Már régóta nem alszik jól. Azóta, hogy... mióta is? Maga se tudja igazán. Minden nap ugyanaz az álomkép. Egy sárga szempár tulajdonosa suttog, beszél hozzá. Mindig ugyanaz a szó. Vagy név? Miért érzi úgy, hogy emlékeznie kellene valamire? Mintha, egy emberemlékezet óta érlelődő tudás akarna felszínre törni és birtokába venni. Eleinte érdekelte, felizgatta, bárhogy is próbálta magát beleásni, ugyanoda jutott vissza. Beletörődött, elfogadta, hogy számára a pihentető alvás ismeretlen marad. Emígy tűnődött a mai nap is nyugovóra téréskor. Ahogy elszenderült, jött a már jól megszokott képsorozat. Egy sötét, dohos, elhagyott folyosón lépdel pókhálóval körülölelve. Nem riasztó, nem visszataszító. Már otthonosan mozog a gádoron. Ráfog a kilincsre, majd lenyomja azt. Ismét körültekint, megszemléli az ajtót. Ódon, a lakkozás már kopik. Az alóla felsejlő mintázat alapján fenyő lehet. Hangos nyikorgással lassan kitárul. Beljebb lép, a terem közepén ismét megpillantja a trónust. Lassan körvonalazódik egy férfi sziluettje, szemei felnyílnak, amik sárgán ragyognak. Még ennyi idő után is beleborzong a pillantásába. Szóra nyílik a szája, ám az üres tátogás helyett most végre hall valamit. Hangja mély bariton, rekedt, hátborzongató, mégis ismerős. Egészen a lelkéig ér.

- A... za... zel...

Hirtelen ébredt fel véget nem érőnek tűnő álmából. Hangok, képek törnek elő újra és újra, zakatolnak agya legmélyebb zugában is. Majd, mint a villám, úgy éri el a felismerés. Hangosan, szinte öntudatlanul formálja ajkaival a szót, Azazel. Mintha mindig is használta volna. Úgy tetszik, akár egy név. Vajon ez volt az, amit mindig is kutatott? Vajon érdemes volt erre vágynia? Hallgatnia kellett volna az Egyetlen intő szavára.

- Jobb a békés tudatlanság, Szerelmem. Ne keresd azt, ami nem akarja, hogy megleljék.

Lelke, bensője forrong, elméjét rémképek özönlik el. Tudásának, tapasztalatainak, életének visszatérő kibogozhatatlan kuszasága az öntudatlanság mezsgyéjére sodorják. A külvilág elmosódik. Kellemes, nyugtató csend és sötétség öleli körül.

Fáradt. Megfáradt. Már nem küzd, csak engedi hadd süllyedjen.

- ...netán ilyen az álomtalan alvás is?

Már nem akar gondolkozni, éhezi a nyugalmat. Ami most végre megadatott. De milyen áron? Mit kell adnia cserébe?

Életében talán először ébredt kipihenten. Mintha egy ólomsúlyú kő gördült volna le válláról, ami eddig akadályozta. A már jól megszokott reggeli rituáléját kihagyva, ismeretlen ötlettől vezérelve könyvtárba veszi az irányt, ami már időtlen idők óta tulajdonában volt.

Tényleg, miért nem emlékszik rá? Miért érzi úgy, mintha nem is lett volna kezdet?

Akárcsak egy láthatatlan kéz irányítaná, úgy mozog a polcok között. Már otthonosan közlekedik, kiismeri magát a bibliotéka minden zugában, mégis valami újra figyel fel. Ez lehetetlen. A lehető legtöbb szabadidejét könyvei társaságában töltötte. Ismeri mindet. Legalább is eddig azt hitte. Az alsó regálon megbújva lapult egy könyv. Kódex. Esetleg valamilyen okkult tudományokkal foglalkozó kötet lehet. Óvatosan kiemelte, ám a beleolvasást akadályozta egy csat, ami látszólag nem mutatott hajlandóságot, hogy felfedje az oly régóta védelmezett lapokat. Kézbevéve a súlyos művet, megszemléli. Fekete, érzete alapján bőr lehet. Színe itt-ott megfakult már. Sarkain fém vasalat teszi rendkívülivé. Csak egyetlen motívum díszíti. Borítóján egy a könyvből kidomborodó pentagramma látszik, amit megérintve különös érzés járja át.

