Nem egészen két órája maradt az indulásig. Miután ivott egy teát, a fürdőszobába indult, hogy lezuhanyozzon, hajat mosson.

Később a tükör előtt időzött, maga elé tartotta a ruhát, amit ma este viselni fog. A félhosszú, világos bézs színű, szatén koktélruha tökéletes választás volt Haját feltűzte, sminkeléshez készülődött. Amikor végre elkészült meg volt elégedve a végeredménnyel: tökéletesen nézett ki, és szakmai felkészültségében sem találhatott kivetnivalót. Minden adott volt annak érdekében, hogy a feladatát maradéktalanul teljesítse, most valahogy mégsem volt feldobva. Meglehetősen ritkán fordult elő, hogy ennyire csekély lelkesedéssel indult neki egy munkának, saját magának is meglepetést okozva ezzel.

Annak azonban örült, hogy ezúttal nem kell egyedül mennie: mivel két meghívót kapott, barátnőjét, Anne-t kérte meg, hogy kísérje el ma este. Anne nem szívesen, de hosszas unszolás után végül beleegyezett; nem kedvelte ugyanis az ehhez hasonló társasági felhajtásokat.

A galéria a belvárosban, két forgalmas utca sarkán, egy régi bérház legalsó szintjén volt. A bejáratnál két, sötét öltönyös férfi álldogált, ők fogadták az érkezőket, és nekik kellett felmutatni a meghívókat. Isabel a táskájába nyúlt, a meghívókat kereste.

– Ó, basszus basszus… jaj, ne… – nyögte – a meghívók…

– Otthon hagytad őket? Add ide a táskád.

– Hiába, nem fogod megtalálni, nincsenek benne.

– Add csak ide – erősködött Anne – pánikolsz, emiatt elkerüli a figyelmed.

Isabel átnyújtotta táskáját a barátnőjének, közben megpróbálta átgondolni, hogy hol hagyhatta a meghívókat. Eszébe jutott, hogy előző este sietve távozott a kollégái után, és minden bizonnyal a meghívók jelenleg is a szerkesztőségi asztalán vannak.

– Ne keresd, eszembe jutott. A szerkesztőségben hagytam. Az asztalomon van.

– Na, remek. Akkor innen már elkéstünk.

– Úgy néz ki… de el kell mennünk érte – válaszolta Isabel.

– Nem lehetne valahogy mégis bejutni?

Anne a bejárat felé tekintett. A két öltönyös férfit fürkészte.

– Mégis mire gondolsz? Hogy juthatnánk be?

– Mit tudom én… na, jól kezdődik ez az este…

– Nekem mondod? És ha Miles ezt megtudja…

– Áh, nem fogja megtudni. Ugyan, honnan is tudná meg? Ne aggódj, nem maradunk le semmiről.

– Ha sietünk, akkor talán nem.

Feltúrta az asztalát, melyen eddig a percig viszonylagos rend uralkodott, a meghívóknak azonban nyoma sem volt. Még a színes mappákat is egyenként átnézte, lehetetlennek tartotta, hogy máshol volnának. Itt kell lenniük, az asztalon, hiszen pontosan emlékezett arra, hogy itt hagyta!

– Talán keresel valamit, Isabel Blaine?

A nő összerezzent a hang hallatára. A háta mögött Gregory Miles alakját vélte felfedezni a félhomályban.

– Te hogy… hogy… kerülsz ide?

– Inkább az a kérdés, te hogy kerülsz ide? – a férfi a karórájára mutatott – Úgy emlékszem, neked most épp a megnyitón kellene lenned, vagy tévednék? Úgy emlékszem, hogy az egyik legfontosabb kérésem az volt, hogy ne késs el! Ehelyett itt vagy, és lázasan kotorászol az asztalodon! Csak nem a meghívókra volna szükséged? Nahát! Eltaláltam?

– Oké, ezek szerint nálad vannak. Lennél olyan kedves Gregory, és átadnád nekem a meghívókat, hogy minél előbb odaérjek a megnyitóra, lehetőleg még mielőtt véget ér?

