– Miss. Blaine! Készülődjön, indulunk! – ezzel a felkiáltással lépett ki az irodája ajtaján a hadnagy.

– Indulunk? – kérdezett vissza Isabel, rossz szokásához híven.

Eric nem méltatta őt válaszra. A kabátja belső zsebében matatott, ahonnan egy autó kulcsai kerültek elő.

– Hová megyünk?

– Randizni viszem.

Isabel jobbnak látta, ha erre nem reagál. A hiteles válaszra várakozott.

– Mégis mit gondolt? Az iskolába, természetesen. – mondta végül a hadnagy.

– Milyen iskolába?

– Hát erről sem tud?

– Ezek szerint hiányosak az értesüléseim.

– Meglátogatjuk az egyik környékbeli középiskolát, ahol én előadást fogok tartani a diákoknak a rendőrség kábítószerek terjedése elleni harcáról az iskola pszichológusának a közreműködésével, aki viszont a drogok negatív hatásairól fog beszélni. Ön pedig elkísér engem. Tudja, hogy legyen majd miről írnia. 

– Ez nagyszerű! – kiáltott fel talán eltúlzott lelkesedéssel Isabel. Felpattant a székről, magához vette a kabátját, és egy pillanat múlva már ott termett Eric Logan mellett, indulásra készen.

– Minek örül ennyire? – kérdezte Eric, és ezzel azon nyomban lelombozta Isabel kezdeti lelkesedését.

Eric sietve megindult a kijárat felé, Isabel pedig követte a férfit.

– Igaza van Eric, nincs minek örülnöm. Csak egy kolonc vagyok a nyakán. Igaz? Majd igyekszem észrevétlen maradni az alatt az idő alatt, amit kénytelen lesz velem tölteni. Remélem, hogy nem tart majd túlságosan sokáig, mert nem szeretném, ha nagyon elhúzódna a szenvedése.

Eric most Isabel felé fordult:

– Úgy gondolja, hogy a sértett viselkedés megfelelő taktika velem szemben Miss. Blaine?

– Lassan már úgy érzem, hogy nincs a birtokomban megfelelő taktika magával szemben Eric. Kialakított egy képet rólam, és úgy tűnik, hogy bármit is próbálnék tenni ellene, attól ön egyszerűen nem hajlandó eltérni.

– Fontos ez az ön számára?

– Eleinte igen, fontos volt. Annak érdekében, hogy kellemesebb hangulatban tudjunk együtt dolgozni. De nagyon úgy tűnik, hogy melléfogtam ezzel a kísérlettel.

– Erre azért ne vegyen mérget Miss. Blaine. Talán még nincsen minden veszve. Nem ismerjük egymást. Ezáltal sok fogalma nem lehet arról, hogy én valójában milyen képet is alakítottam ki magamban önről.

– Ez igaz. – hagyta jóvá a nő.

Kiléptek az épület kapuján, és a rendőrség parkolójában Eric egy bordó Toyota ajtaját nyitotta ki a nő előtt.

– Azt hittem, hogy rendőrautóval megyünk.

– Nekünk, civil nyomozók részére külön, rendőrségi jelzés nélküli személyautók vannak biztosítva. De ez a saját autóm.

Beültek az autóba, Eric kihajtott a parkolóból.

– Nem tudtam, hogy a rendőrség a drogmegelőzési programban is ilyen aktív szerepet tölt be.

– Ez most egy országos méretű kampány, és valaki a minisztériumban úgy gondolta, hogy sokkal hitelesebb, ha egy rendőrségen dolgozó illetékest is belevonnak. Engem kértek fel, mert én vagyok az osztályvezető, és bár igazán nemes célnak tartom, ne gondolja azt, hogy ez egy hálás feladat.

– Az utolsó megjegyzését azt hiszem, nem fogom megemlíteni az írásomban.

– Mi a terve? Hogy egy valódi hőst csinál belőlem?

– Valahol mindannyian azok. És igen, nekem egy olyan cikket kell majd írnom, ami pozitív megvilágításba helyezi a tevékenységüket.

– Talán nem is kell majd sokat szépítenie.

– Semmilyen szépítésre nem lesz szükség. Kizárólag tényekre fogok alapozni ugyanis. Az én dolgom az ismertetés, nem pedig a magasztalás.

Eric bólintott.

– Figyelemreméltó különbség. – jegyezte meg.