Irigység, mohóság.

Sóvárog az idegen lapok iránt, úgy vonzza, mint a friss tetem a keselyűket. Ki kell nyitnia.

A szokatlan ingerek okozta eufóriától óvatossága alábbhagy, a felhajló fémelem ujjába hasít. Vére az ősi írásra hull, beleivódik, a zár felkattan. Kínzó lassúsággal ereszti csak el az eddig védett irományt.

Ahogy hozzáér, ijedten figyeli a vörös örvényt, ami magábaszívja akár egy szélvihar. Testét éktelen fájdalom önti el, szúr, éget, perzsel.

Úgy érzi, mintha egy ősi erő akarná birtokba venni, túl akar kerekedni rajta, átvenni az irányítást elméje fölött. Küzd ellene, bár tudja, hiába.

Átengedi magát neki, hagyja, hadd járja át minden porcikáját. Élvezi, amint a hatalom áramlik ereiben.

Rálelt. Újra az övé.

Mint egy megzabolázatlan folyó, emlékei úgy törik át a gátat elméjében.

Ezidáig zárva tartott szemei felnyílnak. Már sárgán ragyognak, akár az arany. Belőlük tekintély sugárzik.

Tekintete megacélosodik, keze ökölbe szorul, amikor eszébe jut elvesztett Kedvese.

- Bár porhüvelyünk elválasztották egymástól, lelkünk mindig együtt marad. Már van elég erőm, hogy revansot vegyek elvett életedért. Te csak várj rám. Várj, míg a világnak vége, és én ismét rádtalálok.

Már emlékszik. Alávaló pokolfajzatok.

Akikhez egyszer ő is tartozott. Akár egy család. Egy a velejéig romlott, gonosz család. De élvezte. Minden olyan egyszerű volt. Irányítani az egyszerű halandókat, bűnös vágyait élni ki rajtuk. Azt tette, amire rendeltetett. A sokévszázados kínzás megtette hatását, kiölt belőle minden emberi érzést.

Egészen addig a napig, ami egyben vesztének napja is lett.

Mindig kedvét lelte az általa okozott elektromos interferenciában. Olyan baljós volt. Gyönyörködött a földi lelkek arcára kiülő pánikban.

Ahogy aznap is.

Belépett az emberekkel teli helyiségbe, kiszemelte következő áldozatát, mikor megakadt a szeme Rajta.

Miközben az emberek egymást taposva próbáltak kijutni az ellenséges, idegen jeleket észlelve, Ő csak ült. Földig érő kék ruhája kiemelte fagyos kék szemeit, amik üresen csillogtak. Nem tudott leolvasni róluk semmit, idegesítően nyugodt volt.

Csak ők ketten maradtak a teremben.

- ...chh... ostoba emberek.

A közeledő csizma kopogása vérfagyasztó hatást keltett bennük mindig, ám Benne nem. Mosolygott.

Szemmagasságba hajolt, bennük magát látta tükröződni. Mindig örömét lelte külsejében. Fehér haja, arany szeme tette igazán egyedivé.

- Mondd, te ember! Nem vágysz többre? Én visszaadhatom a szemed világát. Nem irigyled őket? Ők látnak, te nem. Kinevetnek, lenéznek. Alacsonyabb rendűnek tekintenek. Nem szeretnéd megtorolni? Szeretnél bosszút állni, igaz?

Szája gúnyos mosolyba szaladt, látni engedte hegyes szemfogait. Szemei gonoszságot sugalltak. Uralni akarta ezt a nőt. Körmét végighúzta arcélén, aminek nyomán kiserkent egy vércsepp. Ajkával érintette fülét.

- Te miért nem félsz?

Majd lenyalta a sós nedűt.

- Nem illik hozzád a vér. Elcsúfítja a pofikád, amikor annyi mást lehetne csinálni vele.

