Néhány perccel múlt háromnegyed nyolc, amikor Isabel leparkolt a belvárosi irodaház dolgozói részére fenntartott mélygarázsban. Kiszállt az autóból, és egy rövid, széles folyosón keresztül a liftek irányába tartott. A tizenöt emeletes épület különböző, kisebb-nagyobb cégek irodáinak biztosított székhelyet; köztük több ügyvédi iroda volt, ingatlanközvetítők, építőipari, pénzügyi szolgáltató és tanácsadó cégek, egy könyvkiadó, az első emeleten pedig egy fogászati, és egy nőgyógyászati magánrendelés is volt. A legfelső szinten étkezde, a legalsó szinten pedig fitneszterem, és egy uszoda állt a dolgozók rendelkezésére. A havonta megjelenő magazin szerkesztősége a hatodik emeletet foglalta el. Isabel itt töltötte hétköznapjai nagyobb részét immár ötödik éve. Lelkesedése azóta sem csökkent. A mai napig ugyanúgy élvezte a munkáját, ahogyan eleinte. Nagyon kedvelte a hivatásával járó kihívásokat, és azt, hogy a munkájának köszönhetően elkerülhetetlenül több különböző, számára addig ismeretlen területen, – ha csupán felszínesen is – jártasságot szerezhetett.

Megnyomta a lift hívógombját, és türelmesen várt. Kisvártatva egy férfi csatlakozott mellé, udvariasan bólintott, majd jó reggelt kívánt, arcán halvány mosoly villant át a köszönés erejéig. Világosszürke öltönyt viselt, egyik kezében aktatáska, másikban pedig friss kávé illatozott zárt papírpohárban, melyen a következő felirat volt olvasható: „Forró, varázslatos kávé”. Miután beléptek a liftbe, a férfi megnyomta a hatos, majd a hetes emeletek gombjait. Ugyan nem ismerték egymást személyesen, és névről sem; mégis mindketten tudták a másikról, hogy melyik emelethez tartozik. Ez igaz volt az itt dolgozók többségére. Ha hosszabb időt tölt el ezen a munkahelyen az ember, előbb-utóbb mindenkivel összefut a liftben, vagy futólag beszédbe elegyedik az étkezdében, sorban állás közben, így lassacskán önkéntelenül is megjegyezhető, hogy nagyjából ki hová tartozik, sőt: gyakran előfordul, hogy mielőtt bemutatkozhatnának egymásnak, már kiderül, ki melyik területen dolgozik. Ez is egy viszonylag nagy, mégis zárt közösség, ahol a pletykák is hamarabb szárnyra kelnek, minthogy tudnák az illetőről, hogy mi a becsületes neve, de helyette máris van egy becenév, amit a közösség valamelyik tagja ragasztott rá, aztán előszeretettel tovább adta.

Miután elköszönt ismeretlen ismerősétől, és kilépett a felvonóból, szemközt, a recepciós pult mögül Dena fogadta. A lány átnyújtotta az Isabel számára kikészített aktuális anyagokat: néhány levél barna borítékban, köztük két közepes méretű világoskék színű is volt; és a magazin újonnan megjelenő példányának a kezdetleges borítóterve. Az utóbbit minden szerkesztő megkapta, hogy aztán a lapzárta előtti értekezleten közösen megvitassák a tagok, hogy a végleges borítóra milyen főbb címek kerüljenek majd, és milyen elosztásban. Isabel a recepciótól jobb irányba indult el, erre volt a szerkesztőség központi része, itt íródtak a cikkek a különböző rovatokhoz. Ez egy tágas, világos helység volt hatalmas ablakokkal, és széles íróasztalokkal, melyek szabályos sorokba voltak rendezve, és három oldalról plexiüvegből készült paravánok választották el őket egymástól. Minden asztalon számítógép, nyomtató, telefon, és élénk színekben pompázó, mintás iratmappák voltak. A helység végében egy faltól-falig húzódó üveg mögött a főszerkesztői iroda volt. A magazin tematikáját tekintve igyekezett mind a női, mind a férfi olvasóközönséget megcélozni, és bár sokat dolgoztak azon, hogy fenntartsák ezt az egyensúlyt, a statisztikák szerint mégis, döntő többségben a női olvasóik voltak. A számos rovat közül Isabel a kultúra-szórakozás témakörében írt, ezen kívül volt egy önálló rovata is, melynek „Isa szerint…” volt a címe, amihez szinte teljesen szabad kezet kapott: ebbe a rovatba gyakorlatilag bármilyen szabadon választott témakörrel kapcsolatban véleményt nyilváníthatott. Ez időnként nem csekély fejtörést okozott neki, de ezzel együtt izgalmasnak találta, és semmiért nem adott volna túl rajta.

