Channá

Egyszerű lány vagyok, egyszerű élettel magam mögött, ami felfelé látszik ívelni. Sokat filozofálok az emberi lét értelmén, és működésén, szeretem megfigyelni embertársaimat. Nézem az arcukat, mimikájukat, és próbálok belelátni a gondolataikba. Egyszer, mikor a buszon ültem, várva, hogy az elinduljon, a koszos, párás ablakon keresztül figyeltem meg egy kislányt, aki egy idősebb úrral ácsorgott a buszmegálló fedele alatt, ami menedéket adott a szitáló eső elől. Aznap borult, esős időnk volt. A különös páros nem látszott rokonságban, ámde mindenképpen együtt voltak, mivel valami láthatatlan kötelék fonta körbe őket. A kislány hátán nagy barna hátizsák lógott, a férfi pedig látszólag teher nélkül ácsorgott mellette, gondos, ápolt öltönyében, nyakkendőjét időnként végig simította. Ettől a lényegtelennek tűnő látványtól bizarr állapotba kerültem. Úgy éreztem, mintha a kinti nyirkos, csípős hideg átfújt volna a busznak fémes falain és zárt ablakain. Az a pillanatnyi állapot a mai napig itt ül titkon és csendesen a vállamon, időnként erjedt szagot lehelve orrom alá.
Négy nappal ezelőtt, mikor hazafelé sétáltam a vasút mentén nagy megdöbbenésemre megláttam a kislányt a sínek között botorkálni. Az állapot a vállamon elviselhetetlen, szemet maró leheletet árasztott magából, gyomrom felfordult és hirtelen nem tudtam mit tegyek. Pár másodperc földbegyökerezés után recsegő hangon kiáltottam neki „Állj meg!” , ahogy hátranézett vékonyka vállai és nagy barna táskája felett megbotlott és elesett. Elkezdtem szaladni felé, a vasúti sínek zörögni kezdtek, fülemnek olyan volt ez a hang, mint a világ legmagasabb frekvenciája. Igyekeztem minél gyorsabban rohanni, de lábaimra mintha hetven kilót rögzítettek volna és a levegőt sem bírtam rendesen beszívni. Szívem már testemen kívül dübörgött, ahogy erősödött a közelgő vonat hangja. Már csak egy méterre voltam tőle, az őrülten dudáló vonat pedig sebesen zakatolt felénk. Teljes önkívületemben hasra vágtam magam, a vasúti kövek belemélyedtek a húsomba, de én semmit sem éreztem. Kinyújtottam a kezemet, megragadtam a kislány táskáját és emberfeletti gyorsasággal húztam magam felé. A sebesség őrült szelétől még hozzácsapódott kicsi feje a vasnak, haját nem tudta bekapni a kerék, mivel sapka védte azt. Azokban a pillanatokban eszembe sem jutott, de visszagondolva érdekes, hogy a sofőr nem állt meg az eset után. Egyedül maradtam az eszméletlen kis testtel. Kihívtam a mentőket és velük mentem a Betezda kórházba, ahol megállapították, hogy a gyermek kómába esett az ütődéstől, ami a fejét érte. Táskája, amit a rendőrség már átkutatott személyazonosság reményében, ott hevert az ágya melletti széken. Elfojthatatlan késztetést éreztem, hogy belenézzek, meg akartam ismerni őt. Nem tudtam ellenállni, hiába éreztem valahol, hogy helytelen, átkutattam a hátizsákot, amiben rongyos ruhadarabokat, szép, formás kavicsokat és egy könyvecskét találtam. Voltak benne szerencsére iratok is, de azt a rendőrség magánál tartotta. Belelapoztam a narancssárga, kopott könyvbe és egy napló tárult elém. Gyöngybetűkkel írtak bele, néhány sort elég zilált írásmóddal. Szégyelltem magamat, de eltettem a saját táskámba, és elterveztem, hogy elolvasom otthon. Nem is gondoltam rá, hogy lehetnek következményei.
Végig néztem csöppnyi testén, szép volt, de nagyon vékony. Összeszorult a torkom, remegett a testem, kicsit újraéltem a sokkot, tudtam, hogy ez egy életre el fog kísérni. Ösztönösen megfogtam a picike kezet, és mintha a világ összes érzése beleköltözött volna a testembe. Simogattam és szorítottam egy percig, majd erőt vettem magamon és kisétáltam az ajtón.

