„Gyere” „elbújok, keress meg”

„Most nem megyek játszani Danny”

„Elbújok, gyere már!”

A következő nap reggelén Benjamin meglepő ötlettel állt elő. Miután végeztek a futással, Isabel a Daniellel kapcsolatos álmairól mesélt neki. Elmondta, hogy mindhárom alkalommal ugyanazt álmodta ikeröccséről.

– Annyira furcsa… Ben, én egyre inkább azt hiszem, hogy ez nem lehet a véletlen műve.

– Csupán a tudatalattid tréfál veled. Valamilyen, a közelmúltban történt eseménynek a hatására jelenik meg az álmodban. Nem történt mostanság valami… valami, ami esetleg Daniel emlékéhez köthető?

Isabel a fejét rázta.

– Nem, semmi ilyesmi. Nem történt semmi, hacsak… – jutott eszébe – tulajdonképpen három hét múlva lesz Danny eltűnésének az évfordulója.

– Akkor ne is keress további válaszokat. – jelentette ki Ben.

– De ha ez ilyen egyszerű, akkor minden évben kellene álmodnom róla, ahogy az anyám. Ő minden évforduló közeledtével álmodik Danielről. Talán ez sem lehet véletlen.

– De mégis, mire gondolsz?

Isabel mély levegőt vett. Eddig csupán hátsó gondolatként fogalmazódott meg benne. Mintha mindig is ott lett volna ez a kis érzés, és ő minden alkalommal elnyomta magában. És most a felszínre tört. Mindig érezte, hogy –bár Danny akkor, és ott eltűnt az életéből, mégsem hagyta magára. Sosem érezte ennyire közelinek Danny személyét, mint mostanság.

– Nos, azt hiszem, hogy Daniel él.

„Kész, kimondta végre.”

– Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani. De ez lehetetlen Isa, a szíved mélyén te is jól tudod.

– Hát épp ez az! Hogy a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy Daniel nem hagyott itt engem!

– Képtelenség.

Benjamin határozottan a fejét rázta.

– De miért? Sosem találták meg Danny holttestét. Csak azt a férfit tudták azonosítani…

– Viszont megtalálták a személyes holmijait, amik azt bizonyították, hogy ő is az autóban volt a baleset idején, amikor kigyulladt a motor. Kérlek, ne akard elhitetni magaddal, hogy Daniel életben maradt. Lehetetlen. Az autó porrá égett. Az öcséd testével együtt. És ha így is lenne… eltelt csaknem húsz év…

– Tizenhét.

– Tizenhét év, az rengeteg idő! És ha valamilyen csoda folytán életben is maradt, arra nem gondoltál, hogy ő miért nem keresett meg eddig téged? Gyorsan felejtsd el ezt, különben előbb vagy utóbb ugyanolyan mániákus leszel, mint amilyen az anyád, és akkor majd megnézheted magad.

– Mint az anyám? – hangsúlyozta Isabel – Olyan leszek, mint az anyám? Én sosem leszek olyan, mint az anyám, Ben. – jelentette ki a nő még nyomatékosabb hangsúlyban.

Benjamin Isabel reakciójából érezte, hogy ezt nem kellett volna. Érzékeny pontra tapintott.

– Atyaég! – kiáltott fel a férfi váratlanul – Hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe!

– Talán mégis tudsz valami magyarázatot erre?

– Nem, nem, egészen másról van szó! Gyere, üljünk be egy kávéra, van még annyi időnk igaz? – a karórájára pillantott – Sürgősen beszélnem kell veled, ez nem várhat!

– Hát végül is… egy kávé nekem is jól esne most.

Átvágtak a sétányon, majd az úttesten a közeli kávézó felé tartottak. Isabel alig bírt lépést tartani Benjaminnal, de nem szólt, igyekezett felzárkózni. „Mi lehet olyan sürgős?” Nem tudta mire vélni a dolgot.

A kávéházban nem voltak vendégek. Ilyenkor, nyitás után fél órával ez nem volt meglepő; rendszerint Isabel és Ben szokott elsőként betérni ide időnként azokon a reggeleken, amikor futással kezdik a napot. Janet a pult mögött mosolyogva üdvözölte őket, ahogy mindig.

– Kávét kérünk, Janet! Jó erőset.

– Máris készítem, addig foglaljatok helyet.

Ben előre ment, Isabel pedig követte az egyik ablak melletti asztalhoz. Miután helyet foglaltak egymással szemben. Benjamin féloldalasan hátradőlt a széken, egyik karjával az asztalon támaszkodott, a másikat pedig a szomszédos szék támlájára helyezte. Nem kellett kérlelni, hogy kezdjen bele a mondandójába. Azonnal a tárgyra tért.