Épp hogy odaért az asztalához, nyílt a főszerkesztői iroda üvegajtaja, és főnöke, Gregory Miles lépett ki rajta. Egyenesen Isabel felé tekintett, és karjával intett: menjen be hozzá. Ő egy fejbólintással jelezte, hogy értette, aztán táskáját az asztal sarkára helyezte, levetette kabátját, az asztalához közeli ruhafogasra akasztotta, majd visszament a helyére, végül bekapcsolta a számítógépét, és a nyomtatót. Miután végzett ezzel a rövid mozdulatsorral, megcsörrent az asztalán lévő telefon. Mielőtt fogadta volna a hívást, az iroda felé pillantott: főnöke fülén a telefonkagyló, miközben őt fürkészte, s mikor tekintetük találkozott, Miles visszahelyezte a kagylót a helyére. Miles türelmetlen ember volt. Neki minden azonnal kellett, ha lehet, még tegnapra. Ezen felül minden esetben az aktuális hangulata határozta meg a modorát. Precíz, pontatlanságot, mulasztást nem tűrő, ezzel szemben azonban végtelenül őszinte, és egyenes jellem volt, aki a dicséreteket nem osztotta ingyen a dolgozói felé, ezzel viszont sikerült elérnie, hogy mindenki a maximumot hozza ki magából, ez pedig a lap magas színvonalát is nagymértékben meghatározta: az első három legolvasottabb magazinok között volt az országban.

– Bevallom, attól tartottam, hogy ma már nem férek bele a sűrű napirendedbe. – fogadta Gregory Miles köszönés helyett, miután Isabel mögött becsukódott az iroda ajtaja. A férfi az íróasztala mögött, műbőrrel borított karosszékében hátát a támlának feszítve ült, két kezét az ölében összekulcsolva, lazán tartotta. A férfi asztalán – mint mindig -, ezúttal is katonás rend uralkodott.

– Neked is jó reggelt – helyet foglalt a főnökével szemközti széken – Ezek szerint szerencséd van.

– Hétvégén… – kezdte a férfi – ugye most szombaton mész a megnyitóra? – Isabel bólintott – Jó. Megkaptad-e a meghívókat?

– Igen, az előbb vettem át. – válaszolta a nő. Miles bólintott, majd felsóhajtott. Érzékelhetően nem volt ma feldobott hangulatban. Mindig lassan, megfontoltan beszélt, most azonban sokkal kevésbé volt összeszedett állapotban. Úgy tűnt, mintha beszéd közben folyton elkalandoznának a gondolatai; ez a jelenség egyáltalán nem volt megszokott Gregory Miles esetében.

– Akkor tudsz mindent, igaz? Ne késs. Ha lehet, érj oda korábban, de semmiképp se késs el, érted? – hangsúlyozta – Mindenképp beszélj az művésszel, kerülj a közelébe, tudj meg mindent, ami fontos lehet, mindent, ami érdekes. És nagyon fontos, hogy feltétlenül próbálj inkognitóban maradni. Természetesen tudni fogja, hogy újságírók is jelen lesznek az eseményen, de arról nem kell tudomást szereznie, hogy személy szerint te is az vagy. Ettől mesterkéltté válhat, esetleg megpróbálná előtted a legjobb arcát mutatni… erre mi egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak. Oké?

– Természetesen. – válaszolta Isabel – Nem is kell emlékeztetned erre.

– Helyes – mondta Miles – Számítok rád.

A férfi elhallgatott.

– Akkor tehát – szólalt meg végül Isabel – ennyit akartál mondani?

– Nem, nem. – rázta a fejét a főszerkesztő – Nem ez volt a valódi oka, hogy behívtalak. A valódi ok ennél sokkal izgalmasabb. – mondta végül.

A férfi most, első ízben elmosolyodott. Isabel érdeklődőn felvonta a szemöldökét.