– Arra már ki sem térnék, ami engem ma itt fogadott, amikor beérkeztem! Káosz! Komolyan elgondolkodtatott, hogy vajon mi lehetett olyan rendkívül sürgős tegnap este, amikor eltávoztál… hogy bekapcsolva hagytad a számítógépedet, égtek a lámpák…

Isabel cinikusan felnevetett.

– Most direkt húzod az időmet, igaz? – sóhajtott.

Miles elhallgatott. Nyugodt léptekkel hátrasétált az irodája felé, majd néhány örökkévalóságnak tűnő pillanattal később ismét Isabel felé tartott komótos tempóban, kezében a meghívókkal. Isabel türelmetlenül toporgott.

– Ne okozz csalódást. – mondta Miles nyomatékosan, mielőtt átnyújtotta volna a nőnek a borítékokat.

– Csak ne aggódj, rendben? Mehetnék végre?

Isabel átvette a meghívókat, majd kisietett a teremből, néhány perc múlva már a taxiban ült Anne mellett.

Beléptek az ajtón; egy rövid előtéren keresztül tágas terembe jutottak. Hófehér falakon különböző méretű festmények, mind egyenként voltak megvilágítva; ezek az apró falilámpák világították be a teret, ezzel hangulatossá varázsolva az egész helységet. Diszkréten halk zene hallatszott minden irányból; bámulatosan tökéletes akusztikai hangzása volt a galériának. Felszolgálók sétáltak a meghívottak között; tálcáikon pezsgőt és vörösbort kínálva. Anne leemelt az egyik arra lavírozó pincér tálcájáról két pohár vörösbort, az egyiket átnyújtotta barátnőjének.

– Na, legyünk túl rajta… – Anne felsóhajtott.

– Te aztán fel tudod dobni az ember hangulatát!

– De valahogy úgy érzem, nem vagyok én idevaló, Isa. – folytatta Anne.

– Van meghívód, nem igaz?

Isabel a plafonra emelte tekintetét.

– Oké, de csak nézz körül, ez a sznob társaság…

– Kit érdekel? Ne törődj velük!

– Szépek ezek a festmények… egy portugál fickó az alkotó, igaz? – kérdezte Anne, Isabel szándékosan figyelmen kívül hagyta barátnője hangjában érezhető közömbösséget.

– Igen. A neve Felipe Collier. Francia-portugál családból származik. Harminckét éves, középső gyermek, két testvére van: egy húga és egy nővére. Anne, ez a pasas utcai portrérajzolóként kezdte, 11 éves korában. Sosem tanult festészetet, autodidakta módon sajátított el mindent, amit ma tud, így alakítva ki saját stílusát. – mesélte lelkesen Isabel.

Anne felnevetett.

– Aha… jól betanultad az életrajzát, mi? Valóban nagyon ügyes, azt meg kell hagyni… na és hol van?

– Még hogy ügyes…? – Isabel elnevette magát – Tényleg azt mondtad, hogy ügyes?

– Miért..? Jaj, hát tudod Isa, hogy én nem értek hozzá…

Anne a kiürült poharát ráhelyezte egy arra haladó pincérfiú tálcájára, majd leemelt róla egy újabb pohár bort.

– Te is kérsz? – kérdezte.

– Nem kösz, nekem még van.

– Részegen nem is lehet dolgozni, igaz? – ugratta Anne.

– Nem részegedni jöttünk ide Anne, nem ártana, ha visszafognád magad.

– Nyugi, hát nem ismersz? Tudom én, hogy hol a határ. Ez egy flancos parti. Te pedig túlságosan merev vagy, kedves barátosném!

Isabel jobbnak látta, ha figyelmen kívül hagyja barátnője megjegyzését. Körülnézett a teremben. Negyven, legfeljebb ötven vendég gyűlhetett össze, többnyire a felső tízezer tagjai voltak jelen. A művészt kereste, és nem kellett sokáig várnia, mire megpillantotta őt. A férfi a terem végében állt; egy nővel beszélgetett. Vékony testalkatú, vállig érő fekete hajú, sötét szemű, nyílt tekintetű férfi volt. Kinézete, egész lénye erősen elütött a meghívottakétól; öltözéke egyfajta hanyag, ugyanakkor elegáns hatást keltett: hófehér, félig nyitott inget, sötét selyemzakót viselt fekete nadrággal. Nyakában vastag ezüstlánc lógott nagyméretű kereszt medállal.