– Milyen gyakorisággal látogatják a diákokat?

– Változó, ez az intézményektől is függ. Mi az elmúlt hónapban elküldtük az iskolák részére a felhívást, és a jelentkezéseiket követően időpontot egyeztetünk velük. Folyamatosan érkeznek a visszaigazolások.

Eric letért a főútról, és behajtott egy mellékutcába. Itt két iskola is volt egymás szomszédságában, az egyik egy gimnázium, vele szemben pedig egy szakközépiskola. A férfi a középiskola bejárata mellett állította le az autót.

– Megérkeztünk. Ha esetleg elhozta magával a diktafonját, itt majd nyugodtan használhatja.

– Egy vérbeli újságírónál az mindig kéznél van. – mosolygott - Azt hiszem, hogy élni is fogok vele. – válaszolta Isabel.

– Most lehetőséget kap arra, hogy megörökíthesse a kellemes baritonomat. – mondta egy halvány mosoly kíséretében Eric.

„Ha már viccelődik, az jó jel.” – vélte gondolatban Isabel.

Beléptek az iskola kapuján. Az épületben csend és nyugalom uralkodott, tíz perc volt még hátra a tanórákból. Átmentek a tágas, néptelen aulán keresztül, és a lépcső felé vették az irányt. Az iskola vezetője és pszichológusa már várták őket a legfelső emeleten lévő igazgatósági szobában. Miután bemutatkoztak egymásnak, Eric és a pszichológusnő megbeszélték az előadás menetét. A hadnagy nagyvonalakban elmondta, hogy miről szándékozik majd beszélni, a pszichológus úgyszintén.

Csengő jelezte az óra végét, amit néhány pillanattal később a fali hangszórókból felhangzó zene követett. Az egyéb hangokból ítélve az alsóbb szinteken diákok hada indult ki a tantermekből a folyosókra. Tíz perc múlva egy újabb csengetés jelezte a szünet végét, ők hárman pedig lassú tempóban elindultak a földszintre, ahol a négy végzős osztály az aulában várta az érkezésüket.

Felléptek a terem központi részében elhelyezett emelvényre. Isabel néhány méterrel távolabb, az emelvény szélén foglalt helyet. Táskájából elővette a diktafonját, és üzembe helyezte. Miután elcsendesedett a diákok moraja, Eric bemutatkozást követően belekezdett a mondandójába.

Isabel magában elmosolyodott, amikor a diákseregletre pillantva felfedezte, hogy a lányok közül több csoportban néhányan összesúgtak, és csillogó tekintetekkel követték Eric beszédét. Isabel gyanította, hogy nem a mondanivalója váltotta ki ennyire a tetszésüket. Most viszont végre ő is kihasználhatta az alkalmat arra, hogy zavartalanul figyelje a férfit anélkül, hogy azzal felhívná magára a figyelmét. Képtelen volt levenni a tekintetét a férfiról, de nem is próbált küzdeni ellene.

Körülbelül egy óra múlva már ismét az autóban ültek. Ericnek azt az ötletét, miszerint üljenek be valahová egy kávéra, mielőtt visszatérnek a kapitányságra, Isabel nem utasította vissza.  A hadnagy leállította az autót egy cukrászda mellett. Isabel jól ismerte már ezt a helyet; a neve Mini Muffin volt, és főképp különböző muffin-különlegességekre specializálódtak. Innen csak néhány saroknyira volt a szerkesztőség, és gyakran előfordult, hogy reggelente útban a munkahelye felé ellenállhatatlan vágyat érzett ahhoz, hogy betérjen ide egy süteményre.  A hadnagy hosszasan tanulmányozta az itallapot, végül jeges kávét kívánt, Isabel pedig capuccinot rendelt.

– Kóstolta már innen valamelyik muffint, Eric?

– Nem, még nem. Most vagyok itt először.

– Legközelebb, ha erre jár, akkor ajánlom a figyelmébe. Amennyiben szereti az effajta édességeket. De úgy tudom, hogy vannak különböző sós ízekben is, bár azokat még nem kóstoltam.

– Köszönöm Miss. Blaine, hogy felhívta rá a figyelmemet. Én is inkább az édesebb ízeket részesítem előnyben.

– Ha megkóstol akár egyetlen egyet is az itt készített muffinok közül – folytatta Isabel – egy életre felhagy a fánkokkal, nekem elhiheti!

