Sose tudtam, hogy kell egy bevezetés bekezdését elkezdeni. Ott vannak mindig az elcsépelt módszerek: leírom a tájat, meg az időjárást, aztán okádhatnékom lesz attól, ahogy az első pár sorban a giccs fogalmát nem hogy kimerítem, de megerőszakolom, és magamra öltöm, mint a zöld köntösömet reggelente. „Elsöprő erővel érkezett a vihar Kelet felől…”. Borzalmas. A lényeg az, az egészben, hogy mindenki szerint máshogy működik ez is, mindenki másra esküszik, meg mással esküszik, meg én is mindenkinek más vagyok. Anyám szerint a világ csavargója, aki titkon seprőkkel seftel iskolába járás helyett a piacon, és amikor nem térek haza éjszaka 3 kor sem, megmászom az Olümposzt, és az ambróziát kicserélem tömény macskahúgyra, csak azért, hogy kacagjak a fájdalmon. Apám szerint én vagyok a kúrminátor, a falloszkáplár, akinek örök fétise, szüleinek ágyán magáévá tenni a zavarodott tinédzser lányokat, akik annyira be vannak szívva, hogy egy penészes adag tejfölről is elhiszik, hogy az frissen szedett rózsa a kertből. Nagyanyám szerint, bűnös vagyok, és tévelygő, de talán még nekem is van megbocsátás, persze ugyanakkor legtöbbször kislányomnak hív, és 15 évig nem hagyott felállni az ebédlő asztaltól. Leginkább azért, mert félt, hogy én is 50 kilós maradok, 18 éves koromra, mint drága édesanyám, és két testvére. Persze azt nem vette számításba, hogy már 15 évesen mikor leültem, 60 kilós bőven voltam, aztán ott ültem 5 évig, tömtem a pofám, felállni meg már nem is tudtam, meg akarni se akartam, ami még hagyján, de nyúltam volna a fogpiszkálóért, és már az is megterhelő volt. Pedig 15 év zabálás után, csak jólesne egy kis fát rágni. De hát egyem a szívét, nem jól lát szegény, így még most is kislányomnak hív, és néha dicséri az alakom, mikor épp a párásodástól homályos SZTK keretes szemüvegen keresztül, úgy látja, hogy a legszebb toppom, és feszülős nadrágom került elő a fiókból, és megörül, hogy már nem hordok flittereset, csak a lábam ne lenne ennyire szőrös, de hát ő is a naturalizmus híve, falura meg jó az. De lehet csak az a baj, hogy mostanában nem járok fodrászhoz. Nagyapám szerint pedig erősen pályát tévesztett vérbeli buszsofőr matéria lennék, aki amúgy csábos hangon tudná bemondani, hogy „A tapolcai elágazás következik”. Nagyokat kávéznánk a végállomáson, spanolnánk az ellenőrökkel, néha használt buszjegyeket égetnénk, csak úgy szimbolikusan megtréfálva a világot, és párszor elmennénk bowlingozni a villamososok ellen, ahol megszereznénk a 4. helyet a kettőből, de boldog lehetnék, mert otthon várna az asszony a panelben, aki amúgy orvosnak készült, de műkörmös lett, így a szomszédnak is ő adagolja az inzulint, meg a körme is szép, ha nem iszik annyit. Az hogy meg szerintem mi vagyok, az rejtély. Egy reggelente formát öltő massza, aki minden este darabokra pereg, éjszaka egy másik dimenzióban egy lefetyelő óriás léggyel sakkozik 22 éve, és mostanra az összes futóját, meg egy bástyáját elvesztette, de aztán reggelre újra visszatér ebbe a világba, hogy tovább zajosítsa azt, meg a világ őt. Álltam a buszmegállóban hazafelé, a szokásos esti búza téri fertőben, ahol az egyik asszonynak akkora tekintélye volt, hogy két gyermekével a sétánál, csak enyhén  gyorsabb tempóban haladva teljesen könnyedén megállásra bírt egy menetrendszerűen közlekedő