Isabel késésben volt, és a városi forgalom egyáltalán nem könnyítette meg az utat Victor lakása felé. Idegesen dobolt az autója kormányán, miközben percenként tekintett az órájára. Pontosan hét perc volt még hátra öt óráig, és már biztosra vette, hogy nem ér oda negyed hat előtt. Már csak abban bízott, hogy Dorothy is késik, azonban erre nem sok esélye volt alapozni. Ugyan miért is késne pont ma? De talán vár néhány percet, ha észleli, hogy senki nem nyit neki ajtót. „Na és, ha mégis elmegy…? Nem dől össze a világ, ha egy napot kimarad a takarítás. Jelenleg úgysem használja senki azt a lakást.” – nyugtatta magát. Majd megmagyarázza valahogy Victornak a dolgot, ha esetleg kérdőre vonná őt emiatt. Jól tippelte meg az időt, öt óra után tíz perccel érkezett Victor lakásához. Kinyitotta a kaput, majd a lifthez sietett. Amikor felért a legfelső szintre, a folyosó üres volt. Talán már el is ment? Vagy ő is késik. Talán nem lehetetlen.

Behelyezte a kulcsot a bejárati ajtó felső zárjába, és meglepve vette tudomásul, hogy nyitva van. Pedig úgy emlékezett, hogy bezárta. Majd az alsó következett: ez is nyitva volt. „Lehetséges, hogy nyitva felejtette az ajtót…?” Nem, az nem lehet. Tisztán emlékezett arra, hogy legutóbb, amikor távozott a lakásból, mindkettőt gondosan bezárta. Lassan lépett be az ajtón, bentről néma csend fogadta. A riasztó felé fordult: nem volt bekapcsolva. Ennyire nem lehet feledékeny.

„Victor itthon van? Csakis erről lehet szó.”

Becsukta maga mögött az ajtót, majd észrevett egy, a fogasra akasztott sötétkék színű kabátot. „Ez Vincent kabátja. Itt van Vincent? Akkor Victor is itthon van.”

Beljebb haladt a lakásban, átment a nappalin, benézett a hálóba is, de senki nem tartózkodott ott sem.

Orrát kellemetlen, és egy semmivel össze nem téveszthető szúrós szag csapta meg: a tömény marihuána füstjének erőteljes illata volt ez.

Továbbhaladt a szemközti szoba felé, amit Victor egyszer félig komolyan „médiaszobának” nevezett el. Itt voltak elhelyezve ugyanis a különböző szórakoztató elektronikai berendezések: a falon a nagyképernyős plazmatévé, és a több hangfallal felszerelt házimozi rendszer erősítővel. Victor a minőséget ezen a téren sem volt hajlandó lejjebb adni: ez a szerkezet biztosította számára a tökéletes zenei hangzást, és állítása szerint minden igényét kielégítette.

Ahogy közeledett a helyiség felé, bentről váratlanul feltörő, harsány nevetés törte meg a csendet, melynek forrása nem más volt, mint Victor és Vincent.

– Eddig bírtátok, mi? – szólalt meg Isabel.

– Késtél, Bell! – jött elébe Victor.

– Értesítethettél volna a hazajöveteledről.

Victor odalépett Isabelhez, és köszönés gyanánt egy puszit nyomott az arcára.

– És ugyan miért kellett volna azt nekem bejelenteni? Tudtam, hogy úgyis jössz. – mondta.

Isabel felsóhajtott.

– Ha tudnád, hogy mennyire siettem, hogy ideérjek…

–… mégsem sikerült időben ideérni. – vágott közbe Victor - Ma nem jön Dorothy, megkértem, hogy halassza holnapra. Valahogy zavaró lett volna most a jelenléte.

– Ja, azt elhiszem. Ilyen körülmények között… legalább nyissatok egy ablakot! Elviselhetetlen ez a bűz. – fintorgott a nő.

– Ne légy már ilyen finnyás, Isa! – hallotta a szobából Vincent hangját.

– Nahát, te is itt vagy, Vincent? – utalt a nő arra, hogy barátja nem köszönt neki.

– Dobd el azt a spanglit, és gyere ki gyorsan Vince! Köszönj a hugicámnak, mert a végén még megsértődik, amiért nem üdvözölted, és perceken belül lincshangulat alakul itt ki! Az meg kinek hiányzik! – kiáltott barátja felé Victor, melyet újabb nevetés követett.

Isabel vádló tekintettel nyugtázta Victor iménti megnyilvánulását, aki figyelmen kívül hagyta a reakciót.

– Majd megenyhül. Megkínáljuk ezzel a minőségi cigarettával, és minden mérge elszáll.

– Ezt nagyon jól mondod barátom! Elszáll!

Vincent kijött a szobából, és odament Isabelhez.

– Szia Isa – mosolygott, odahajolt hozzá, és két puszit nyomott az arcára.

