Itt a gondolatai elakadtak. Csak képek jöttek. Millió számra tódúltak elő képek az emlékeiből. Látta, a tesója tanul biciklizni. Látta több képen is apját még fiatalon. Aztán jöttek az anyja képei. Majd a másik testvéréről. Azután jött egy babakép. Majd a saját húgát látta felnőni a képeken. Majd iskolák, tanárok, osztálytársak. Szerelmek, csalódások, versenyek, sikerek az egész életéből képekben. Nem videó volt. Mert azok mozognak. Mind állókép volt. Saját munkái. Majd esküvője. Gyerekek. Munkaleírások. Munkakörülmények munkatársakkal. Viola egyik barátnőjéről egy kép. El akarja csábítani. Nemet mond rá. Mintha képregény lenne a saját életéről. De több élethelyzet más megvilágításban jött elő. De nem tudott gondolkozni. A képek özöne még tartott. Aztán egy kép kezdett hosszan maradni, és kiélesedni. Lámpák egy egy plusz hatos elrendezésben. A pálca, aminek az elején vakító fénypont van. Éppen eltűnt minden kép, mikor hangok kezdtek el benne feljönni. Beszélgetések. Sűrűn. Sok. Temérdek sok beszélgetés, zene, zaj egyvelege. Néha csípett csak el egy-két hangfoszlányt, de mivel gondolkozni nem tudott csak tudatosult benne, hogy hányni fog, ha ez így megy tovább. De nem hányt. Annyi idő volt a hangok ilyen fura egyvelege, mint a képek millióinak látványa. Ezek után jöttek a videók. Mozgó képek jöttek fel benne játszásokról, verésekről, verekedésekről még gyerekkori idejéből. Aztán szülői nevelő célzatú testi fenyítések. Jó volt apját újra fiatalnak, erősnek látnia. De ezt is csak érezte, mint gondolta. Videók ovis balhékról, jó kirándulásokról. Iskolába menet, majd téli játék kint az utcán a testvéreivel. Társasozás, kártyázás. És a videók tömkelege is mind életéről szóltak. Az volt benne, amiket átélt. Egész filmek. A filmek közti reklámokban méltatlankodó kézmozdulatok. A teljes esküvője és nászéjszakája Violával. Egy vallomás Violának, hogy neki nem volt még senkije sem. A megértő szép mosolya. Bájos testmozgása. Csábító tánca a nappaliban, aminek a célja túl későn ért be, de azért kilenc hónap múlva Bálint lett a neve. És sok egyéb még a munkájáról, otthonáról, nyaralásokról, gyermekeiről, válásáról. És legvégül az, hogy lenéz és lája jobbra eltűnni a felfestett gyalogátkelő szélét és minden fehér lesz. Majd számítások, információk, kották, tények, felvetések, technológiák és minden tudás, amit megtanult valaha is egész életben, elkezdett az agyában hömpölyögni. Érezte, hányás lesz ebből, de még mindig nem bírt gondolkozni. Nem tudott magával mit tenni, ezért elengedte magát. Érezte, nyakában folyik valami. De nem tudta tudatosítani, hogy az most befelé, vagy kifelé áramlik. Nem tudta mi történik vele. Sajnos, gondolkozni sem tudott a sok információ miatt. És ezek után teljesen kikapcsolt Tag. Nem gondolkozott végre. Végre aludt. Nem érzett semmi, és nem érzékelt maga körül semmit. Végre mélyen, teljes nyugalomban aludt. Feküdt fehér, fémes, de mégis átlátszó műanyagos puha ágyán. Aludt. A több éves álmatlan korszaka itt, ezen a fehér asztalon megtört. Úgy aludt azon az asztalon, hogy még a lélegzetvétele sem látszódott. Csak az asztalba épített gépek kiírása szerint élt még Tag. Végre jó mélyen, tökéletesen aludt. Tag nem álmodott semmit. Csak a több éves álmatlanságát próbálta pótolta most. De mit próbálta? Tette azt. Tudatlanul. A testének