A férfi felnevetett, és ez némiképp oldotta a kezdeti kényelmetlen helyzetet kettejük között. Bár nem volt kifejezetten feszült a hangulat, de mindketten érezték, hogy ez egy új szituáció.

– Borzasztó ez az általánosítás! Mintha a rendőrök fánkok nélkül nem is volnának képesek tisztességesen elvégezni a munkájukat.

– Hát nem ezt látjuk a filmekben? – nevetett Isabel.

– Ha már a filmes klisékre hagyatkozunk, akkor hozzáteszem, hogy a fánkzabálás csak az egyenruhás járőröket illeti.

– Igen, ez igaz. A civil nyomozókra egészen más vonatkozik.

– Mégpedig?

– Őket inkább a tulajdonságaik alapján tudnám meghatározni: morózus, távolságtartó, megközelíthetetlen keménylegények.

– Tehát ilyennek lát engem?

Isabel elmosolyodott.

– Mi tagadás, azt hiszem, hogy remekül hozná a szerepét.

 A férfi válasz nélkül vette tudomásul Isabel reakcióját. „Talán úgy gondolta, hogy túlságosan személyes irányt vett a beszélgetésük?”

– Mondja Miss. Blaine – szólalt meg később - a magazinjuk miért tartja annyira fontosnak a tevékenységünkről írni? Esetleg van erre egy külön rovatuk, aminek a profiljába ez a téma beleillik? Nehezen tudom ezt elképzelni.

– Nem, nincs ilyen rovat, és nem is lesz. Egy extra mellékletet fogunk beiktatni erre a célra – kezdte Isabel. – A városban az utóbbi fél évben drasztikusan megnövekedett a drogkereskedelemmel foglalkozó bűnbandák száma. Ezzel lényegében az olvasók figyelemfelkeltése a cél. A kábítószer kereskedelem elleni harc a rendőrség közreműködésével. Ez egy nagyon fontos kérdés. Több olvasói e-mail érkezett a szerkesztőségbe ezekkel az aggályokkal kapcsolatosan, és a magazin vezetője úgy gondolta, hogy talán az olvasókat érdekelheti, hogy mi áll a kulisszák mögött, mivel nekik korlátozott lehetőségük van arra, hogy betekintést nyerjenek a rendőrség munkájába.

Miközben Isabel beszélt, Eric a poharában lévő, hosszú kanállal a vanília fagylaltot igyekezett eloszlatni a kávéjában, és miután sikerrel járt, kényelmesen hátradőlt a székén. 

– Furcsának találom, hogy egy bulvárlap olyan komoly témákat próbál feszegetni, mint a rendőrségi drogprevenció – jelentette ki a hadnagy.

– Ez nem egy bulvárlap. Egyfajta életmód magazin, de viszonylag nehéz behatárolni. A tematikája igyekszik több igényt is kielégíteni.

Eric hanyagul vállat vont.

– Meglehet. Én nem olvasok ilyeneket.

– Hát majd fog.

Eric érdeklődőn Isabel felé fordította a tekintetét.

– Igazán?

– A következő számot. Azt talán csak el fogja olvasni, amit a munkájukról írok?

– Talán igen. Bár olyat úgysem fog írni, amiről én ne tudnék, nemde?

– Nem is azért.

– Ha nagyon ragaszkodik hozzá, akkor majd elolvasom. Esetleg véleményezem is, amennyiben igényt tart rá. – a férfi szája halvány félmosolyra húzódott.

– Remek! Majd megdumálhatjuk egy korsó sör mellett a Basis teraszán.

– De csak akkor, ha kisestélyiben érkezik.

Ez aztán a meglepő változás. Mindössze néhány órát kellett a kapitányságon kívül tölteniük, és máris egészen másképpen viselkedett a férfi. Természetesen ez alatt az idő alatt sem tagadta meg önmagát. Most is ugyanolyan visszafogottan viselkedett, ahogyan eddig is, de az élcelődő modorral ezúttal felhagyott.

Isabel nem szándékozott ma már visszamenni a kapitányságra, ezért elbúcsúzott Erictől, és gyalog tette meg az utat a szerkesztőségi irodaépület felé. Mivel így is sokkal több időt töltött a rendőrségen, mint amennyit mára tervezett, és némi lemaradásban volt a szerkesztőségi munkájával is. Délután ötig bent maradt, hogy aztán innen induljon Benjamin otthonába.