– Írjuk meg. – csupán ennyit mondott, és várta a hatást.

– Írjuk meg? – kérdezett vissza Isabel – Mit írjunk meg?

– Az egészet. Daniel eltűnésétől kezdve, az anyáddal együtt eltöltött évek, majd Robert és Victor megérkezésén keresztül, egészen mostanáig. Az egész történetet. A múltat, a jelent, mindent! Isabel, az életedről akarok írni!

A nő nem titkolta meglepettségét. Erre nem számított. „Benjamin épp az ő életéből merítene ihletet? Hogyan juthatott ez az eszébe?”

– Nos? Mit mondasz?

– Hát… hogy őszinte legyek, szóhoz sem jutok.

Benjamin elmosolyodott.

– Azt látom. Tulajdonképpen nem kell most azonnal válaszolnod. Gondold át alaposan.

Isabel bólintott. Közben megjelent Janet az asztaluknál a két csésze kávéval, és eléjük helyezte.

– Köszönjük Janet! Nagyon gyors vagy, ahogy mindig. – jegyezte meg Ben.

– Ó, hát igazán nem nagy kihívás, mivel rajtatok kívül nincs más vendég! – nevette el magát a lány, de látszott rajta, hogy jól esett neki a dicséret.

– És úgy gondolod, hogy ez jó ötlet? – tette fel a kérdést Isabel sután. Miután kimondta, már érezte, hogy ez a kérdés lényegében felesleges.

– Szerintem jó ötlet. A kérdés az, hogy te jó ötletnek tartod-e?

Isabel némán a kávéját kavargatta, közben hol maga elé, hol pedig Benjaminra szegezte a tekintetét.

– Látom, hogy most nagyon megilletődtél! – Ben felnevetett, majd komolyan folytatta – Tényleg át kell ezt gondolnod, hiszen ha úgy döntesz, hogy elfogadod, az bizonyos tekintetben kellemetlenségekkel járhat.

– Például?

– Részletesen kell tudnom mindent. Mindent, amire csak emlékszel. Fel kell hánytorgatnunk a múltadat. Bele kell túrni, és fel kell idézni minden apró részletet, ami fontos lehet a történet szempontjából. És mivel nem tudhatjuk előre, hogy mik ezek a fontos dolgok, mindent el kell majd mesélned.

– Értem. Igen, ez miatt nehéz a döntés.

Benjamin bólintott.

– A neveket természetesen megváltoztatom. Amit még tudnod kell, hogy lesznek benne részek, amik nem úgy, vagy esetleg meg sem történtek, tehát nem csupán a száraz tényekkel dolgozom majd. Az életed történései csupán az alapját képezik majd a regénynek. Természetesen ez még csak egy terv, hiszen alig negyed órája született meg, semmi sem végleges még, de ha rábólintasz a dologra, amit én nagyon szívesen vennék, akkor mélyebben beleásom magam, és talán már az elkövetkezendő napokban leülök a számítógép elé, és elkezdem a munkát.

– Izgalmasnak tűnik, és nem zárkózom el tőle. Viszont tényleg szükségem van gondolkodási időre. Még ezen a héten mindenképpen beszélünk erről, rendben?

Benjamin bólintott.

***

Alig múlt negyed hét, amikor a 626-os járat leszállt a repülőtéren. Eric Logan, miután magához vette a csomagjait, taxiba ült, amellyel a belváros felé vette az irányt az otthona felé. Kényelmesen elhelyezkedett, fejét hátravetette, és az ablakon keresztül kifelé merengve figyelte a forgalmat, az elsuhanó épületeket, a siető embereket.

A taxisofőr rutinosan vezetett. Szabályosan, ugyanakkor kiaknázott minden lehetőséget, amit csak a forgalom megengedett, és itt-ott, ahol lehetett, valamivel gyorsabban hajtott a megengedettnél.

Eric szándékosan figyelmen kívül hagyta a sofőr egyedi vezetési stílusát. Csupán egyetlen cél lebegett most a lelki szemei előtt: minél hamarabb célhoz érni. Meglehetősen fáradtnak érezte magát az időeltolódás, és a kialvatlanság miatt. Elégedetten gondolt arra, hogy ha ilyen tempóban haladnak, akár már nyolc órakor a kapitányságon lehet, ahol jelentkeznie kell az felettesénél az eligazítás miatt.

Becsukta szemeit, és csak hagyta, hogy az autó motorjának halk morajlása, egyenletes ringatása lassacskán elszenderítse.

Erőteljes fékezésre riadt fel. Teste előrebukott, arca a vezetőülés támlájához ütődött. Enyhe zsibbadást érzett az álla környékén.