buszt, majd felszállás helyett, csak megkérdezte a sofőrt, merre is van a tiszai pályaudvar. Végül is biztosra ment, csak nem fog ő megállóban várakozókat faggatni. Az amúgy is tré. A sofőr pedig teljesen higgadtan el is magyarázta. Aztán meg magyarázhatta az utasoknak hogy mi ez az 5 perces késés, mert a végén cserébe a nőtől a számát kérte, hogy majd csörög, aztán középkorúakhoz méltó, reális keretek között zajló, kiszámítható, de az újdonság erejével ható szex lesz, csak sokat habozott, míg erőt vett magán, így pár percig a miskolci infrastruktúra nehézkes kialakításáról beszélgettek, míg elő állt a nagy kéréssel. A búza téri Jedi klub meg örülhet, mert még működnek az elme trükkök: csettintésre megállnak a buszok, az amúgy elmeháborodott sofőrök szívélyes útbaigazítással szolgálnak, és még a szexben is benne lennének, mert már elegük van a sok apró csörgéséből, meg kapsz mellé még egy adag tepertős pogácsát is, csak hogy romantika is legyen, és aztán rájössz, hogy ezeket a droidokat keresed. Szóval nyugodtan lehet tovább árulni feláron a szotyit, meg a deci rumot a korán kelőknek, 5 órától, Obi Van a városban, a Keno-t nyert nő meg Bi. Mellettem volt két agyon napsütött leányzó, akik bizonyos szögből, egy száját tátogató snecire hajaztak. A munka, megélhetés, és kultúra szavakról még soha életükben nem hallottak, és nem is hiányolják ezeket. A „csi” a szóvégeket viszont rendszerint díszíti, köszcsi, puszcsi, bebaszcsi, szarcsi, uncsi, gecsi…. Csak álltak ott a mocsokban, világítottak a fehér passzos ruhák, a lassan szénné barnított testükön, és valamiféle állandó csücsörítéssel bágyadtan trécseltek a divat legmegterhelőbb útvesztőiről, és az iskolai szerelmek ragacsos részleteiről. Aztán ezt megszakítandó, érkezett két meglett férfiember, a buszállomási hercegek parasztbájkon, az AIDS-es velencei trubadúrok, akiknek biztos hogy a kedvenc számuk, a 8 óra munka, és hogy nem tudnak úgy utazni, hogy a seggükből valamely apró részlet ki ne látszódjék. De tényleg. Tekintetükből már messziről tükröződött az összes istentelen gondolat, amit az említett lányokkal művelnének órákon keresztül, majd mikor tudatosult bennük, hogy közelednek a prédák a térben, gondolták, nem hétköznapi módon ejtik rabul a leányok szívét, így az egyikük azzal zárta a már messziről hevesnek tűnő beszélgetést, hogy „kacsa, hagyjad jó a libamáj!”. Aztán tekintetüket csábosan a két leányzóra emelték, kicsit jobban kihúzták magukat, majd teljesen üres tekintettel mérték végig a domborulatokat. A két harcsaszájú veronika, pedig a rengeteget gyakorolt mozdulattal, elfordította a fejét, és valójában ugyanazzal az üres tekintettel, mint amit a biciklisek inicializáltak az imént, a földet kezdték bámulni, ezzel jelezvén, hogy számukra ők nem is léteznek. Nem ütik meg a mércét, nem lesz guten nacht szex, de még nem hogy szex, kacsintás se, szócsere se, se semmi se. Aztán elgondolkoztam, hogy lehet csak én vagyok az, aki néha szakadt biciklin munkából, szárnyasoktól származó májon veszekedő munkásembereket hallucinál, akik a belső ferális énem apró kivetülései. Végül is most visszagondolva, senki se nézett rájuk, pedig egészen egyedi jelenségek voltak. Ha voltak. Amúgy kritikus kaviár ínyenc szeretnék lenni. De majd csak holnaptól, most álmos vagyok.

Máj-köll!