Victor a belváros üzleti negyedében, egy tizenöt emeletes apartmanház beépített tetőtéri lakásainak egyikében lakott. Kifinomult ízléssel rendelkezett, ezt otthona berendezése is bizonyította. Otthona a legmodernebb bútorokkal és háztartási gépekkel volt felszerelve, melyek mind a lehető legmagasabb fokú kényelmet biztosították a számára, azonban az összhatás cseppet sem volt giccses. Victor lakásában minden összhangban volt egymással a falak színeitől kezdve a bútorokon keresztül az utolsó dísztárgyig bezárólag. Itt minden az ő ízlését és stílusát tükrözte. Annak idején, amikor megvásárolta ezt a lakást, a berendezésnél körültekintően járt el, és mindent saját maga tervezett meg. Maximálisan adott az igényességre, és ez meg is látszott. Kellemes volt a légkör itt, Victor lakásában. Tisztaság- és rendmániájával mindenki tisztában volt, aki valaha is bármilyen szinten kapcsolatba került vele. Ha például egy vendége véletlenül elmulasztotta a poharához mellékelt alátét használatát, akkor Victor tett róla, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő. Nála nem fordulhatott elő e tekintetben kihágás. Ezen kívül gyűlölte az olaj és egyéb szagokat, melyek a sütés-főzés során elkerülhetetlenül is körüllengték a helyiséget; igaz, ettől nem kellett tartania. Ha itthon volt, az egyik közeli étteremből rendelt ételeket rendszeresen, így a konyha Victornál jóformán érintetlenül maradt.

Victor a bárpulthoz lépett. Elővett két poharat, jeget tett bele, majd felöntötte ír whiskyvel. Az egyiket, az ital jellegéhez passzoló poháralátét kíséretében Robert Barnes felé nyújtotta, majd helyet kínált vendégének a tágas nappali kanapéján.

– Köszönöm – mondta Robert, miután átvette az italt, és kényelembe helyezkedett. Közelebbről megvizsgálta a poháralátétet, majd megjegyezte: – Ó, milyen stílusos. Még nem találkoztam vele. Új szerzemény?

– A pohárkészlethez volt mellékelve. Whiskys poharak, hozzáillő, elegáns szilikon alátétekkel.

– Ez elképesztő! – nevetett Robert – Épp neked találták ki, fiam!

– Egészen pontosan mi járatban vagy, apa?

Victor lehuppant az apjával szemben lévő fotelba.

– Miből gondolod, hogy bármi konkrét oka van a látogatásomnak?

– Biztos vagyok benne.

– Miért ne tehetnék egy spontán látogatást a fiamnál?

– Tehetnél, de te olyat nem szoktál.

– Valóban nem, olykor azonban én is tehetek kivételt.

– Térj a lényegre.

Victor a szájához emelte a poharát, ivott, majd várakozón apjára emelte tekintetét.

– Kemény vagy, határozott, és tárgyilagos. Pontosan ilyen típusú emberekre van szükség az üzleti életben.

– Tudtam! – kiáltott fel Victor.

Robert a mennyezetre emelte tekintetét, azt sugallva: jól tudja, milyen reakció várható.

– Ismét a régi nóta – sóhajtott fel Victor – Te sosem adod fel, igaz, apám?

– Fiam, időnként kötelességemnek érzem, hogy megkíséreljelek meggyőzni téged, igen.

– Felesleges, de ezt már milliószor elmondtam. Ismerem az álláspontodat, és az okokat is. Nincs szükség arra, hogy emlékeztess. A véleményem máig sem változott: kész vagyok arra, hogy átvegyem a Barnes&Brooks Könyvesház irányítását, abban az aktuális időpontban, amikor a szükség ezt majd úgy hozza.

– Na és ha akkor már késő lesz?

– Ez csakis egyetlen módon következhet be: ha végérvényesen kizársz.

– Mint te is jól tudod, nem egyedüli tulajdonos vagyok.

– Az egyik alapító tag vagy. Mindketten jól ismerjük a lehetőségeidet.

– Én csak azt nem értem, hogy miért pedálozol másnak, ha tálcán van kínálva a lehetőség arra, hogy saját céget vezess!

– Mintha nem tudnád, hogy immár üzlettárs vagyok a J&C-nél.

