Az író a város másik végében élt egy kétszintes családi házban. Benjamin ezt a házat tíz évvel ezelőtt vásárolta, körülbelül akkoriban, amikor berobbant a köztudatba az első regényével, ami néhány hónappal a megjelenést követően nem várt bombasiker lett. Azok voltak a régi szép idők, a felemelkedés időszaka, ahogyan egy alkalommal ő fogalmazott. Bőven volt lehetősége válogatni az ajánlatok között, kapkodtak érte a kiadók, és az ügynökök szinte sorban álltak nála. Mindenki őt akarta, Benjamin Rice-t, az új felfedezettet. Mindenki vele akart leszerződni. Egy csapásra híres író vált belőle. A média felkarolta, különböző tévés műsorokba hívták, és hosszú hónapokon keresztül jelent meg az újságok címlapjain a fotója. Interjúk követték egymást, olyan partikra hívták, ahová csak a legnagyobb hírességek voltak jogosultak bejutni. Határidőnaplója folyamatosan telítve volt programokkal, és társasági eseményekkel, amelyekre hivatalos volt. Olyan körforgásba került, ahonnan nem lehetett egykönnyen szabadulni, de ő nem is akart. Boldogan lubickolt a népszerűségben, ebben az időszakban az ihlete szárnyalt, újabb és újabb könyvötletek születtek, és évente jelentek meg a kötetek a tollából, a rajongói nagy örömére, hogy aztán kivétel nélkül mind a bestseller listák élére kerüljenek. Az öt legolvasottabb írók között tartották számon az államban, és népszerűsége hamarosan eljutott az országhatárokon kívülre is. Benjamin Rice hat teljes éven keresztül a csúcson volt. Feleségével akkor még tökéletes összhangban és boldogságban éltek, és abban az évben született meg a kislányuk is, Kimberly.

Csakhogy a népszerűségért drága árat kellett fizetnie. A családjára szinte már alig maradt ideje, annyira lefoglalták az egyéb teendői. Egy szép napon Samantha, a feleség elhagyta őt a kislánnyal együtt. Persze, ez nem egyik napról a másikra történt. Egy éven keresztül kérlelte Benjamint, hogy legalább egy napot áldozzon a héten arra, hogy velük töltse el az időt; hogy próbáljon meg aktívabban részt venni a családi életükben. Minden Samanthára hárult, és a nő már kezdett kimerülni benne. Benjamin fogadkozott, megígérte, hogy változtatni fog, de egyszerűen képtelen volt eleget tenni felesége kívánságának. Aztán Samantha megelégelte, és egy hétvégén összepakolt, és elköltözött az akkor három éves Kimberlyvel. A válási procedúra felőrölte Benjamin idegeit, és képtelen volt együtt élni a tudattal, hogy egyedül maradt. Úgy érezte, minden összedőlt körülötte, mint egy kártyavár. Mit ér a népszerűség, a siker, a gazdagság, ha az a két ember, aki idáig a legfontosabb volt a számára, többé már nem kér belőle? Elhagyta magát. Míg azelőtt szinte sosem ivott alkoholt, ezután az lett a legjobb barátja. Eleinte csak otthon, magányosan iszogatott, majd idővel különböző bárokban múlatta az időt. Később a kábítószerek világába is tett néhány látogatást, aminek az lett a következménye, hogy letartóztatták drogfogyasztás miatt fél évre. Ez volt a hanyatlás csúcsa.

Az újságok újra cikkezni kezdtek Benjamin Rice életéről, de már nem pozitív hangvételben.

Míg azelőtt a könyvei miatt magasztalták, a híres íróból immár hírhedt botrányhős vált. Ez tehát Benjamin Rice rövid története, aki mostanra ugyan már megváltozott, és teljesen tiszta, józan életet élt, csakhogy már régóta nem volt kíváncsi rá senki.

Isabel fél hat után néhány perccel állította le az autóját Benjamin háza előtt. A kaput nyitva találta, így bement, és átsétált a ház felé vezető udvaron. Kopogott az ajtón, majd néhány pillanattal később Benjamin jelent meg az ajtóban.

– Isabel! Szervusz, fáradj beljebb.

– Szervusz Ben.

– Hogy vagyunk ma? – érdeklődött az író, miközben beinvitálta vendégét a nappaliba.

