Isabel két hatalmas papírtasakot egyensúlyozva, minden ügyességét bevetve próbált bejutni a lakásába. A közeli szupermarketből érkezett, a szokásos hétvégi bevásárlást intézte. A kapun még könnyedén átjutott, a lakásajtó előtt azonban az egyik csomagot a folyosó kövére kellett helyeznie, és számára örökkévalóságnak tűnő percekbe telt, mire kihalászta a lakáskulcsát a kistáskájából, és végre bejutott a lakásba.

– Hát ez nagyon nehézkesen ment! Már épp enyhíteni akartam a szenvedéseiden! – hallotta a háta mögött az ismerős hangot.

Összerezzent a hang hallatára.

– Jesszus! – kiáltott fel önkéntelenül.

Victor volt az, szokás szerint megint hívatlanul érkezett. A férfi felnevetett.

– El ne dobd azokat a csomagokat! Bármi is van bennük, kár lenne értük.

Odament Isabelhez, kivette a két tömött papírzacskót a kezéből, és a pultra helyezte őket.

– Szervusz, Bell – köszönt, majd egy puszit nyomott a nő arcára.

– Ó Victor, hát miért nem tudsz te soha telefonálni, mielőtt jössz hozzám?

– Ó Bell, hát miért ne tudnék én előtte telefonálni? – kérdezett vissza ugyanabban a hangsúlyban Victor.

Isabel a fejét rázta a férfi reakcióján. Tudta, hogy felesleges bármilyen ellenvetés, Victor egyszerűen ilyen. Mindig váratlanul, és meglepetés-szerűen érkezik, viszont vele ugyanez nem fordulhat elő. Hozzá minden esetben előre be kell jelentkezni, és jaj, annak, aki megszegi ezt a szabályt. Ha most Isabel felhozná ezt a tényt, akkor Victor csupán ennyit válaszolna: „ez csupán az én egyéni szabályaim egyike Bell, neked tudtommal nincsenek ehhez hasonló kikötéseid.” Victor ugyanakkor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az ő „Bellje” számára sosem terhes a személye, és ezt mindig szem előtt tartva, előszeretettel élt a kiváltsággal.

Isabel kirakta a pultra a pakkok tartalmát, és hozzálátott bepakolni a hűtőbe, és a konyhaszekrényekbe. Victor kihúzta az egyik széket az étkezőasztal mellől, és helyet foglalt. Ahogyan azt előre sejtette, Victor nem kérdezett semmit a múlt szombattal kapcsolatban, Isabel pedig nem hozta szóba, mert nem tudta, hogy hogyan fogjon hozzá. Hallgatólagosan tisztázva lett ez az ügy.

– Készülsz valahová?

– Igen, este egy megnyitóra megyek. Munka.

Victor bólintott.

– Láttam a kikészített csini rucit a kanapédon.

Isabel elmosolyodott.

– A csini rucit?

– Hát, nagyon elegáns. – bólintott a férfi. – Milyen jellegű megnyitóról van szó?

– Egy művészeti galéria-átadó estélyről. Felipe Collier neve mond neked valamit?

Victor a fejével nemet intett.

– Na, hát ma délelőttig én sem tudtam róla semmit. De mostanra alaposan felkészültem belőle. Nagy meglepetések már nem érhetnek.

– Azt sosem tudhatod! – nevetett Victor – és ez a legszebb az egészben.

– Úgy gondolod?

Victor megvonta a vállát.

– Sosem lehet tudni… – mondta elgondolkodva – Collier? Egy francia?

– Francia-portugál felmenők. Európában igen ismert és keresett művésznek számít, főként a felsőbb körökben érdekelt.

– Tehát az elit tagjai is immár nyitottak a kortárs művészet felé? Biztos jól mutat majd egy Collier festmény mondjuk… Gauguin mellett a villájuk előcsarnokában… vajon ki pénzelheti?

– Még nem is láttad a képeit. Előítélet?

– Nem kell ehhez látnom a képeit. – jelentette ki határozottan Victor – És inkább tény, mintsem előítélet. És persze politika. Úgy vélem. – tette hozzá – Kísérő? – érdeklődött.

– Anne a szerencsés. – válaszolta Isabel.

Victor felnevetett.

– Mivel tudtad rávenni Anne-t, hogy elkísérjen egy ilyen partira?

– Eléggé nehezen győztem meg afelől, hogy jó buli lesz, de végül beleegyezett – mosolygott Isabel.

– Anne a műértő!

Victor gúnyosan felnevetett.

– Muszáj neked mindenkiről negatívan vélekedni?

