokkal. Mivel a jugra nem látott egyetlen hírközlő műholdat sem a bolygó körül keringeni, kijelentette hogy ez is egy ilyen elfelejtett világ.   

Bartos elrejtette a hajót egy barlangban és útra keltek. Nehéz terheket és sok felszerelést rakott a kislányra. Kul-Anni nem bánta, örült hogy nem kellett a jugrán maradnia és hogy részt vehet a nagy kalandban. Csípős, hideg szél csap az arcukba. Szűrke égbolt borul az előttük nyújtózkodó sziklás pusztaságra. Valahol messze a sötét esőfelhőkőn túl egy hegység meredezik, lábánál erdőre hasonlító zöldesbarnás növényzet. Arra indulnak. Feszült csendben ballagnak és állandóan fülelnek. Embernek vagy vadnak egyelőre nyomát sem látni. Lábuk alatt a földön rövid, barna színű vadfű sarjad. Meg nem ízlelik mert ránézésre is tudják hogy keserű. A távolból halk morajlás hallatszik. Egyszerre dermednek, egyszerre gondolják talán víz lesz az. A zaj nem közeledik s nem is távolodik, tehát megnyugodnak ebben a hitükben. Meglehetősen egyhangú terep, a sápadt napsütésben hol gyorsan, hol lassabban haladtak előre. Már egy órája meneteltek, mikor végre elérték és szemtől szembe állhattak a hegy lábánál fekvő kis ligettel. A fű is sűrűbb, az avar pedig mély. A fák nem valami mutatósak, csonka ágaikon furcsa, hosszú levelek lógnak. Most már állathangok is hallatszanak. Bartos megáll és lekuporodik, a kislány pedig árnyékként követi minden mozdulatát. Előkészítik fegyvereiket, rövid szablyákat és dárdákat. Bartosnál jókora fejsze. Csendben várakoznak. Hamarosan reccsen, zörren az avar. A ger gondolatával szól a gyereknek, hogy  csendben kússzon odébb, és oldalról ijesszen. Kul-Anni szíve majd kiugrik, de azért azonnal teljesíti a parancsot. A mocorgásból ítélve nem lesz túl nagy zsákmány. Most jön el a pillanat. A lány hújjog egyett és kihajtja azt a valamit, akármi is legyen. Valóban nem túl nagy, nyúlra hasonlító, bundás, fürge állatka. Egyenesen Bartos felé ugrat, az megdobja a rövid dárdával de elvéti. A kis vad hihetetlenül sebes, pillanatok alatt eltűnik a szemük elől. De Bartos nem adja fel. Szaporán utána iramodik, Kul-Anni meg félkörben fut hogy megpróbálja bekeríteni. Nesztelenül szaladnak, de a vad állandóan kicsúszik a kezükből. Egy hatalmas szakadékhoz csalja őket, majd hirtelen, nagyívben ugrik. A levegőben még pördül egyett, majd csinos kis bőrszárnyakat nyit és a mélység fölött lazán átvitorlázik. A vadászok lihegnek és bosszankodnak. Még csak meg sem tudták sebesíteni. A messzi távolban másik sziklaperem meredezik, onnan zuhog lefelé a sárgás, piszkos víz. Ennek a moraját hallották korábban. Bartos úgy dönt hogy visszamennek a hegy lábához. Barlangokra emlékezett ott, talán több vad is kerül még.