– Jól, jól, kifejezetten kellemes a közérzetem. – mondta mosolyogva Isabel. Ugyanaz a személy biztosította a jókedvét a mai napra, mint aki az elmúlt héten folyamatosan megkeserítette a hangulatát.

– Ennek nagyon örülök. Ezek szerint a gondjaid időközben megoldódni látszanak? – kérdezte Benjamin.

– Hát azt azért nem mondanám, mert nem vagyok sokkal előbbre, mint a hétvégén, de nem szándékozom folyton agyalni rajtuk.

– Helyes. Az állandó agyalás csak felőrli az ember idegeit. Kérsz esetleg valamit inni mielőtt belekezdünk?

– Igen, egy tea vagy egy gyümölcslé jól esne, köszönöm.

– Rendben. Addig helyezd magad kényelembe, máris jövök én is.

Isabel körülnézett a szobában. Még nem járt itt Benjaminnál. A nappali egyik falát könyvespolc foglalta el, rajta rengeteg könyv, nagyrészt szépirodalmi, és a történelem különböző korszakairól íródott kötetek domináltak.

– Már itt is vagyok. – jelent meg a férfi, kezében egy nagy pohár baracklével, amit átnyújtott Isabelnek.

– Köszönöm. – mondta Isabel, miután átvette az italt. – Irigylésre méltó a könyvgyűjteményed. – jegyezte meg.

– Ez csak egy része. Fent az egyik emeleti szobában van egy ehhez hasonló méretű könyvespolc. Helyhiány miatt nem tudtam egyetlen helyre gyűjteni őket, ezért igyekeztem tematikusan rendszerezni őket. Itt a komolyabb témájú művek vannak, fent pedig az ezeknél könnyedebb műfajban íródott regényeket helyeztem el.

Benjamin helyet foglalt az Isabellel szemközti fotelban. Lábait keresztbe fonta, és hátradőlt. Egyik kezében egy noteszfüzetet, másik kezében egy töltőtollat tartott. A dohányzóasztalra egy diktafont helyezett el.

– Felkészültél? – kérdezte.

– Azt hiszem igen. – bólintott Isabel.

– Fájni nem fog, csak... esetleg...

A nő bólintott, majd kiegészítette Ben mondatát:

– Felkavar.    

– Igen. Természetesen bármikor tarthatunk szünetet. Senki sem sürget.

– Rendben. Mehet?

– Hallgatlak. – mondta, ezután lenyomta a "felvétel" gombot.

– Nem is tudom, hogy hol kezdjem… 

– Ahol akarod. Tulajdonképpen bárhonnan elkezdheted, ami a legelőször eszedbe jut. A sorrend majd úgyis kialakul.

Isabel töprengett. Gondolataiban kutatott, végül szinte elsőre eszébe jutott egy emlékkép.  – Igen – bólintott a nő - Tizenkét éves voltam abban az évben. – kezdte - Nyár volt, és azt hiszem, a legforróbb nyár, amit életemben megéltem. Ezen a nyáron történt, és innentől kezdve már semmi sem volt a régi. Azon a napon ugyanis...

– Várj, várj, várj. – szakította félbe Benjamin Isabel mondandóját.

Leállította a magnót.

– Mi a gond?

– Említetted, hogy innentől már semmi sem volt a régi. Tehát ettől a naptól kezdve számítod azt a változást, ami ezután bekövetkezett? – kérdezte.

– Legalább is az én szemszögemből nézve, így volt. – bólintott Isabel - Azon a napon történt valami, ami egy normális család esetében egyáltalán nem volna különleges, vagy akár kirívó esemény, de a mi életünkben igenis, nagyon meghatározó volt a jövőre nézve.

– Értem. Tehát ez volt az a nap, amikor minden megváltozott.

A férfi jegyzetelni kezdett az ölében fekvő noteszfüzetbe.

– Az miért kell? – kíváncsiskodott Isabel.

– Ez? – mutatott a füzetre – Ebbe fogom leírni azokat a gondolatokat, amik eszembe jutnak, miközben mesélsz. Észrevételek, megjegyzések. Ezeket később fel tudom majd használni, amikor megírom a történetedet. – elmosolyodott – Folytathatjuk?

Isabel bólintott, Ben elindította a felvételt.

