Isabel úton volt a taxiban a kapitányság felé. Reggel a szokásos időben szerkesztőségben kezdett, váltott néhány szót a főnökével, azután magához vette a jegyzeteit, és a különböző munkájához szükséges dolgokat, majd elindult.

Erősen uralkodnia kell majd magán, hogy leplezze az idegességét, amivel a mai nap elé volt kénytelen nézni. Rutinos újságíróként egyáltalán nem volt gyakorinak mondható, hogy egy-egy munkának gombóccal a torkában indult neki, sőt, kifejezetten élvezte, ha új feladatot kapott. Tudta, hogy nem engedheti meg magának, hogy túlzott izgatottságának köszönhetően elszúrja; minden lelkierejét össze kell majd szednie, és tökéletesen magabiztosnak kell majd látszania, máskülönben a rendőrök hamar kiszagolják a hangulatát, és megeszik őt reggelire. Csak egyetlen esélye van, éppen ezért nagyon nagy szüksége lesz a határozott fellépésre.

A taxi már csaknem tizenöt perce a városi dugóban araszolt. Amikor a következő piros lámpa is akadályozta a továbbhaladást, jobbnak látta, ha útját gyalog folytatja tovább, hiszen innen már csak néhány saroknyira volt a kapitányság. Kiszállt az autóból, és sietős léptekkel elindult célja felé. Kilenc órára volt jelenése a főkapitánynál, és volt hátra még tíz perc a megbeszélt időpontig.

Tett néhány lépést, majd abban a pillanatban, amikor a kereszteződésnél a lámpa zöldre váltott, az egyik autó hangos csikorgással megindult, belehajtott az út szélén elterülő pocsolyába, amelynek következményeként a sáros víz nagyobbik része egyenesen Isabel harisnyáján és szoknyáján landolt.

– Hát, ezt… nagyon köszi! – bosszankodott fennhangon – Tapló – tette hozzá halkan, mintegy magának, majd gondterhelten felsóhajtott.

– Adj neki! Egyetlen pillanatig se kíméld! – hallotta a hangot közelből, melyet közvetlenül utána nevetés követett.

Isabel a hang irányába fordult. Amint felfedezte a gazdáját, arca halovány mosolyra húzódott.

– Vincent!

A férfi Isabel elé sietett.

– Szia, bébi! – üdvözölte – Csini vagy. Főleg ezzel a hatalmas éktelenkedő folttal a szoknyádon.

– Ne is mondd… tíz perc múlva a rendőrségen kell lennem. Már átöltözni sincs időm.

– Ugyan! Az új minta feldobja a szoknyád egyhangú szürkeségét. Ettől igazán trendi.

– Kösz…

– Mi dolgod a rendőrségen? Tán elkövettél valamit?

– Igen. Azt, hogy hat éve az újságíráshoz adtam a fejem.

– Tehát munka? Most van egy kis időm. Elkísérlek, ha nem bánod.

– Dehogy. Talán oldod egy picit a feszültséget bennem. – Felsóhajtott.

– Hát arra nem igazán alkalmas a nyílt utca! – Vincent felnevetett.

Nagyon feldobott hangulatban volt, de Isabel szándékosan nem kérdezett rá az okára. Ehelyett viszont méltatlankodó pillantásokat vetett a férfi felé a megjegyzése miatt. Talán a benne bujkáló feszültség miatt, vagy talán amiatt, hogy feltámadt benne a büszkeség, arra gondolt: „De hamar kiheverte”. Azután azonnal el is hessegette magától a gondolatot. „Biztos, hogy neki sem volt könnyű.”

– Oké, ez talán rossz vicc volt.

– Néhány hete talán értékeltem volna.

A férfi bólintott.

– Tudnod kell, hogy sajnálom, amiért így alakult.

– Én is. – válaszolta – De csak az elintézés módja miatt – tette hozzá, maga sem tudta miért. Mentegetőzésnek hangzott.