– Mindenkiről tudok negatívan vélekedni. Miért kéne megjátszanom magam? Az a véleményem, hogy Anne a lehető legtávolabb áll a művészetektől. És ha ezt most a szemébe mondanám, valószínűleg nem sértődne meg, hiszen ez az igazság. Muszáj neked mindenkit megvédened, drága Bell?

Isabel felsóhajtott. Közben végzett a pakolással, Victort itallal kínálta. Elővett két poharat, és feltöltötte narancslével, majd átmentek a nappaliba, és helyet foglaltak a kanapén.

– Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megkérjelek valamire.

– Mi volna az?

– Üzleti útra megyek, előreláthatólag két hétre Amszterdamba. Holnap után reggel indulok. Be kéne engedni a takarítónőt. Körülbelül másfél óra alatt kitakarítja az egész lakást, és jó lenne, ha ott tartózkodnál, amíg végez. Te vagy az egyetlen, akire rábíznám a kulcsokat, ugye megérted?

– Persze. – bólintott Isabel – Mikorra várható?

– Kedden és pénteken. Délután hatra érkezik.

– Szerintem nem lesz gond. – hagyta jóvá Isabel.

– Amire nagyon figyelj, hogy a riasztót mindig aktiváld, amikor távozol a lakásból. Arra tudod, hogy nagyon kényes vagyok…

– Persze, tudom jól. Bár azon a környéken, ahol te laksz, abban a házban… akár tárva-nyitva is hagyhatnád…

– Na azért nem úgy van az! – hurrogta le azonnal Victor – Látod, épp ezért hívom fel a figyelmed, Bell! Csak kapcsold be, rendben?

– Jól van, jól van, ne aggódj már! Kicsit eltúloztam a dolgot. Be fogom kapcsolni, amikor távozom a lakásodból. Oké? Megnyugodtunk? – kérdezte mókás hangsúllyal Isabel.

– Jó, csak néha szétszórt vagy, tudod. – mosolyodott el végre Victor.

– Te meg néha olyan kiállhatatlan.

– Ha csak néha, az már jó arány.

Néhány percig mindketten hallgattak. Isabel elgondolkodva merengett maga elé. Victor egy ideig figyelte a nőt, majd megszólalt:

– Mondd.

– Hm? – ébredt gondolataiból Isabel.

– Látom, hogy valami nagyon foglalkoztat.

Isabel némán bólintott.

– Ki vele.

Isabel nem tudta pontosan, hogy hogyan is fogjon hozzá. Jól ismerte ugyanis Victor véleményét Martha álmairól. De most mégis úgy érezte, hogy nem tudja magában tartani. Ahogy mindig, ezúttal is szüksége volt Victor véleményére, még ha sejtette is, hogy nem fog túl pozitívan vélekedni róla. „Már megint” – gondolta magában – „már megint nem tudok nélküle dönteni” – ez futott át az agyán, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Hiszen bármit is mond majd Victor, nem az ő véleménye fog számítani, ebben majdnem biztos volt. Ez esetben nem. Ez túlságosan is személyes ügy ahhoz, mintsem bármilyen befolyása lehetne benne a férfinak.

– Az a helyzet, hogy mostanában Daniellel… – kezdett bele, de mielőtt befejezte volna a mondatot, elhallgatott. Utolsó pillanatban meggondolta magát, és úgy döntött, az álmokról inkább nem mesél. Csak Ben ajánlatáról fog említést tenni.

– Daniellel..? – Victor felvonta a szemöldökét – Mi van Daniellel?

–… mármint Danielről. – helyesbített – Szóval meséltem Danielről Benjaminnak a napokban, és…

– De minek? – szakította félbe a férfi.

– Csak valahogy szóba jött, nem emlékszem már, hogy hogyan.

– Aha, értem. – bólintott Victor – Illetve nem igazán, de remélem, hogy mindjárt elmagyarázod. – tette hozzá.

– Tudod, ismeri a múltamat. Tudja, hogy Daniellel mi történt, és… tulajdonképpen ő hozta szóba Danielt.

Victor felnevetett.

– Bell, összevissza beszélsz! Először azt mondod, hogy nem tudod, hogy jött szóba, aztán azt, hogy Ben hozta szóba. Most melyik?

– Mert olyan vagy, mint egy kihallgató tiszt! Persze, hogy összezavarodom! – rögtönzött Isabel.

– Nem, nem. Te elhallgatsz valamit! Ezért vagy ilyen rettentő zavarban. Szerinted nem látom rajtad? Bell, jól ismerlek már! Kezdd az elején.

– Tulajdonképpen nincs sok köze a mondandómhoz annak, amit elhallgatok, szóval nem lényeges.