– Nocsak. Kíváncsian hallgatlak.

Gregory egy tájékoztató füzetet nyújtott át neki, ő a kezébe vette, majd hangosan felolvasta a hosszú címet:

– A Városi Rendőr-főkapitányság feladatai, hatásköre, illetékességi körzetek… mi ez, Greg?

– Mondtam, hogy izgalmas lesz. – kezdte Gregory – Ez itt munka, Isabel. Munka a számodra.

– Ugyan, Greg – kezdte Isabel – szerinted szóba áll majd velem közülük bármelyik is? Miféle ötlet ez? És legfőképp, kit érdekel ez?

– Az olvasókat, szivi. Ne becsüld alá az olvasóink érdeklődési körét. És főképp, ne becsüld alá a saját képességeidet. Ha jól írod meg, végig fogják olvasni, és tetszeni fog nekik. Ha rosszul írod meg, alapvetően akár érdekelné őket, akár nem, tovább fognak lapozni. Ez ilyen egyszerű. Márpedig te jól fogod megírni. Ha vannak kérdéseid ezzel kapcsolatban, most tedd fel őket. Ha viszont csak kifogásaid vannak, azok nem érdekelnek.

– Világos. – mondta Isabel. Ujjai között forgatta a kis könyv lapjait, a fejét rázta, felsóhajtott, majd tekintetét ismét a főnökére emelte – Hát, érdekes lesz. – jegyezte meg.

– Hogy őszinte legyek, én meg voltam győződve arról, hogy örülni fogsz neki. Több lelkesedést vártam. Nem beszélve arról, hogy ez egy teljesen új terület is a számodra, ami emiatt izgalmas lehet. – mondta Miles.

– Igen, az is, csak hát…

Gregory felemelte a karját – mondtam, hogy a kifogásaid engem nem érdekelnek! Felesleges panaszkodnod, a munka már a tiéd, és te megoldod!

Isabel kelletlenül bólintott.

– Meglehetősen távol áll a kultúrától.

– Ez egy három-négy oldalas extra melléklet lesz. Egyelőre nincs rá terv, hogy rendszeresítjük, de ha van rá igény, akkor úgy gondolom, hogy háromhavonta megjelentetünk extra mellékletes számot.

– Mikor kezdek? – tette fel az első kérdést.

Gregory fellapozta az asztalon lévő naptárat.

– Hétfőn lapzárta, a jövő héten, kedden, esetleg szerdán kezdhetsz.

– Mennyi időt töltök majd náluk? Pontosan hány alkalomról van szó?

– Én egy-két hétre gondoltam, napi néhány órát töltenél ott, de úgy gondolom, ez majd a helyszínen kiderül. Ez tőlük is függ.

– Mi lesz a dolgom? Mit kell tennem egészen pontosan?

– Azt kell tenned, amit eddig is. Csak a helyszín változik. Figyeled a munkájukat. Kérdéseket teszel fel, jegyzetelsz. Én biztos vagyok benne, hogy mindenről készséggel tájékoztatnak majd.

– Na, persze, a zsaruk pont erről híresek… egyáltalán tudják már, hogy megyek?

– Természetesen! Személyesen főkapitány biztosított afelől, hogy igyekeznek majd minden kíváncsiságodat kielégíteni. Egyébként is örül, hogy érdeklődünk, hogy írunk róluk.

– A területet megválaszthatom?

– Nem. A Kábítószer Bűnözés Elleni Osztályra mész.

Isabel néhány pillanatig hallgatott, míg átgondolta az imént hallottakat.

– Rendben van. Természetesen elfogadom ezt a feladatot, persze nem azért, mintha nem volna más lehetőségem. Tudom, hogy ha most nagyon harcolnék ellene, átpasszolnád másnak. Azt viszont nem szeretném.

– Tévedsz. – jelentette ki határozottan Gregory. – És ha nincs több kérdésed, akkor most kifelé az irodámból. Ugyanis sok a dolgom, kevés az időm, és te már legalább tíz perce folyamatosan feltartasz engem.

Ez aztán a feladat.