– Hát én nem csak az miatt. – jelentette ki a férfi elgondolkodva – Én nem csak az miatt. – ismételte.

Ez nagyon őszintének tűnt. „A hangsúlyból ítélve lehetséges, hogy Vincent többet is érzett iránta…?” Első alkalommal merült fel Isabelben ez a kérdés. De már mindegy is, hiszen Vincent már döntött. A barátját választotta.

– Hogy megy a sorod mostanában? – kérdezte Isabel, hogy megtörje a kínos csendet. Lassú tempóban sétáltak a Rendőrség épülete felé. Kellemes napsütéses délelőtt volt. Igazi sétálóidő.

– Egész jól. – hangzott a válasz, majd rövid hallgatást követően hozzátette: - Leszerződtem a Burberryvel.

Isabel nem titkolta meglepettségét.

– A… Burberryvel?

Vincent bólintott.

– Ezt hogy sikerült összehozni?

– Kaptam egy ajánlatot, és én elfogadtam. Egy három évre szóló szerződést írtam alá az anyacéggel.

– Három évre szóló szerződés? – ismételte a nő Vincent szavait.

– Látom, meglep a dolog.

– Amikor utoljára találkoztunk, még nem volt ez a dolog kilátásban, jól tudom? Azóta pedig alig két hét telt el, és… máris?

– Akkor még semmi nem volt biztos, ez az oka, hogy nem említettem – füllentette a férfi.

– Értem. Na de három év? Nem kevés idő.

– Tudod, hogy sokat kell utaznom a munkámmal kapcsolatosan. Rengeteget ingázom.

– Igen, de azért ez nem ugyanaz. Hiszen eddig sohasem hagytad el évekre az országot.

– Így megy ez Isa. – Vincent vállat vont, látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. Alig nézett Isabel szemébe, zavartnak tűnt. Folyton más irányba fordította a tekintetét, amíg beszélt hozzá. „De vajon mi miatt?” – Ez egy jó ajánlat.

– Azt elhiszem… nagy ugrás, az kétségtelen. Mindig is ez volt az álmod, igaz? Egy nagy divatcégnél dolgozni, és ezáltal ismert divatfotóssá válni.

– Pontosan. Ezért kellett elfogadnom.

– Mikortól?

– A jövő hónapban.

– Látlak még addig?

– Persze! Mindenképp jelentkezni fogok az elutazásom előtt.

– Rendben – bólintott Isabel.

A kapitányság épülete előtt álltak, Isabel az órájára tekintett. Öt perc volt még hátra kilencig.

– Most itt kell, hogy hagyjalak Vincent. Be kell mennem.

– Rendben Isa. Majd még beszélünk. Addig is… - Vincent magához húzta a nőt, átölelte, majd arcon puszilta. – Jó volt látni téged. – mondta.

– Téged is. – válaszolta a nő, hátrált néhány lépést, búcsút intett barátja felé, azután belépett a Rendőrség kapuján.

A főkapitányt Leslie Gordonnak hívták. A szobája a rendőrségi épület legfelső, ötödik emeletén volt. Az ötven év körüli, őszülő, zömök testalkatú férfi szívélyes fogadtatásban részesítette Isabelt. Miután beinvitálta őt és hellyel kínálta, nagyvonalakban elmondta, hogy hogyan folyik a munka, beszélt néhány bevetésről, és a csapatról, akikre igazán büszkék lehetnek a város polgárai. Egy-két sikertörténetet is elmesélt a különböző elfogásokról, amíg várakoztak arra a hadnagyra, aki majd elkíséri Isabelt a kábítószer bűnözés elleni osztályra.