– Mindenki minket néz. – jegyezte meg Anne.

– Dehogy néz minket mindenki, ne légy paranoiás!

– Mikor lesz vége?

– Még el sem kezdődött…

Isabel elhúzta a száját, és igyekezett nyugodt maradni.

– Ezek a fazonok… – szólalt meg Anne.

– Ő az. – vágott közbe Isabel – Pont szemben, látod? Fehér ing, sötét haj. Ő Felipe Collier. Valahogy a közelébe kell majd férkőznöm.

Isabel a férfi tekintetét kereste. Amikor viszonozta a pillantását, hosszan nézett Isabel szemébe, majd a nő felé emelte poharát. Isabel ugyanígy tett, mire a férfi elmosolyodott, aztán váratlanul elfordította tekintetét a nőről, mert a kulturális miniszter lépett oda hozzá. Isabel ezzel meg is tette a kezdő lépést annak érdekében, hogy felkeltse a férfi érdeklődését. Közeledett az átadás időpontja.

– És ki az a másik pasas?

– Mármint melyik másik pasas?

– Az, aki épp a művészünkkel társalog.

– A miniszterre gondolsz?

– Egy miniszter? Nahát!

– Na de Anne! – Isabel elmarasztaló arckifejezést öltött barátnője felé – Ő a kulturális miniszter, Bruce Harrington!

– Jól van, jaj, de okos vagy! Tudod, hogy nem foglalkozom én a politikával!

Néhány perc múlva a teremben lekapcsolódtak a fények. Bruce Harrington lépett a terem központi területén elhelyezett emelvényre, beszédében megköszönte a jelenlévőknek, hogy tiszteletüket tették ma este, és dicsérte a kivételes művész tehetségét, ugyanakkor biztosra veszi, hogy hallunk még felőle. Ezen kívül megígérte, hogy mindenben támogatja majd a művész fejlődését, hiszen ő egy igazi kulturális gyöngyszemnek számít hazánkban. Miután befejezte beszédét, Felipe köszönetnyilvánítása következett. Az átadási ceremónia végén svédasztalt toltak be, a vendégsereg a finomságok között forgolódott.

A férfi Isabel és Anne felé vette az irányt.

– Te jó ég! Idejön! – mondta Anne – Én leléptem!

– Hogy mit csinálsz? – kérdezte Isabel.

– Megkeresem a mosdót, körülnézek… – hadarta Anne, azzal sarkon fordult, és már el is tűnt Isabel látóteréből.

– Hé, Anne… – szólt Isabel, de gyorsan belátta, hogy felesleges. Abba az irányba fordult, amerről Felipe közeledett felé.

– Hát a barátnője? Megijedt tán valamitől? – Felipe nevetett, de nem várt választ, azonnal folytatta: – Engedje meg, hogy egy bókkal kezdjem: ön elképesztően gyönyörű! – mondta mélyen Isabel szemébe nézve, miközben egy poharat nyomott a kezébe, melynek tartalma egzotikus, háromszínű koktél volt. – Bevallom, engem egészen elbűvölt.

– Kérem, ne hozzon zavarba. – válaszolta a lány.

– Biztosra veszem, hogy maga nem az a típus, akit könnyen zavarba lehetne hozni. – arca széles mosolyra húzódott.

– Merész kijelentéseket használ. Ez többnyire beválik? – kérdezte incselkedve Isabel.

– Azt döntse el a másik fél. Én minden esetben magamat adom. Egyébiránt azt gondolom, a merészségem tükröződik a falakon. – jelentette ki a férfi, miközben egyik kezét felemelve körbemutatott a teremben.

– Valóban. – helyeselt Isabel

– Felipe Collier személyesen. – bólintott a férfi – És önben kit tisztelhetek?