NAPLÓ

2015. 01. 19.
Pataki Hanna, azaz Panni a nevem, ma lettem 12 éves, ezért megajándékoztam magam ezzel a naplóval. Foltossal játszottam a szeméttelepen, ott találtam és nagyon megörültem neki. Gondoltam jó barátom lesz, akinek mindent elmondhatok.

2015. 01. 21
Sajnos tegnap nem írhattam neked kedves naplóm, mert anya nagyon sok törődést várt tőlem. Tudod, apukám fél éve felment a mennyországba és anyával egyedül maradtam. Anya nagyon rossz állapotban van, sok napon csak fekszik a kanapén és sír, tűket szúr a kezébe, nem tudom miért. Talán mert hibáztatja magát apu halála miatt. Orvosok nem igazán látogatják, ő azt mondja azért, mert senki nem érdekli őket, aki reménytelen eset. Bár nem értem, miért lennénk mi reménytelenek, hiszek neki, hogy így van.
A mai napom jól telt, reggel korán felkeltem, hogy kicsit rendbe tegyem a házat és reggelit csináljak magunknak, anya nagyon hálás volt érte. Különösen mivel aznap vendéget várt magához, ezért el is küldött otthonról. Örültem, hogy elmehetek, mert az iskolában megbeszéltük a magyartanárnőnkkel, Marika nénivel, hogy kirándulást teszünk a Merzse-mocsárnál. Nagyon izgalmas volt, 4 órája értem haza, ami már nem volt olyan jó. Sikításokat és hörgéseket hallottam a házból és nagyon megijedtem mi lehet anyukámmal. Amikor benyitottam az ajtón remegett a kezem. A hálóból jöttek a hangok, gondoltam itt lehet még a vendég, de nem tudtam elképzelni mit csinálhat anyával, lehet, hogy megverte, mint apám tette. Szégyelltem magam, de nem mertem benyitni, hála égnek a hangok elhaltak és anya kijött pár perc múlva. Különben bementem volna. A vendég egy morcos arcú idősebb férfi volt, csak intett nekem és kisétált a házból. Idáig anyával beszélgettem. Nagyon jó vele beszélgetni, bár néha nem hallgat meg és van, amikor össze-vissza beszél, de ettől még anyával beszélgetni a legjobb dolog.
Jó éjszakát.

2015. 02. 27.
Több, mint egy hónapja érintettelek utoljára. Azóta ránk talált a csoda! Anya valahol megismerkedett egy férfival, aki olyan, mint egy angyal. Fiatal, 35 éves, magas, izmos és nagyon helyes. Persze a lényeg nem a külseje. Nagyon szereti anyukámat, minden éjjel megmasszírozza, simogatja, ölelgeti, segít a ház körül, még főzni is szokott nekünk. Velem is egész sokat törődik, elvisz és hazahoz az iskolából. Általában gyalog, mert szeretek sétálni. Amióta vele mutatkozom, jobban kedvelnek az iskolatársaim, hiszen ő öltönyt visel meg nyakkendőt és nagyon barátságos, mindenkit szóra bír és megnevettet. Anyát azóta nem láttam, hogy bántaná magát. Férfiak sem látogatnak minket, mint ezelőtt. Talált munkát is, annál a cégnél ahol az angyalunk vezető. Egyébként Norbertnek hívják.  Sok mindenhova eljárunk, voltunk állatkertben, cirkuszban, Charlie koncerten és sokat sétálgatunk szép helyeken. Egy hete kint voltunk a Margit-szigeten és még bringóhintóztunk is meg kaptam vattacukrot és fagyit. Előtted nem szégyellek semmit, elsírtam magam, mert olyan sok volt ez a jó hirtelen. Ezelőtt is jó volt persze, hiszen egészséges vagyok, anya is egészséges, van házunk, tudunk enni, járhatok iskolába. Ez volt mind nekem a világ és olyan szokatlan, hogy annál több is tud lenni.
Eddig nem sokat jártunk be a városba sok ember közé. Feltűnt valami. Az emberek rohannak mindenhova, veszekednek, bágyadt az arcuk, bambulnak, olyan dolgokról beszélgetnek, aminek én nem látom semmi értelmét. Nem értem miért lehet ez. A városban még a gyerekek sem örülnek annyira egy gombóc fagyinak, mint én. Sőt volt egy fiú, aki elkezdett sírni, hogy hat gombóc helyett csak négyet kapott. Én mindenesetre is jóízűen megettem azt az egy gombócomat.
Mivel a mi lakásunk nagyon kicsi és szegényes, ezért többször is Norbi házában éljük a napjainkat. Mátyásföldön lakik, gyönyörű háza van. Olyan a kertje, mint egy igényes esőerdő. Rengeteget játszok ott és megengedte, hogy az új barátaimat is áthívjam hozzá. Voltak olyan napok, amikor hallottam telefonon beszélgetni valakivel, akit drágámnak szólított. Gondolom bárki lehet az, hiszen Norbi annyira kedves ember.
A lényeg, hogy nagyon fényessé tette az életünket.
Lassan jön be hozzám, mesét mond a kútfejéből. Kicsit béna meséket mond, de viccesek, élvezem azokat a fél órákat. Nagyon várom most is.