Az Egyetlen tenyerét a démon arcához illesztette, kitapogatva arccsontját, ajkát, majd végre megszólalt.

- Nehéz lehet neked egyedül. Mindenki féli erőd, rettegnek tőled. Azt hiszed iszonytató vagy, mert megrémülnek tőled. Pedig gyönyörű vagy. Nem kell többé magányosnak lenned. Hívd elő lelked rejtekéből a jóságot. Érzem, hogy benned van.

Reakciója egészen megdöbbentette. Még sosem járt így. Ki lehet ő? Miért vált ki belőle hozzá nem illő érzéseket?

Ugyan, miről beszél. Érzések?! A gyengéknek való, nincs szüksége rájuk, felesleges dolgok, amik megkeserítenék mindennapjait. Évezredekig megvolt nélkülük, miért kellene változtatni ezen?

Felnevetett. Démoni kacaja visszhangzott az üres falakról.

- Bolond! Ne próbálj megtéríteni!

Felegyenesedett, majd dühtől remegő kezekkel torkánál fogva felemelte. A nőszemély lábai már nem érintették a talajt, ő mégsem esett kétségbe. Csak mosolygott.

Magából kikelve üvöltött az ártatlan teremtéssel.

Hangja elmélyült, szemei elsötétedtek.

- Mit képzel magáról egy ilyen semmiérő lelkecske? Hogy merészelsz egyáltalán hozzámszólni? Van róla fogalmad ki vagyok?!

Dühe csillapodván, eleresztette. Kimerültem rogyott össze, karcsú teste meggyötörten hevert a földön. Egészen angyali békével hangjában megszólalt.

- Tudom, ki vagy. Egy eltévedt lélek. Megfertőzött az emberi gyarlóság. De nincs olyan vétek, amit ne lehetne jóvátenni.

Kezét nyújtotta felé, vékony ujjai remegtek a megerőltetettségtől.

Gondolataiba mélyedve próbálta megfejteni az emberi lényt. Miért ilyen kedves vele? Meg sem érdemli. Miért nem féli? Talán mert nem látja?

Kérdések ezrei kavarogtak fejében, mire ő, akár egy gondolatolvasó, egyetlen mondattal felelt, amivel az ezeréves ösztönlényben ismét felébresztett valamit. Amit már rég elfeledett.

Bizalom, remény, szeretet.

- Nem kell látnom ahhoz, hogy a lelkedhez érjek.

Kezét rendületlenül nyújtotta az általa érzett aura felé.

Most először nem tudta, mit tegyen. Révületbe esett. Talán meg kellenie fognia a felé nyújtott jobbot.

Ekkor még nem tudta mibe sodorja ez az apró érintés. De ha tudta volna is megteszi. Már nem bánja.

Mintha az összeért ujjak villámcsapásként érték volna, úgy vonta vissza karját.

Ismét dühbe gurult. Úgy érezte az új érzések csapdájába esett, amit ez a halandó ültetett belé.

Visszavonulót kell fújnia, ám mielőtt eltűnhetett volna újabb angyali hang kerítette hatalmába.

- Hadd mentselek meg.

Visszatért saját létsíkjára. A sínylődő lelkek sikolya mindig megnyugtatta. Elég különös fétis. De most a halálsikolyok sem tudták elvonni figyelmét, gondolatai szüntelen az emberlány körül forogtak. Az egyetlen ember körül, aki elérte a szívét.

„Érzek valamit. Vajon mi lehet ez? Érzem, hallom, lelki szemeimmel látom. A megtestesült gonosz egy cseppnyi jósággal. Mert fény nélkül nincs sötétség. Én tudhatom ezt a legjobban, hisz a sötétségben élek születésem óta. A fény számomra ismeretlen. Pedig annyiszor elképzeltem már, ahogy a naplemente színeiben gyönyörködök. És most itt ez a lélek, akin úgy érzem, segítenem kell, hogy lásson. Miközben én is képtelen vagyok rá.

Közeledik felém a baljós árny. Aurája fojtogat. Úgy érzem, megfulladok.

Cipője kopogása visszhangzik, bántja a fülem. Hozzámlép. Érzem forró, szinte perzselő leheletét arcomon. Engem szólít, de csábítása nem éri el fülem. Nem engedem.