– Szia Vince. – köszönt vissza Isabel. Tekintetét zavartan elfordította, majd tett néhány lépést hátrafelé. – Köszönöm, de én nem kérek belőle. – mondta aztán.

– Nagy kár. Pedig frusztráltnak tűnsz. Valami baj van? – kérdezte Victor, de a hangsúlyából ítélve úgy tűnt, a válaszra már kevésbé kíváncsi.

– Nem, velem semmi baj nincsen, ti pörögtök most, hogy úgy mondjam: természetellenesen.

– Pedig volt idő, amikor te sem vetetted meg a jó dolgokat.

– Bizony, erre én is nagyon határozottan emlékszem! – mondta tagoltan Vincent.

– Én most sem vetem meg a jó dolgokat. – válaszolt Isabel.

Vincent arcán most sejtelmes, sokatmondó mosoly jelent meg, és Isabel csak remélte, hogy Victor ebből nem vett észre semmit.

– Akkor most miért játszod meg magad? – kérdezte Victor.

Vincent visszatért a szobába, és nem sokkal később a zenelejátszóból egy a rádiókban is gyakran játszott ütemesebb sláger dallama hangzott fel.

– Én nem játszom meg magam.

– Jó, akkor legalább igyál már valamit! – erősködött Victor.

– Kocsival jöttem. És nem is szándékozom sokáig maradni.

– De azért egy ideig még maradsz, nem? Majd taxival mész haza. Na? – Victor a bárpult mögé lépett – Mit iszol? – kérdezte.

Isabel már tudta, hogy nem szabadul egykönnyen. Nem lelkesedett túlzottan az iránt, hogy Victor és Vincent társaságában töltse el az estét. Egyáltalán nem a személyük ellen volt kifogása, hiszen mindkettőjükkel bármikor szívesen töltötte el az idejét; a szituáció volt számára kifejezetten kényelmetlen.

Közben megjelent Vincent, és Isabel mellé lépett. Átkarolta a nő vállát, úgy mondta:

– Igyál egyet az én egészségemre Isa. – kérte.

– Na jó, akkor… kérek egy gin tonicot. – egyezett bele végül.

– Remek. Azután koccintasz velem, egy whiskyvel. – mondta Victor.

– Azután iszunk együtt egy vodka narancsot a hármunk barátságára. – tette hozzá Vincent.

– Hát persze! Szépen sorban végigisszuk Victor italkészletét.

– Olyan is volt már! – mondta Vincent.

– És akkor még nem is ittunk Vincent elutazására! Igaz? Az viszont minimum három kört érdemel.  – szólalt meg Victor. – Hiszen három évről van szó, nem igaz, Vincent?

– Jól mondod. Be kell pótolni mindent, hiszen hosszú ideig nem fogunk találkozni.

Victor egy hosszú nyakú pohárba gint öntött, majd feltöltötte tonikkal, és Isabel felé tolta a pulton, végül szívószálat helyezett bele. Isabel átvette az italt, és beleivott.

– És a régi szép idők? – jutott eszébe Vincentnek – Arra senki nem akar inni?

– Ti csak beszéltek itt a nagy ivászatról, de előttetek még semmi sincsen. – jegyezte meg nevetve Isabel.

– Igaza van, ki vagyok száradva! Victor, azonnal tegyél ez ellen valamit!  - szólalt fel Vincent.

Victor elővett két poharat, és mindkettőt feltöltötte ír whiskyvel. Később átültek a nappali kanapéjára. Előkerültek azoknak a bizonyos régi szép időknek az emlékei, és hamarosan Isabel is oldott hangulatba került. Egyre inkább kedvére volt ez a rögtönzött buli. Úgy érezte, nagy szüksége volt már rá, az elmúlt időszakban felgyülemlett gondokat feledni tudta erre az egy estére. Az ital hatására egyre felszabadultabban viselkedtek mindhárman, azonban Isabel igyekezett nem elfelejteni, hogy egyetlen félreérthető tekintet, avagy mozdulat Vincent irányába azonnal lerántaná a leplet a kettejük titkáról. Victornak nagyon éles szeme volt ehhez, és teljesen biztos volt abban, hogy a legkisebb gyanús jel még ebben az illuminált állapotban sem kerülné el a figyelmét. Vincent azonban minden igyekezete ellenére is sokkal kevésbé volt képes leplezni az érzéseit, és ez bizony Isabelnek is feltűnt, és nagyon remélte, hogy Victornak nem szúrt szemet.

Azt viszont egyikük sem sejtette, hogy Victor szándékosan alakította úgy a mai estét, hogy mindketten jelen legyenek a lakásán, hiszen ő is tisztában volt azzal, hogy némi alkohol elfogyasztása után, ebben az oldott állapotban felszínre törnek azok a kis elfojtott, eltitkolt magatartásformák két olyan ember között, akik bizalmas, intim viszonyban állnak egymással.