Victor merev, várakozó arckifejezést öltött.

– Na jó, oké. Nem titok végül is, csak nagyon jól tudom, hogy mi a véleményed, ezért nem akartam elmondani. De tessék, ha tudni akarod: álmodtam Daniellel. Többször is. És én azt gondolom, hogy ezek az álmok jelentenek valamit. Azt gondolom, hogy ezek az álmok üzenetek. Üzenetek arról, hogy Daniel életben van. És én mindent el fogok követni, hogy megtaláljam őt. Ennyi. – zárta le.

– Ennyi? Hát ez nagyon szép. Én is azt hiszem, hogy ezek az álmok üzennek valamit Bell.

– Igazán? – Isabel kétkedő arckifejezéssel nézett Victorra.

– Persze. – bólintott a férfi – Azt üzenik ezek az álmok, hogy jó úton haladsz afelé, hogy rövid időn belül te is megzakkanj, pont úgy, mint Martha. Ezt üzenik az álmaid, Bell.

– Na látod Victor, ezért nem akartam elmondani!

– Azért nem akartad elmondani, mert tudat alatt te is úgy érzed, hogy ez egy –enyhén szólva- nem túlzottan reális gondolat. Mondhatnám úgy is, hogy egy orbitális baromság!

Isabel a fejét rázta. Tudta, hogy úgysem lehet meggyőzni Victort, úgyhogy inkább hallgatott.

– És mi a másik dolog? Benjamint említetted.

– Ja, igen. Benjamin írna egy könyvet. Az én múltamról. Daniel eltűnéséről, aztán az azt követő évekről, rólatok…

– Hát ez kiváló! – kiáltott fel Victor – És pont a nagy Benjamin Rice? Nahát, ez igazán megtisztelő… kár, hogy nem hat évvel ezelőtt ajánlotta fel. Tudod, amikor még hiteles személynek számított!

– És már megint az előítéleteid… – Isabel elhúzta a száját – Tudod Victor, lehet, hogy meglep, de ő attól még ugyanaz a személy maradt, csak akkoriban valami miatt kisiklott az élete. Volt néhány nehéz éve. És mindenki elfordult tőle, akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. De újra talpra állt, ami tisztelendő! Ma már teljesen rendezett életet él.

– Azt elhiszem. Mindent neked köszönhet, ezt is tudom. – bólintott Victor. – De mégis… hogy gondolja? És te hogy döntöttél?

– Még nem döntöttem. Igazából érdekelne a te véleményed is, amennyiben megpróbálnád egy kicsit objektívabban látni a dolgot.

– Aha. Hát szerintem sejted, hogy mi az én véleményem erről. Számít valamit?

– Mindig számít. Tudod, jól.

– Rendben – kezdte Victor – Akkor szerintem hívd fel az író barátodat, és mondd meg neki, hogy igazán nagyon méltányolandó, hogy olyannyira érdekesnek találja az életedet, hogy könyvet írna róla, de ha lehet, akkor keressen valaki mást, akinek a lelkében turkálhat, mert te nem vagy vevő erre. Ezt vártad?

Isabel a fejét rázta.

– Jó. Akkor csak annyit mondok, hogy én még jól emlékszem, hogy milyen volt, amikor először meséltél róla. Te már elfelejtetted, Bell? Szeretnéd újra felidézni? Úgy emlékszem, hogy egy pokol volt. Újra át akarod élni? Akkor tessék, vesd bele magad.

Isabel igyekezett higgadtnak maradni, és figyelmen kívül hagyni Victor cseppet sem meglepő módon nyers megnyilvánulását. Victor Barnes ellen nem volt hatásosak a különböző, modora miatt ért sérelmek által generált érzelmi kirohanások.

– Emlékszem, hogy milyen volt, amikor nagy nehezen rászántam magam, és elmeséltem neked az egészet. De más ember lettem tőle. És akkor még friss volt a trauma, hiszen eleve éveken át hallgatnom kellett róla, és anyám minden pillanatban éreztette, hogy vádol. Én pedig folyamatosan csak magamat emésztettem, de tudod jól te is.

– Igen. De az anyáddal ez még mindig nincs rendezve.

– És attól tartok, hogy már nem is lesz. – sóhajtott Isabel. – Sejtettem, hogy eltérő véleményen leszünk Victor – folytatta – Bár még nem döntöttem… aludnom kell erre néhányat azt hiszem.

– Csak ne dönts meggondolatlanul. – mondta később Victor – Kissé… egy kissé féltelek a múltadtól – válaszolt őszintén a férfi.