Szeretek mesét mondani. Mindig is szerettem. Ha rossz a kedvem, vagy, ha úgy érzem, ellenem fordul az egész világ és nem akarok szembenézni vele, mert gyáva vagyok, akkor mesélek magamnak egy történetet. Elvonatkoztatok a tudományos fennállásoktól, egy ideig megpróbálom elfelejteni a realitást; ugyanolyan gyerekként gondolkozni és érezni, mint annak idején. Néha, mikor úgy adódik, csodálatos lelkileg visszatérni a gyerekkorhoz, amikor még nem tartoztunk annyi felelőséggel semmi és senki iránt, nem volt ennyi tennivalónk és ha valami rosszat tettünk, anyu elvitte a balhét. Ma már nekem kell elvinni azt a balhét. De ezekre a percekre, mikor kicsit egyedül lehetünk és néhány pillanatra elháríthatjuk a felelősséget, újra gyerekek lehetünk. Velem legyakrabban éjjelente szokott ez előfordulni. Tegnap éjszaka kitaláltam magamnak egy mesét. 

A koromfekete égbolt a legcsúnyább és legíjesztőbb jelenség lenne az egész világon. Még szerencse, hogy millió sziporkázó gejzír hinti be. Valójában minden éjjel más, valahol több valahol kevesebb, valaholy nagyobb, valahol kisebb, de a lényegen nem változtat. A csillagok angyalok. Gyönyörű, fénylő védőszentek, akik úgy ragyognak, mint egy hófehérruhás, kecses, könnyed és ártatlan balerina a holdfényben.

Szinte minden este lehet hullócsillagot látni az égbolton. A hullócsillagok bukott angyalok. Valami rosszat tettek és nem vállalták érte a felelősséget. Lezuhantak a Földre, és bűnhődnek. Már nem ékesíthetik az eget fényességükkel. Milyen parányi fénylő pontok, s mégis mily szembetűnő, amikor már nincsenek ott. Amikor leérnek, elfelejtik, hogy egykor angyalok voltak. Azontúl már csak emberek lehetnek. De a kérdés megmarad: Ezentúl vállalják a felelősséget a bűneikért, vagy továbbra is bűnöznek?

Mi vajon bukott angyalok vagyunk? Mi vajon bukott angyalok maradunk? Mi vajon gyerekek maradunk?