Isabel szíve hevesebben dobogott, amikor néhány perc elteltével magas, szőkésbarna hajú, nyílt tekintetű férfi lépett be a főkapitány szobájának ajtaján. A nagy izgatottság oka mindössze az volt, hogy ez a személy nem volt más, mint Eric Logan. Fekete nadrágot, és hosszú ujjú, fehér alapon fekete csíkos mintájú divatos inget viselt. Isabel nem tudta, hogy vajon örülnie kell-e az újbóli találkozásnak a Basis 911-ben lezajlott beszélgetésük alapján, viszont abban biztos volt, hogy efelől perceken belül bizonyosságot fog szerezni, mindenesetre ő valamiért örült az újbóli találkozásnak. Először kiült a férfi arcára a meglepettség, egy pillanattal később azonban az arckifejezése csöppet sem a pozitív fogadtatásról árulkodott.

– Hát maga az, ismét?

– Netán ismerik egymást? – vonta fel a szemöldökét a főkapitány.

– Futólag – jegyezte meg a nő.

– Valamiért mostanában folyton egymásba botlunk.

Eric Logan a cipőjétől kezdve felfelé tüzetesen végigmérte Isabelt. Tekintete néhány másodperc erejéig megállapodott a szoknyáján ejtett kövér sárfolton, majd lassan haladt tovább, végül nyíltan Isabel szemeibe nézett.

– Logan hadnagy majd készségesen körbevezeti. – mondta a főkapitány. Isabel némán bólintott, és felemelkedett a székről.

– Akkor ne is késlekedjünk – szólalt meg Eric – Isabel Blaine, ha nem tévedek. Arra kérem, kövessen.

Emlékszik a nevére. Saját maga is kissé meglepődött azon, hogy ez a tény halvány jóérzéssel töltötte el, az viszont kifejezetten zavarta, hogy a férfi magázódó stílusban, és meglehetősen távolságtartó modorban beszélt vele.

A hosszú folyosón keresztül a lépcsőház felé vették az irányt. Eric ment elől, aki sietős lépteivel körülbelül félméternyi hossz különbséggel haladt Isabel előtt.

– Az alkalomhoz illő viselet úgy látom, nem az erőssége – vetette oda félvállról, anélkül, hogy hátrafordult volna.

– Mi kivetnivalót talál az öltözékemen?

– Csupán annyit, hogy nem ide való.

– Értem. Ön szerint mi volna a megfelelő öltözet? Talán rendőri egyenruhát kellett volna öltenem?

– Azt semmi esetre sem! – reagált a hadnagy, majd belekezdett a mondandójába: – Először is, ha megengedi, már az elején leszögezném, hogy a későbbiekben ne érjék meglepetések Miss. Blaine: nem biztos, hogy itt nálunk túl sok barátot fog szerezni.

– Ez talán nem lesz olyan nagy hátrány, ugyanis nem barátkozni jöttem.

Egy emelettel lejjebb mentek a lépcsőn, itt egy újabb hosszú folyosó következett, melyről különböző helységek nyíltak.

– Nem kedveljük az újságírókat – hangsúlyozta a hadnagy, figyelmen kívül hagyva Isabel iménti válaszát.

– Igen, ezt már hallottam.

– Tisztában vagyok vele, hiszen én magam említettem. Én mégis szeretném nyomatékosítani. Tudja, hogy később ne érjék meglepetések.

Itt már sokkal nagyobb volt a jövés-menés, mint az eggyel feljebb lévő szinten, ahonnan indultak. Irodák nyitott, vagy félig nyitott ajtókkal, egyenruhás és civil alkalmazottak, Isabel feltételezése szerint talán attól függően, hogy ki milyen tisztséget tölt be a ranglétrán, illetve milyen beosztásban dolgozik.

– Mi történt a szoknyájával? – kérdezte Logan hadnagy hosszabb hallgatást követően.

– Tessék?

Isabelt váratlanul érintette a kérdés.

– A szoknyája. Sáros. – mondta. Továbbra sem fordult a nő felé.

– Idefelé jövet egy autós belehajtott egy pocsolyába, és lefröcskölt. – válaszolta. – Mondja Logan hadnagy, van valami esetleg, amit tisztáznunk kell még most az elején?

– Igen, volna még néhány dolog.