Sietnek. Ha nem sikerül elejteni valamit, akkor itt éjszakáznak majd és naplemente előtt szálláshelyet is kell még keresni. Megállnak. Bartos hirtelen hegyezni kezdi a fülét. Majd megragadja a kislányt és hatalmas lendülettel egy szikla mögé hajítja. A kicsinek nyüsszenni sem volt ideje mert puffanásával egyidőben hallotta hogy fémek csörrennek egymásnak. Ellenség ment rájuk. Kikukucskált a szikla mögül és látta hogy Bartos legalább húsz toprongyos, de jól felfegyverzett és tagbaszakadt harcossal néz farkasszemet. Lábánál legalább egy tucatnyi dárda és tőr, ezeket szablyájának néhány csapásával elhárította. Tüzet még nem csiholt, és nem is támadott vissza, de kivont karddal várakozó álláspontra helyezkedett. A lány érezte a férfi hangulatát és rögtön tudta hogy halálosan nyugodt és magabiztos. Nyilvánvaló volt hogy egy haguri gernek egy ilyen szedett-vetett horda nem jelenthetett gondot, még akkor sem, ha harc közben egyszer sem veszi igénybe belső tüzét. Most az ellenséges harcosokból előrelépett egy jól megtermett, durva tekintetű fickó és rárivallt Bartosra:

-          Ki vagy?

-          Vadász.

-          Itt nem vadászhatsz. Ez a szoditák területe.

-          Ott vadászok ahol akarok.

A helyzet pattanásig feszült. Egyszerre mozdultak előre a harcosok, Bartos még mindig mozdulatlan és várja őket. Kul-Anni tudta hogy hamarosan vérfürdő lesz. Hogy a ger egykettőre elintézi mindet, és nem fog kegyelmezni egynek sem. Kibújt rejtekéből hogy jobban megnézze magának a dolgokat, de azért vigyázott hogy Bartos fegyverének takarásában maradjon. A szoditák ekkor megtorpantak és vezérük rémült döbbenettel bámulta a kislányt.

-          Kölyök van veled?

-          Igen.

Óriási csend támadt. Néhányan szégyenllősen lesütötték a szemüket. Vezérük elképedve, földbe gyökerezve állt, a szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Bartos továbbra is nyugodtan, nyíltan állta a tekintetüket. Egyszercsak hátul valami mozgolódás támadt. Egy rongyos, fegyveres alak előrejött. Egészen Bartos pengéjének az élébe állt. Asszony volt. Megoldotta övét és ledobta fegyvereit a ger lábaihoz, közben egy pillanatra sem vette le a szemét a kislányról. Mikor ezzel megvolt gyengéden eltolta útjából a kardot és Bartos megengedte neki hogy a kicsihez menjen. Kul-Anni kíváncsian álldogált, és nagyon tetszett neki a dolgok alakulása. Talán mégsem hal meg ma senki. Az asszony odaért hozzá. Felemelte a kezét és megsímogatta a kislány fejét majd az arcát. Elővett a zsebéből egy kis csomagot és Kul-Anni kezébe nyomta.

-          Tes isten adja hogy nagyra nőj.

Azzal otthagyta és visszament a hallgatag férfiakhoz. Nem nézett rájuk csak elment közöttük. A nagydarab vezér szomorúan sóhajtott és a fejét csóválta. Intett az embereknek. Mindannyian hátat fordítottak a haguriknak és mentek a dolgukra. Egy szó sem esett köztük.

            Bartos csendesen eltette szablyáját. A kislányhoz ment. Kul-Anni még mindig ott állt, lángvörös arccal és sírásra görbülő szájjal. Az asszonyi érintés és a kedves szó megindított benne valamit, amit még sohasem tapasztalt. Valami kedves, puha érzést, valami olyasmit ami nagyon jólesett és amiről csak annyit tudott hogy még többet szeretett volna belőle. És Tes isten nevében adta neki az ajándékot. Egy olyan isten nevében akiben ők, az utolsó megmaradt hagurik talán már nem is hisznek, de ezek a szerencsétlen, elgyötört idegen népek még igen. Össze volt zavarodva és sírni szeretett volna. Megpattant valami a szívében, érezte hogy olyasminek a jelenlétét érzékelte ami már nagyon régen elveszett. Talán a szeretet volt, az otthon, vagy az anyai érintés gyengédsége. Hozzászokott a hiányához és az vált természetessé hogy elvan nélküle. De az a furcsa valami most megjelent, előbukkant és figyelmeztette hogy másképpen is lehet élni. Hogy nem az a normális ahogy most van, hanem az ahogy lehetne.