– Isabel Blaine. – mutatkozott be, mire a férfi a szájához emelte Isabel kézfejét, és megcsókolta.

– Nagyon örülök Isabel Blaine.

– Nagyon szépek a festményei. – jegyezte meg Isabel.

– Köszönöm. Ha megengedi, volna is két kérdésem ezzel kapcsolatban: melyik kép nyerte el a tetszését a legjobban, és melyik legkevésbé?

¬– Ez szélsőséges gondolkodásmódra utal. Mindenben ilyen?

Felipét látszólag meglepte a kérdés.

– Valóban szeretem a szélsőségeket… – a férfi egy pillanatra gondolkodóba esett, majd így folytatta: – Tulajdonképpen kijelenthetem, hogy a szélsőségek nagymértékben meghatározták eddigi életemet.

– Pedig az élet dolgai nem csupán feketék vagy fehérek, Felipe.

– Maga jó emberismerő. Öt perce sem ismer, máris szembesített egy tulajdonságommal.

Isabel elmosolyodott, majd megszólalt:

– Nos… a kérdésére válaszolva: az a festmény tetszik a leginkább – rámutatott az egyik képre.

– Velence. Az egyik legrégebbi, és legkedvesebb munkám. Ünnep volt, naplemente, és ritka pillanatok egyike, mikor az utcák teljesen elcsendesedtek. Körülöttem csak a víz halk morajlása, ahogy a szellő lágyan lökdösi a hullámokat… Végtelen nyugalom, és béke vett akkor körül, és én megragadtam a pillanatot.

– Ez abszolút érződik a festményen. – állapította meg Isabel.

Továbbra is a képet nézte, majd mikor elfordult, tekintete azonnal találkozott a férfiéval.

– Eladó? – kérdezte.

– A teremben található képek döntő többsége eladó. Ez a kép azonban nem tartozik közéjük.

– Megértem – Isabel lesütötte szemeit, és ivott a koktélból.

– De hamar feladta! – nevetett Felipe.

– Biztos vagyok benne, hogy nem sikerülne meggyőznöm, Felipe, ugyanis túlságosan is közel áll a szívéhez ez a kép… bármennyire is mutatna jobban a nappalimban. Nincs igazam?

– Tökéletesen igaza van. – helyeselt a férfi – De most beszéljünk picit magáról, Isabel. Mondja, mivel foglalkozik?

Isabel felnevetett.

– Maga mit gondol?

– Kíváncsi rá? Biztosra veszem, hogy sokat foglalkozik emberekkel. Ilyen fokú emberismeretre ugyanis a négy fal között lehetetlen szert tenni. Fogalmam sincs, hogy mivel foglalkozhat, de én úgy érzem, a vesémbe lát. Maga egy nagyon okos nő… ami már-már akár ijesztő is lehet, de nekem imponál.

Isabelnek inkognitóban kellett maradnia, így nem árulhatta el foglalkozását a férfinak. Javára vált, hogy mielőtt válaszolhatott volna, egy férfi lépett a művész mellé, és a fülébe súgott valamit, mire ő bólintott, majd ismét Isabel felé fordult.

– Pillanatokon belül magára kell hagynom. – kezdte Felipe – De mindenekelőtt kérem, engedje meg, hogy megjegyezzem, kedves Isabel: egy festőművész múzsájának lenni egészen különleges kiváltságot jelent. És ha az így elkészült művet közszemlére bocsájtják, méghozzá úgy, hogy egy galéria központi helyén állítják ki, az csak növel az értékén, mintsem lebecsülendő, avagy akár egy figyelmen kívül hagyható jelenség.

– Nem teljesen értem, hogy pontosan mire céloz ezzel, Felipe.

– Valóban nem? Pedig nekem nagyon jó az arcmemóriám, és ha festményekről van szó, akkor pedig, higgye el, hogy kifejezetten ritkán tévedek. Ezek szerint nincs róla tudomása? Nem is látta?

– De mégis miről kellene tudnom? Mit kellett volna látnom?

A művész elmosolyodott.

– Egykori önmagát, kedves Isabel. Megörökítve egy vásznon.