2015. 03. 04.
Aznap este, amikor legutóbb írtam, Norbi rengeteg puszit adott az arcomra és egészen addig ült mellettem és simogatott, míg el nem aludtam. Furcsálltam, de jól esett. Azóta nem találkoztunk vele, anya állandóan sír, de próbálja erősnek mutatni magát. Én igyekszek vigasztalni, mondogatom neki, hogy milyen szép az élet, milyen jó, hogy itt vagyunk egymásnak ketten és, hogy Norbi nem hagy el minket. Pár napig így ment ez, anya sírt én meg igyekeztem, viszont egyszer csak elege lett és azt mondta nekem „Édesem, hagyd abba, kérlek. Norbi nincsen többé. El kell fogadnunk.”. Próbáltam elfogadni, de nem ment. Az iskolában tanítanak hittant, nem nagyon szoktam figyelni, de amennyit sikerült megtanulnom onnan, az mind ellent mond a velünk történtekkel. Egyik barátnőm azt mondta, hogy a mennyországba fel lehet jutni és, ha van idelent egy lezáratlan ügyünk, akkor vissza is jöhetünk azt megoldani. Apukámat a vonat vitte fel a mennybe. Itt van a vasút tőlünk egy utcára, úgyhogy arra gondoltam Norbi után megyek én is és, ha ott tényleg szebb és jobb az élet, akkor visszajövök anyukámért és őt is felviszem.
Úgy gondolom, hogy amiben hiszünk, az igazzá válik és én hiszek a mennyországban. Alig várom kicsi naplóm, hogy leírhassam neked milyen odafent.

A napló többi lapja üresen feküdt a két kopott, narancssárga könyvfedél között. Vihar tombolt a lelkemben, rögtön tudtam, hogy ezzel valamit kezdenem kell. Gyanúsnak éreztem, hogy a férfi meghalt volna. Gondoltam félreérthette Hanna anyukáját. Tettvágytól szikrázva megindultam felkeresni Hanna otthonát és anyukáját, sikerrel is jártam. Szegény teremtés annyira meg volt zuhanva az élettől. Jól sejtettem és a férfi nem halt meg, másról volt szó.
Még életemben nem éreztem ennyi kontrasztot, mint azon a délutánon abban a szűkös házikóban azzal a csöppnyi és erős nővel, aki az élet összes fájdalmát zokogta ki magából.
Együtt szorítottuk a kicsi naplót, mely annyi gyöngybetű után sóvárgott. Odakint sütött a nap és szitált az eső, két szivárvány ékeskedett a titkos égbolton.
Remélem Hanna naplója nem marad befejezetlen. Channá!