A sofőr ész nélkül nyomta az autó dudáját.

– Meguntad az életedet, kislány?!

Torkaszakadtából üvöltött.

– Miért nem figyelsz? Ez egy gyalogos átkelőhely! – kiáltott vissza a lány nem kevésbé felzaklatva.

Csupán alig néhány centiméter volt az autó és a nő között.

– Nem vetted észre?

– Jobb lesz, ha szépen befogod, kisanyám! Na… ússz tovább, kicsi virág! – kiabálta.

– Hé, hé! – szólalt meg Eric – Elég lesz!

– Mekkora egy tahó vagy te…! – mormogta a nő, nem folytatta. Félreállt a taxi útjából.

– Hallotta ezt? Még őneki áll feljebb! – dühöngött tovább a taxisofőr, mondandóját immár Ericnek címezve.

– Csak menjünk tovább, oké? – szólt újra Eric a sofőr felé.

Kitekintett az ablakon, s míg az autó elhaladt a fiatal nő mellett, volt alkalma alaposan végigmérni őt. Félhosszú sötétbarna hajának egy része hátul össze volt tűzve, a többi pedig lazán a vállára omlott. Világosszürke melegítő felsőt viselt hozzá illő nadrággal, mely előnyösen kihangsúlyozta formás alakját. Tekintetével követte őt, aki nyíltan, közömbös arckifejezéssel nézett vissza Eric szemébe, míg a taxi lekanyarodott a következő utcában.

Eric ismét a sofőr felé fordult.

– Hogyan szólíthatom? – kérdezte.

– Mike vagyok. – válaszolta a sofőr, valamivel higgadtabb hangsúlyban.

– Engem Ericnek hívnak. Nos, Mike, köszönöm fel nem tett kérdését, jól vagyok. Csak egy egészen elhanyagolható mértékben ütöttem meg magam, amikor randevúzott az arcom az ön vezetőülésének a fejtámlájával.

– Elnézést kérek uram, de láthatta, hogy nem a saját hibámból történt… kénytelen voltam ilyen erőset fékezni. – szabadkozott zavartan – Különben… én bele sem merek gondolni…

Elhallgatott.

– Persze Mike, tudom, és mindent láttam. Különben, bizony keresztülhajtott volna azon a szegény lányon… ezt akarta mondani. Igaz? Nagyon úgy tűnik, hogy most alaposan felzaklatta magát. – tette hozzá.

– Már hogy a fenébe ne – magyarázta a sofőr – hiszen az ilyenek miatt kerül az ember előbb-utóbb a sittre! Figyelmetlenek! Azt hiszik, hogy övék az egész úttest! De egy óvatlan pillanatban hamar megtörténik ám a baj! Tizenöt éve vezetek, Eric. Méghozzá balesetmentesen! Nekem ez nem hiányzik, a rohadt életbe, istenemre mondom, hogy nekem ez nem hiányzik!

– Értem. Mikor volt utoljára szabadságon, Mike?

– Ezt hogy érti? Miért kérdezi?

– Azért, mert szerintem el kellene utaznia. Tudja, lazítani kicsit. Valami szép, és nyugodt helyen. Kikapcsolódni. Lehet, hogy hasznos volna.

– Mi? – a férfi a szemöldökét ráncolta, miközben a visszapillantó tükrön keresztül fürkészte Eric arcát – Mi maga? He? Talán egy kibaszott pszichiáter? – hadarta.

– Nem, nem vagyok pszichiáter – válaszolta – úgyhogy felesleges tovább káromkodnia, és ezzel még inkább felizgatnia az amúgy sem túlzottan nyugodtnak mondható kedélyállapotát.

– Jó, jó. Mert nem szívlelem ám, ha tanácsokat osztogatnak. Nincs szükségem tanácsokra. Nincs szükségem arra, hogy szabadságra menjek. – jelentette ki határozottan Mike.

– Rendben Mike. Csak egy ötlet volt, vegye úgy, hogy nem is mondtam semmit. Rendben? De azért mégis vegye ám fontolóra a dolgot. És legközelebb fokozottabban figyeljen, nehogy végül beigazolódjanak a félelmei.

***

Néhány centiméteren múlt csupán, hogy az az agresszív taxis nem gázolta el. Nem volt rá jellemző a figyelmetlenség, de annyira el volt gondolkodva, hogy anélkül lépett le a járdáról az úttestre, hogy körülnézett volna. Túlságosan sok minden kötötte le most a gondolatait, hogy szinte teljesen kizárta a külvilágot maga körül. Az iménti esemény azonban újra visszarántotta őt a valóságba.