A férfi hallgatott, talán időre volt szüksége ahhoz, hogy átgondolja a mondanivalóját. Isabel régen került szembe olyan személlyel, aki ennyire ellenségesen viselkedett vele szemben. „Kár, hogy ő is az előítéletei rabja, akárcsak Victor”– gondolta magában – „Nagy kár”. Nehéz lesz kibírni férfi közelségét, főleg úgy, hogy ilyen elutasítóan viselkedik. Legszívesebben most azonnal feladta volna, és egyszerűen kisétált volna a kapitányságról, de a felelősségtudata nem engedte. A főnöke őrjöngene, és amellett, hogy hatalmas csalódást okozna neki, csak kinevettetné magát. Ezt végig kell csinálni.

– Na igen – szólalt meg a hadnagy – Itt nálunk munka folyik. A legjobb persze az volna mindannyiunk számára, ha szépen helyet foglalna az egyik sarokban, és némán jegyzetelne az alatt az időszak alatt, amit nálunk tölt, de természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez kivitelezhetetlen.

„Atyaúristen” – gondolta – „Ez rosszabb lesz, mint gondoltam”

– Hiszen ön is a munkáját kénytelen végezni, még ha ez nem csekély kellemetlenséggel is fog járni mindkét fél számára.

– Így nem lesz könnyű együtt dolgozni. – jelentette ki Isabel.

Logan hadnagy megtorpant, majd a nő felé fordulva mondta:

– Éppen ezért, meg kell majd találnunk az összhangot. Mi mindent megteszünk, hogy segítsük a munkájában Miss. Blaine, hiszen közösek az érdekeink. Nem akadályoztathatjuk egymást.

– Világos.

– Ha riasztás van, azonnal indulunk. Terepre nem fogjuk magunkkal vinni, ezt talán említenem sem kell. Van kérdése?

– Egyelőre nincs.

– Helyes. Nos, Miss. Blaine, ezennel pillanatokon belül bebocsáttatást biztosítok az ön részére a Városi Rendőr-főkapitányság Kábítószer Bűnözés Elleni Osztályára.

A rendőrségen töltött időszak hátralevő része valamelyest kellemesebben folytatódott, mint ahogyan indult. Megismerte a Logan hadnagy vezetése alá beosztott nyolc főből álló egység tagjait, akik a hadnagynál jóval közvetlenebb modorban viselkedtek vele. Ez némileg oldotta benne a kezdeti idegességet, és jót tett a lelkiállapotának is. Segítőkészségben azonban nem vizsgáztak jelesre, ezért Isabel úgy gondolta, hogy átmenetileg az lesz a megfelelő megoldás, ha nem támadja le az egység tagjait a kérdéseivel, elvégre lesz rá ideje bőven.  Egyelőre ismerkedett a helyszínnel, és figyelte a munkájukat.

Délután két óra után hagyta el a kapitányság épületét, azután visszament a szerkesztőségbe. Amint átlépte a küszöböt, Gregory azonnal behívta az irodájába. Kíváncsian érdeklődött, hogy hogy telt az első napja a rendőrségen. Természetesen nem arra volt kíváncsi, hogy hogyan érezte magát, hanem hogy mennyire végzett eredményes munkát. Tényeket akart hallani, Isabel pedig kénytelen volt kiábrándítani főnökét. Megmagyarázta neki, hogy ennyi idő alatt lehetetlenség érdemleges információval szolgálni, amit Gregory meglehetősen nehezen vett ugyan tudomásul, de végül kénytelen volt igazat adni. Isabel feleslegesnek tartotta megemlíteni a negatív fogadtatást a hadnagy részéről, mert Gregory arra úgysem volna kíváncsi. Gregorynak csupán egyetlen dolog volt a fontos: a lehető legalaposabb munkát végezni, és a lapzárta időpontjáig minden kíváncsiságot kimerítő cikket írni négy oldal terjedelemben. Az ő számára csakis ez volt a fontos, a többi nem számított.