– Jól tudom Victor, jól tudom. Van egy szeleted valaki másnak a tortájából. Elhivatott vagy, törekvő, és ambiciózus. Ez mind rendkívül méltányolandó. A kérdés csupán az: miért nem a saját tortádat díszítgeted?

– Most, miután az elmúlt tíz év alatt, saját erőmből majdnem mindent elértem a reklámszakmában, arra kérnél, hogy egyetlen szempillantás alatt dobjak el mindent, és kezdjek bele valami egészen másba?

– Fiam, én sosem próbáltam rád erőltetni a könyvesház vezetését, tudod nagyon jól. Távol áll tőlem, hogy azt kérjem, add fel a jelenlegi hivatásod, csupán azt szeretném, ha átgondolnád. Talán van egy köztes megoldás. Nem tudom. Egy biztos: nem leszek fiatalabb, és bár én is a hivatásom szerelmese vagyok, ahogyan te a sajátodé, csak addig fogok dolgozni, amíg maximálisan képes vagyok ellátni a feladataimat. Valószínű, hogy – ha minden jól alakul –, eltelik még néhány év, mikor újra beszélnünk kell erről, de egy napon majd jogutód után kell néznem, aki továbbviszi a céget. És ugyan, ki más juthatna a legelőször az eszembe, mint az egyetlen fiam? Ez talán érthető. Nemde, Victor?

– De ha nem kívánsz nyugdíjba vonulni a közeljövőben, akkor jelenleg mást nem mondhatok, és ez az utolsó szavam. Kár lenne erről több szót ejteni.

– Rendben van, Victor. De azt akarom, hogy tudd: valamikor a jövőben, egy alkalmas időpontban számítok rád.

Victor bólintott.

– Hagyjuk is az üzletet. Hogy van Isabel? – érdeklődött Robert.

– Éppen ma délelőtt voltam nála… jól van.

– Vigyázz rá. Tudod, Martha aggódik.

– Mindig aggódik. De Bell tud magára vigyázni.

– Akaratos természet, azt meg kell hagyni, de rád valahogy mindig is hallgatott.

Victor nem válaszolt. Pohara alján lötyögtette a maradék italt körbe-körbe, miközben néhány pillanatig meredten tekintett maga elé.

– Egyébként eléggé elfoglalt mostanában. Ugyanis regény íródik az életéről. – mondta később – Micsoda egy képtelen ötlet! – tette hozzá Victor, miközben fejét rázta.

– Regény? Nocsak! Hogyhogy? Mi végre? – fejezte ki meglepettségét Robert.

– Igen. Benjamin Rice, az a lecsúszott író…

– Tudom, hogy ki ő. Nagyon nagy név volt egykor.

– Hát, azoknak a szép időknek bizony vége! Manapság már leginkább csak szánalomra méltó, úgy vélem. És ez az alak, láss csodát – Victor elhúzta a száját – ihletet merített Bell életéből.

Robert elmosolyodott fia megjegyzésén.

– Botrányok ide vagy oda, ennek a lecsúszott alaknak – hogy a te szavaiddal éljek Victor –, a mai napig vásárolják a könyveit, és nem csekélyek az eladások, nekem elhiheted.

– Meglehet, azonban attól tartok, hogy Martha nem fog túlzottan repesni az örömtől, ha értesül erről – jegyezte meg Victor – hiszen abban a történetben ő is markáns szerepet fog játszani, és félő, hogy nem lesz túlzottan pozitív hős, hogy úgy mondjam.

– Nincs túl jól mostanában. – kezdte Robert Barnes.

– Martha? – Victor felvonta szemöldökét – Hogyhogy?

– Az álmai… az utóbbi időben újra visszatértek azok a rémálmok.

– És mit mond a doktor?

– Egyelőre altatót írt fel neki, hogy nyugodtan teljenek az éjszakák. Aztán majd meglátjuk.

– Közeleg az évforduló.

– Igen.

– Sosem fogja túltenni magát.

Robert bólintott.

– És a legrosszabb az, fiam, hogy ebben én nem tudok rajta segíteni – Robert gondterhelten felsóhajtott. – csak tehetetlenül nézem végig a szenvedését, és várom, hogy csillapodjon.