– Látom, egész jól összebarátkoztatok Felipével – termett mellette Anne.

Isabel összerezzent a hang hallatára.

– Na, mi az? Megijedtél? – Anne felnevetett – Nagyon elgondolkodtál valamin!

– Menjünk.

– Máris? Ennyi volt?

– Ennyi. Miért? Te még maradnál?

– Nem, nem, örömmel itt hagyom ezt a puccpartit. – válaszolta Anne – De mi a véleményed róla?

Isabel elgondolkodott, majd néhány pillanattal később vállat vont, és csupán ennyit válaszolt:

– Művészlélek.

– Figyelj, Isa, te mennyire vagy fáradt? Arra gondoltam ugyanis, hogy talán máshol folytathatnánk az estét. Tudok is egy jó helyet. Vagyis… igazság szerint bent még nem voltam, viszont naponta elmegyek mellette kocsival… megnézzük?

– Nem vagyok fáradt, úgyhogy felőlem tesztelhetjük a helyszínt belülről is.

– Helyes! Na, akkor taxi.

Anne elővette a telefonját, és hívta a taxi társaság számát

– Tíz perc. – mondta néhány perccel később, miután befejezte a hívást.

– Egyébként mi ez a hely?

– Basis 911 Club a neve.

Isabel a kis kézitáskájába nyúlt, kivette a cigarettásdobozt, majd kihúzott belőle egy szálat. Meggyújtotta, és mélyen letüdőzte. Felsóhajtott. Felipe szavai jártak a fejében.

Valaki lefestette őt.

– Azonnal mondd el. – szólalt meg Anne.

– Mit?

– Hogy miért vagy olyan, mint aki karót nyelt, mióta kijöttünk. Felipe mondott valamit?

– Hát tulajdonképpen igen.

– Csak nem ajánlatot tett?

Anne felvonta szemöldökét, kíváncsian várta a választ.

– Mi? Ja, nem, nem. Dehogy!

– Szerinted ez elképzelhetetlen?

– Nem, Anne. De egészen másról van szó.

– Na, ki vele! Mit mondott?

– Azt mondta, hogy látott egy rólam készült festményt egy galériában.

– Hűha… és nem mondta, hogy hol? Hogy kinek a galériájában?

– Nem. Csak ennyit mondott.

– És te miért nem tudsz erről?

– Ez jó kérdés. Fogalmam sincs.

– Lehet, hogy csak bókolni akart – legyintett Anne.

– Bókolni? És mégis, miféle bók volna ez?

– Nem tudom, talán… megtalálta benned a megfelelő modell-alanyt, és lelki szemei előtt látott téged megfestve a saját galériájában. Manapság a férfiak már nem tudnak udvarolni. – mondta lemondó hangsúlyban Anne – Sajnos, már egészen kiveszett belőlük ez a tehetség…

– Ezt felejtsd el, ez hülyeség. Nem udvarolni akart. Meggyőződéssel mondta, hogy meg vagyok örökítve egy vásznon egy galériában. Mindegy, majd kiderül…

Anne unottan felsóhajtott.

– Akkor viszont holnaptól kezdheted a nyakadba venni a várost, meglátogatni az összes művészeti galériát, míg végül valamelyikben rábukkansz saját magadra.

– Oké. De most beszéljünk másról, mert ha leragadunk ennél a témánál, én megőrülök.

– Bármiről is beszélhetnénk, a te gondolataidat most úgyis túlságosan leköti ez a téma. Pedig jó lenne, ha végre feldobódnál egy kicsit. Egész este savanyúpofa voltál!

– Ezt épp te mondod? Egész idő alatt nyafogtál, és kritizáltál mindent.

– Még csodálkozol Isa? Egy sznobzsúrra hoztál engem!

– „Sznobzsúr”? – ismételte Isabel tagoltan a barátnője által használt kifejezést – Hogy te miket tudsz mondani! – elnevette magát.

– Miért, te minek neveznéd?

– Én leginkább galéria megnyitó ünnepségnek.

– Na de ekkora gigantikus felhajtást rendezni néhány mázolmánynak!