Belehasad a szívem. Miért véli úgy, hogy szükségem van a látás hatalmára? Miért nem veszi észre, hogy ő maga az igazán vak? Muszáj megérintenem. Tudnom kell, ki ő.

Megkarcol, érzem, a forró életet bőröm alól kibuggyanni. Fáj. Nyelvével szab gátat vérem folyásának. A tiéd lehet. Vedd vérem, ha úgy érzed, attól jobb lehetsz. Engedd, hogy megértselek.

Erőt veszek magamon, és hozzáérek. Milyen csodálatos. Bőre puha, és sima. Gyönyörű és hideg, akár egy szobor. Arcvonásai már-már tökéletesek. Ajka telt, ahogy ujjam érinti, megkeményedik. Érzem, ahogy érzelmei változnak. Arckifejezése más lesz, homlokát ráncolja. Tenyerem ráfektetem, ő pedig egy egészen kicsit belesimul. Aztán hirtelen kifordul önmagából, őrjöngeni kezd.

Torkomnál fogva megragad, de nem félem a halált. Őt sem félem, hiába várja ezt. Már tudom, hogy képes a szeretetre, csak magának se ismeri be. Árad belőle a büszkeség, a tekintély. Hogy is várhatnánk el egy ilyen teremtménytől, nemigaz?

Mégis, eziránt a lény iránt, aki kis híján életem vette, miért érzek így? Csak még egy érintést engedj nekem, te elérhetetlen álom. Csak még egyet.

Érzem, hogy remeg a kezem, ahogy kinyújtom felé. Bár viszonzást nem várok, mégis, mint egy naív gyermek, remélek. Ujjaink összeérnek, és bennem fellángol a féltés, a segíteni vágyás és a szerelem. Vajon ez tényleg a szerelem?

Bármi is ez. Meg. Kell. Mentenem.

Ezzel eltűnt. Tudom, hogy találkozunk még, sorsunk immár összekapcsolódott. Minden életen át csak rád fogok várni. És megmentelek majd.

Mindig és örökké."

Emlékei közül az indulat ragadja ki. Szemei izzanak, testét lángörvény öleli körbe. A tudat, hogy éltető erejének forrását, megváltozásának okát kegyetlenül meggyilkolták elég erőt ad missziója véghezviteléhez.

Szemeit lehunyva koncentrál, haragját elcsitítani igyekszik, ami nem ígérkezik könnyű feladatnak. Minduntalan kedvesét látja maga előtt, holdnak tetsző bőrét, melynek érintése a legfinomabb kínai selyemével ért fel. Beleborzong a gondolatba.

Meg kell szakítania a képek sorozatát, de képtelen rá.

Bevillan mosolya, ami földöntúli melegséget árasztott magából. Akár egy angyal. De emlékeiben előfurakszik az utolsó viszontlátott pillanat is, amikor oly tehetetlennek érezte magát.

A karjaiban tartotta, míg Egyetlen haláltusáját vívta. A fájdalomtól meg-megvonaglott, arca minden vérző könnycseppnél eltorzult.

Megismerkedésük óta először látott félelmet az arcán. Rémületet, amit a közelgő kaszás okozott.

A nő maga volt a kettősség, lehetett az életadó nap, de a sötét palástba burkolózó hold is, mindez csak Tőle függött.

- Életed elmúlása örök telet hozott. De jobb így. Ha a tiéd nem lehet a szívem, másé sem lesz.

Azóta a nap óta mindig magánál hordta a nő amulettjét, ami egy szarvast ábrázolt. Bár sosem árulta el az okát, de tudta, hogy a jóság szimbóluma.

Halkan felnevetett, majd megszólalt:

- Igazán illett Hozzád.

Ahogy elővette, érezte, hogy szemeire köd telepszik. Megszorítja, ujjai egészen elfehérednek, közülük vér serken ki. Szorítása gyengül, a földre ejti a bemocskolt talizmánt.

Könnyei patakokban törnek utat maguknak.

- Magányos vagyok nélküled, Egyetlen.