            Bartos elvette a kezéből a csomagot és kibontotta. Kenyér és friss sajt volt benne. A ger megszagolta, majd visszaadta a kicsinek. Biztonságosnak ítélte és a kislány megehette. Azután kinézett egy kényelmes kis barlangot és kijelölte táborhelynek. Bevackolták magukat, még éppen időben, mert rájuk szakadt egy írtózatos nagy eső.

            Félszemű Rim irodájába jelentkezett kihallgatásra. A parancsnok beinvitálta és hellyel kínálta. Egy ideig ostobaságokról fecsegtek, majd Rim a lényegre tért:

-          Valaki betört a személyi számítógépembe.

Félszemű rutinosan lapított és várta hogy mi lesz. Rim folytatta:

-          Van egy elméletem arról hogy hogyan szökött meg a haguri. Abból az eszközből semmiképpen nem tudott a saját erejéből kiszabadulni. Külső segítsége volt ebben biztos vagyok.

Hatásszünetet tartott és Félszemű úgy érezte rászakad a világ. Homályosan látta még Rimet ahogy drága kristálypohárba tölt egy italt, és megkínálja őt is. Zavaros tekintettel bámult és még arra sem volt ereje hogy habogjon valamit.

-          Hol is hagytam abba? Ja igen a külső segítség. Tudja, azt gondolom hogy  az a kislány a Nam-Gilről mégiscsak életben maradt. Hogy Bartos nem ölte meg hanem inkább megtartotta mint rabszolgát és kiképezte efféle munkákra. Hogy fedezze őt. Szóval a kölyök valahogy bejuthatott, belepiszkált a programokba, ellopta a másik szerkezetet és kiszabadította.

A parancsnok hosszasan szűrcsölt. Félszemű agyáról kezdett letisztulni a köd.

-          Azt kellene kitalálni hogy hogyan kapjuk el őket úgy hogy előszőr a kis fattyút kellene likvidálni. Maga régebbóta üldözi Bartost mint bármelyik kumla elit nyomozó. Tudom hogy nagyon jól ismeri. Tehát várom az ötleteit, hogy hol várható a megjelenésük legközelebb.

Félszemű lázasan gondolkozott. Majd a képernyőhöz ment és csillagtérképeket kezdett nézegetni. Hosszú percek teltek el így, csak Rim kortyolása szakította meg a csendet. Végül Félszemű kibökte:

-          Ez a kis mentőakció nem lehetett olcsó mulatság. Valószínüleg kimerültek a tartalékaik. Bartos csempész és kereskedő. A legközelebbi hely ahol jó üzleteket lehet kötni és jól el lehet bújni az a Nardim. Oda fognak menni és ott kell elkapni őket.

-          Nagyszerű – bólintott Rim. – Gondolja hogy el fogja ott adni a kislányt is?

-          Nem uram, hasznos neki a kölyök. Ilyen értékes rabszolgától nem válik meg. És egyazon mocskos haguri fajhoz tartoznak.

-          Azért csak vásároljanak fel minden fiatal lány rabszolgát a következő hetekben és nyírják ki őket.

-          Igenis, uram.

-          Szervezze meg a vadászatot. Minden a rendelkezésére áll amire csak szüksége van.

-          Csak néhány ember kell, és a Nardimi kutatólaborokhoz szabad bejárás. Bartost nehéz elfogni, új fegyverek kellenek. Ja és még valami. Ha elkapom őket, kérek engedélyt egy kis kínzásra.

-          Rendben van. Induljon azonnal. Egy hét múlva csatlakozom és találkozunk a Nardimon.

Félszemű mély hajlongások közepette kivonult. Még sosem érezte magát ennyire magabiztosnak. Rim megbízott benne és ez büszkeséggel töltötte el. Maga mellé vette legjobb embereit és sebtiben távozott a Rapuról.