– Dehát mondd, hány éve már annak…! Tizenhét éve, apa! És még mindig…

– És az is baj, hogy vádolja magát…

– Ugyan, nem lehetett volna megakadályozni! – vágott közbe Victor.

–… hogy nem figyelt a jelekre…

– Csakhogy nem voltak jelek.

– Honnan veszed ezt?

– Onnan, hogy egyszer Bell elmondta nekem az egészet. Daniel titkolózott, még őelőtte is. És tudom, hogy Martha sosem hitte el ezt Bellnek, mert neki mindig is szent meggyőződése volt, hogy ők ketten összejátszottak, és emiatt Bellt hibáztatja. Mert ő ott volt, és nem segített az öccsén. És persze, Bell is, nagyon sokáig vádolta saját magát a történtek miatt. Csak épp azt nem vette egyikük sem figyelembe, hogy ha segíteni próbált volna, akkor biztos, hogy ő sem ment volna haza többé. És akkor most Marthanak nemcsak fia, de lánya sem lenne.

– Isabel sosem beszélt erről… meglep, hogy mesélt róla neked.

Victor most felemelkedett a fotelből.

– Apa, emlékszel te még arra, hogy milyen volt Bell, amikor Marthaval hozzánk költöztek? Tizenkét éves kora létére megkeseredett volt, mosolyogni képtelen, barátságtalan, és még sorolhatnám. És miért? Mert az anyja kilenc éves kora óta vádolta valami miatt, amiről ő nem tehetett, és ezért eltaszította magától. Mert négy éven keresztül levegőnek nézte a lányát!

– Nem tudhatod, fiam. Ne beszélj így Martharól. Hidd el, hogy neki sem volt könnyű.

– Elhiszem. Azt viszont tudom, hogy az a Bell, akit ismerünk apa, ahogyan ma ismerjük őt… az nekem köszönhető. Kizárólag nekem. Én tettem őt azzá, akivé mostanra vált. Én emeltem őt ki a mélységből, az önvádló, depressziós állapotából. Én térítettem észhez, én adtam vissza az életkedvét. És ezt ő is tudja, és el is ismeri. Tudod nagyon jól, hogy én kedvelem Marthat. De mint anyát, mélységesen elítélem. És ebben a tekintetben Bell is elítéli, ebben biztos lehetsz.

Miközben beszélt, nyugtalanul fel-alá járkált a helységben, közben erőteljesen gesztikulált. Néha meg-megállt, miközben figyelt apja mondanivalójára, vagy pedig csak kezeivel megtámasztotta a kanapé támláját.

– Ugyan, Victor! Vajon mit tudhatsz te a szülői felelősségvállalásról! – csattant fel Robert Barnes – Jaj, de könnyen ítélsz! Isabel is elítéli? Hát persze, mert annak idején telebeszélted a fejét! Befolyásoltál, és az anyja ellen fordítottál egy tizenkét éves kislányt? Gratulálok hozzá fiam, erre aztán igazán büszke lehetsz!

– Tévedsz, ugyanis nem kellett befolyásolni! Ő maga mondta el nekem, hogy haragszik az anyjára, és hogy azokat az éveket soha nem fogja tudni megbocsájtani neki! Én csupán igazat adtam. Talán hazudnom kellett volna?

– Ez meddő vita fiam, hagyjuk is. – legyintett Robert – Nem vagyunk egy véleményen. Martha jó ember, és nagyon szereti a lányát, legalább is a maga módján. És örül, hogy Isabel túltette magát a mélyponton. Ő is tisztában van azzal, hogy a változás, amit mi hoztunk az életükbe, az segített rajtuk. És ha ez Isabel esetében épp neked volt köszönhető, hát legyen! Ami a fontos, hogy visszatért az életkedvük. És csak ez számít. Néha olyan ijesztően érzéketlen tudsz lenni, fiam… túl sok gyűlölet van benned.

– Ezt a tulajdonságot biztos az én édes jó anyámtól örököltem. De legalább valamit rám hagyott. Nem igaz? – szája keserű mosolyra húzódott.

Robert Barnes hallgatott. Egyetlen mozdulattal felhajtotta az italát.

– Talán mégsem olyan jó ötlet az a regény. – jelentette ki később Robert Barnes egészen halkan, elgondolkodva.