szervrendszerei voltak azok, amik pihentek most. Az a pár szerv, ami a testében volt, azok lettek most pihenésbe kapcsolva. Szövetei szinte kiáltottak már az évek óta tartó jól megérdemelt átható leállásért. Sejtjei voltak azok, amik ki lettek kapcsolva. Sejtjei tették ezt a pihenést olyan nagyon méllyé. Ez a tökéletes alvás csak a sejtek szinte 90%-os aktivitás visszaesése miatt volt csak elérhető Tag számára. Olyan állapotba volt, mintha hibernálták volna. Olyan volt az egész, mintha az asztal tette volna ezt vele. Pedig az a terem, ahol feküdt, teljesen steril volt. Teljesen tiszta. 100%-ig csíramentes szoba. Az uralkodó szín fehér volt. A szobában voltak még szürke csíkok és foltok még a kék világításon kívül. És így is, hogy kék fény volt a szobában, a falak mégis fehérek maradtak. Olyan volt, mint egy hullaház. De hasonlított egy jól karbantartott kórházi szobára, és az a pár szerkezet, ami a fémes kinézetű műanyagra erősen hasonlító asztalba volt, azok is mind kórházias, orvosos hangulatot árasztottak. És mégis. Első benyomásra inkább volt élettelen hullaház, mint kórterem. Csak az egyik műszer csippantott halkan, amelyik Tag alatt volt. Közvetlenül a mellkasa alatt volt az asztalba építve. Ütemesen csipogott. Mint egy pulzusfigyelő. Jött egy pulzus érzékelése, és jött is a csippantás. Az asztal halkan zúgott Tag alatt. De ez a zúgás is majdnem búgás volt. Mivel magasabb frekvencián szólt, ezért Tag nyugalmát nem zavarták meg.

 Sem az ütemes csipogás, sem a zúgás nem ébresztette fel mély pihenéséből. Mozdulatlan volt. Még lélegzet vétele sem látszódott mellkasának ütemes mozgásán. Mert az se mozdult. Még hasfala sem emelkedett, vagy süllyedt a légzés irányának megfelelően. Mintha oxigén cseréje nem is a megszokott módon zajlott volna le testében. Nem fulladt meg. A légzési funkciója működött. Nem volt zavar benne, csak minimálisra lett csökkentve. A normális 12-15 légzés percenként helyett le lett csökkentve kettőre. Így szervezetébe a hét liter körüli friss levegő helyett csak egy jutott. Ez a minimális mennyiség nem okozott károsodást egy szervében sem. A sejtek lelassult működése miatt nem is volt szüksége sok oxigénre, viszont ebben az állapotban azok lényegesen több ideig élhetnek, mint normál körülmények közt. A szívműködése is az átlagos 70-80 szívverésről lecsökkent 12-13 csipogásra. Mert az asztalba, Tag alá épített gép az alapján csipogott. Majd öt másodpercenként vert egyet a szíve. Így a hörgői sem teltek fel széndioxiddal, mert bár lassú volt a légzés, mégis ki pucolta azokból azt, és oxigén került a véráramba. Mindez igen lassan történt. Lassan folyt vissza a tüdőből a szívbe a vére. Teljesen kényelmes tempóban szállították az oxigént a testben. A szívhez visszaérve az aortán keresztül indulnak el a test minden apró sejtjének nélkülözhetetlen oxigén célba juttatásáért. Nyakon keresztül fel, megbújva annak belsejébe elrejtett arteria carotsiban az agyig. Ott pedig szétáramolva minden egyes idegsejtnek külön-külön átadva az éltető oxigént. És hogy üresen ne jöjjenek el, és hogy ne legyen túlnyomás a fejben a széndioxidot hozzák el. Azt az anyagot, ami csak tökéletes égés után jön csak létre. Így tartva életben, Tag belsejében minden szervet. Így oldja meg mérnöki irányítástechnikai bravúrral a szív és tüdő az agy életben maradását.