– Késő délután volt, az emeleti szobámban voltam. Hason feküdtem az ágyamon, és olvastam. Akkoriban nagyon sok pszichológiai témájú könyvet olvastam el, egyiket a másik után, szinte faltam ezeket... hallottam, hogy anyám hazaérkezett. Nem törődtem vele, mert nem volt megszokott, hogy üdvözöljük egymást, ha valamelyikünk hazaért valahonnan. Néhány perccel később felkiabált, hogy menjek le hozzá, mert mutatni akar valamit. Én lementem az előtérbe, ahol anyám várt rám. Amint megláttam, megtorpantam. Szólni sem bírtam a meglepettségtől. Mintha kicserélték volna. Mindig is szép nő volt, de elhanyagolta magát, és ez idővel meglátszott. Azóta... évek óta nem adott magára, az öltözködésére, a külsejére, most azonban... az addig barna haja szőkére festve, beszárítva, az arcán tökéletes smink, és nagyon csinosan volt felöltözve. Igazán jól állt neki, egészen megfiatalodott. Kérdezte, mit szólok hozzá, hogy tetszik? Meg sem várva a választ, a konyhába sietett, és kérte, hogy kövessem, mert hozott nekem valamit. A konyhapult tele volt pakolva különböző divatáru cégek reklámszatyraival, mind dugig tömve. Az addig depressziós anyám ragyogott, persze, el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az oka, megkérdezni pedig nem mertem. Örültem, ugyanakkor nem tudtam mire vélni a dolgot, és attól tartottam, hogy a kérdéseimmel esetleg elrontom a jókedvét, így inkább jobbnak láttam, ha csendben maradok. Az akkoriban fokozottan labilis kedélyállapota miatt akár kis semmiségek is annyira fel tudták őt idegesíteni, hogy féktelen düh uralkodott el rajta... aztán az egyik zacskó tetejéről előhúzott egy dobozkát, és átnyújtotta nekem. Kinyitottam a dobozt, és egy sötétzöld színű kristályteknős volt benne. A páncéljának a barázdáit kis ékszerkövek díszítették, igazán szép volt.

Benjamin felvonta a szemöldökét.

– Egy kristályteknős? Ez volt az ajándék? – kérdezte.

– Igen – bólintott a nő – kristályfigurákat gyűjtöttem. Ma is megvan a gyűjteményem, azóta több tucattal gyarapodott.

– Ezt nem tudtam rólad.

Isabel elmosolyodott.

– Mert még nem jártál nálam. Az egyik szobám falán van egy kifejezetten erre a célra készíttetett üvegpolc, és tele van kristályfigurákkal. Mögötte egy tükör, és az egész alulról meg van világítva sok kis lámpával.

– Egyedi lehet! – vélte Ben.

– Valóban az, egyszer talán megmutatom.

– Majd kapsz tőlem is egyet. Ennyi a minimum, ha már te szolgáltatod az ihletet a következő sikerkönyvemhez.

– Ne gúnyolódj! – nevetett a nő – Az anyám persze gyerekes hobbinak tartotta. Mindig azt mondogatta, hogy ki kéne dobálni ezeket a lomokat, hogy csak a helyet foglalják... porfogó az összes... különcnek tartott emiatt, de engem ez sosem érdekelt. Én szerettem a kristályaimat, és ragaszkodtam hozzájuk. Mivel jól ismertem a véleményét a kristályaimról, ezért is volt meglepő, hogy épp egy ilyen figurát kaptam tőle ajándékba, és nem valami sokkal hasznosabb, és kevésbé gyerekes holmit. Én pedig értékeltem, hogy kedveskedni akart.

– Mi történt ezután?

– Az első gondolatom az volt, hogy anyám megbocsájtott. Hogy végre megbocsájtotta nekem a négy évvel ezelőtt történteket...

– Úgy gondolod, vagy úgy gondoltad, hogy jogosan neheztelt rád?

– Nem. Mélységesen igazságtalannak éreztem. De volt bűntudatom, és ez azóta sem múlt el, ezzel együtt kell élnem. A különbség csupán annyi, hogy én már régen feldolgoztam. Ellentétben anyámmal, aki a mai napig, ha meghallja Daniel nevét...