Később, mielőtt hazaindult volna a szerkesztőségből, Martha otthoni számát tárcsázta, hogy beszéljen neki az álmáról. Nehezen szánta rá magát erre a lépésre, de meg akarta tudni, hogy anyja álmodik-e még Danielről. Bizonyos időszakokban ugyanis Marthat folyamatosan gyötörték Daniellel kapcsolatos álmai, és tudni akarta, hogy ezek milyen jellegűek. Hogy az övéhez hasonlóan, vajon mindig ugyanarról szólnak? Vagy esetleg mindig más szituációban álmodik róla?

– Anya? – szólt bele a telefonba Isabel.

Néma csend.

– Haló… anya, itt vagy?

– Isabel? – hangzott a vonal túlsó végéről – Isabel, te vagy az?

Martha hangja szokatlanul fátyolosan csengett.

– Furcsa a hangod. Valami baj van? – kérdezte Isabel.

– Nem, dehogy, csak… épp az előbb ébredtem… nincs semmi baj – válaszolta Martha színtelen hangsúllyal.

Isabel a karórájára tekintett: fél hét volt.

– Anya…

– Tessék, kincsem. – mondta ugyanabban a közömbös hangnemben.

Isabel utálta, ha Martha ilyen szavakat használt, mert úgy érezte, nem szívből jönnek ezek a kedves megszólítások, azt gondolta, hogy ez csupán a törődés egyik eljátszott formája lehet, de nincs mögötte érzelem. Épp elég oka volt ezt feltételezni, de titkon őszintén remélte, hogy téved, és hogy minderről majd egyszer talán bizonyosságot is szerez.

Isabel nehezen kezdett bele a mondandójába. Évek óta nem mondta ki a nevét, évek óta nem beszélt róla. Semmiről, ami Daniellel volt kapcsolatos.

– Szoktál még álmodni róla?

– Róla? Dehát kiről, Isabel? – kérdezett vissza Martha.

Isabel ingerülten felsóhajtott. „Miért tesz úgy, mintha nem tudná, hogy kiről van szó?”

– Dannyről, anya. – mondta ki végül tagoltan – Dannyről – ismételte.

Martha hangja egyszerre komorrá vált.

– Miért kérdezed? Hogy jutott ez az eszedbe?

– Azért, mert…

– Ráadásul éppen most… Tudod jól, hogy a jövő hónapban lesz az évforduló! Mondd, miért kell még neked is emlékeztetned rá?

– Kérlek, hallgass meg! – szakította félbe Isabel fennhangon.

– Nem, Isabel. Ha csak ezért hívtál fel, akkor fejezzük be a beszélgetést! Én folyamatosan küzdök… most is küzdök ellene. Nem akarok róla beszélni, és kész. Majd máskor. De nem most… most nem. Meg kell, hogy mondjam, ez egyáltalán nem volt szép tőled Isabel. – tette hozzá Martha csalódottan.

A háttérben mozgolódást hallott, majd Robertet, amint halkan mond valamit Marthanak, aztán néhány pillanatra elnémult a vonal. Isabel épp meg akarta szakítani a hívást, amikor a vonalban meghallotta Robert hangját.

– Szervusz Isabel.

– Szervusz, Robert.

– Remélem, nem haragszol érte, hogy átvettem. Mint te is hallhattad, anyád nincs jól.

– Feltűnt – válaszolta röviden – végig sem hallgatott.

– Mostanában megint rosszakat álmodik. Danielről. Hát ez egy negatív időszak, ezt meg kell érteni, át kell vészelni.

– Csodálom a türelmed, Robert.

– Ha nem titok, nekem is elmondhatod azt, amit neki szántál. Mindenképpen továbbítom majd, egy arra megfelelő pillanatban.

Isabel felsóhajtott.

– Az álmairól akartam őt kérdezni. Mert néhány nappal ezelőtt én is álmodtam Daniellel. Már másodszor fordult elő velem. Nem gondoltam, hogy így fog reagálni. Már tudom, hogy nem kellett volna ezzel zaklatnom. Ki is ment a fejemből az évforduló… – füllentette – én azt már régóta nem tartom számon, tudod…

– Ne neheztelj rá emiatt.

– Rendben, Robert. Akkor majd beszélünk. – zárta le a beszélgetést Isabel.

Nem akart hamis részvétet mutatni. Igenis, neheztelt Marthara, és ezt nem titkolta. És ez az érzés évek óta mit sem változott.