Isabel pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta:

 – Nem szabad róla beszélni. Azóta sem szabad kiejteni a nevét a jelenlétében – keserűen elmosolyodott – ő képtelen volt feldolgozni. Ő a mai napig úgy él, hogy... siratja a fiát, engem pedig hibáztat. Folyamatosan, szinte minden egyes alkalommal érezteti a viselkedésével. Nem számít. Már nem számít Ben, mert én túl vagyok rajta, és bár nagyon nehéz volt elengedni, egyszerűen létkérdés volt... ha nem teszem, ma nem itt tartok, ahol ma. És ebben Victornak nagyon sokat köszönhetek. Pontosabban csak neki köszönhetem. Mert ez csakis az ő érdeme.

– Állj, állj. Most nagyon előreszaladtunk!

– Igazad van. Csapongok. – kényszeredetten elmosolyodott.

– Semmi gond. Visszatérítelek. Ott tartottunk, hogy...

– Reménykedtem, hogy ez volt az a csodás nap, amikor az anyám végre megbocsájtott nekem, és ezen túl végre minden úgy lesz, ahogyan régen. Hogy végre visszakaptam az anyámat, és én hálás voltam ezért. Megfogadtam, hogy mindent el fogok követni, hogy ne okozzak neki csalódást. Azt nem gondoltam végig, hogy mire vélhető, hogy ennyire hirtelen? Egyik napról a másikra? Egyetlen pillanatig sem merült fel bennem annak a lehetősége, hogy esetleg valami egészen más lehet a háttérben. Vagy inkább valaki más...

– Ez hamarosan bebizonyosodott. Igaz?

– Hát, nem sokáig tartott az öröm. Körülbelül egy hónap telt el, ez alatt az idő alatt igyekezett közeledni hozzám, próbált kedves lenni, és mindvégig nagyon érdeklődő volt. Viszont egyáltalán nem ismert engem, és én sem őt. Olyanok voltunk, mint két idegen, akik a sötétben tapogatózva próbálják felfedezni egymás jellemét. Hihetetlenül eltávolodtunk egymástól, hiszen öt éven keresztül a szükséges kommunikáción kívül egyáltalán nem beszélgettünk egymással. Bár én is igyekeztem megfelelni, mégis, folyton ellenállásba ütköztünk egymással. Úgy tűnt, hogy az a bizonyos öt év áthidalhatatlan szakadékot képezett közöttünk.

– Az is közrejátszhatott Isa, hogy épp kezdtél belépni abba a bizonyos kritikus korba. Kamaszévek, lázadó korszak.

– Igen, de az később jött. Leginkább az játszott közre Ben, hogy az ő részéről ez az egész csak egy színjáték volt, nem több. Egyáltalán nem volt kíváncsi rám, a problémáimra, az életemre, az örömömre és a bánatomra. Természetesen voltak nagyon jó pillanatok is, de mint az később bebizonyosodott, csupán a felszín kedvéért volt az egész. És ő nagyon jól játszott. Elérte, hogy én kellemetlenül érezzem magam amiatt, hogy képtelen vagyok megfelelni neki.

– Jó, nagyon jó! Tökéletesen felvázoltad az anyáddal való kapcsolatod. – lelkesült fel Benjamin – Ez egy nagyon jó alap, és ez valóban egy kiindulópont. Ezen nem is fogok változtatni. Igen, azt hiszem, pontosan ezzel fog kezdődni! Erről nem is kell többet mondanod Isa, látom az egészet! – nevetett a férfi.

– Ennek örülök. – mondta komolyan a nő.

– Elfáradtál?

– Egy kicsit. Vagyis… furcsán érzem magam… ezt még nem meséltem el senkinek. Ilyen részletekbe menően még Victornak sem meséltem a múltam eseményeiről…

– Nem lesz könnyű.

– Egyáltalán nem. – mondta Isabel.

– Folytassuk legközelebb?

Isabel bólintott.

– Oké. De nem bántad meg, igaz?

– Nem, erről szó sincs. – rázta a fejét Isabel határozottan.

– Akkor legközelebb innen folytatjuk.

– Igen. – mondta a nő.

Ez sokkal nehezebb lesz, mint azt eleinte gondolta. Bár még csak az elején tart, már most felkavaró volt erről mesélni. Mi lesz később…? De semmiképp sem akarta még feladni. Ha már belevágott, akkor úgy gondolta, Benjaminnal szemben nem volna tisztességes visszakozni. Majd kiderül.