A családom őrült. Nagyon is őrült. Tiszta bolondok, csak a varázslással, mágiával és bájitalkeveréssel foglalatoskodnak egész nap. Tudom én, a boszorkányoknak ez a munka, de egy nap szabi csak jár nekik nem? Persze én is boszorkány vagyok, nem valami nagy szám, de az vagyok. Nincs fizikai erőm, nem tudok senkit sem elvarázsolni, bár anyám szerint isteni a makarónim, de ennyi. Néha kotyvasztok egy-két főzetet, amolyan próbaképp hátha szüksége lenne rám a családomnak, bár ennek is kicsi az esélye. Mikor meguntam, hogy nem vesznek be semmilyen családi ügybe, mivel nincs erőm és így „védtelen”, „gyenge pont„vagyok, úgy döntöttem, hogy elköltözöm egy kis időre. Ezt 18 évesen határoztam el, és most 25 vagyok. Hét éve jöttem el otthonról, hét éve már hogy csak egy rokon vagyok, egy karácsonyi vendég, egy hívás a szülinapomon. És hogy bánom? Igen is, meg nem is. Hiányzik a családom, hisz nekem csak ők vannak, de nem tudnám elviselni a folyamatos aggódásukat és a kijelölt babysittereket a nyakamon.

Londonba költöztem, hogy egy kis nyugalomra leljek. Tudom, hogy egy ilyen nyüzsgő városba az ember nem a nyugalom miatt költözik, de ha választanom kéne a nyüzsgő London vagy az életveszélyes Észak-Britannia között, akkor maradok Londonnál.

Elnézést el is felejtettem mondani, hogy éppen egy Boszorkány Háború kellős közepében élek, vagyis éppen most a szélén. Ugyanis a Brit szigeteket három részre osztották, ki tudja hány ezer évvel ezelőtt a boszorkány klánok.

Írországot a McCane Klán uralja, Skócia a Loarn Klán fennhatósága alatt van, és Anglia pedig a Seavers családé. Mindhárom család ősi és erős, bár a három közül a McCane –nek a nagyon erősek, megmerem kockáztatni, hogy talán erősebbek, mint az én családom, pedig köztük is van egy-két figyelemre méltó személy, akikkel jobb vigyázni. A McCane-ek nagyon jók a háborúzásban, Marcus McCane a legjobb boszorkány hadúr, akiről valaha halottam, még a nagybátyám se olyan jó, mint ő. A Loarn család a méregkeverésben ász, jobbak, mint May néni és a húgai, pedig ők aztán értenek a kotyvasztáshoz. És az én családom, a Seavers, hát ők pedig a közelharcban a jók, kard, íjak és varázspálcák, na meg a legyintés, mármint a kézzel való legyintés. Mint a Bűbájos boszorkák Prueja. Ha egy sötét sikátorban találkozol egy Seaverssel akkor jobb, ha a nyakadba kapod a lábad, és fény sebességgel eltűnsz onnan, mert ha egyszer elkap, akkor nem kerülsz ki a kezei közül élve, de ha élve akkor sem sértetlenül.

És hogy én honnan tudok ennyi mindent mindenkiről. Hát hallom, amint az utcán, étteremben, bevásárló központban beszélgetnek róla. A boszorkány beszélgetés nagyjából annyiból áll, hogy az embereken kívül minden boszorkány hallja az elhangzott szót. És mivel én eléggé beolvadtam, az emberek közé így sose vesznek észre a boszik. De persze óvatosnak kell lennem, nagyon is, mert ezek titkok, és a titkok titkosak, ha kettőnél több ember tud róla az már pletyka, és ha a pletyka elterjed, te másnap halott vagy.

Mindig is szerettem a hajókat: komp, csónak, jacht teljesen mindegy csak vízen legyen. Hét éve nem voltam otthon és úgy döntöttem, hogy ideje haza menni egy kicsit. A komp reggel indult így korán kellett kelnem és még egy kicsit kómás voltam. Nem figyeltem az emberekre, akik körülöttem voltak, nem figyeltem arra sem hogy a rendes nevemet mondom a kalauznak mikor a foglalásomról érdeklődik nálam. Selen Aimee Seavers a becsületes nevem, amit nem használok, mivel nem sokan szeretik a Seavers boszorkányokat és nem akarom kinyíratni magam.

Így esett meg, hogy olyan kompra szálltam fel, amelyiken nyüzsögtek a McCanek és még csak észre se vettem. A hetem borzalmas volt, a főnököm kikészített és egy percet sem aludtam éjszaka. Honvágyam volt most először a hét év alatt és szükségem volt arra hogy lássam a családom.

-         - Hallgass! – hallottam meg valahol körülöttem. – Erről nem beszélünk.

-         - De hát csak emberek vannak itt. – válaszolt a másik.

-         - Nem, nem csak emberek. Boszorkányok is vannak itt.

-         - Hol? – hallottam a másik döbbent hangját.

-         - Ott.

-         - Hol?

-         - A korlátnál.

-         - A nyanya a kutyával?

-         - Nem. Hanem a csaj amelyik a korláton alszik.

Erre egyből felébredtem, nem emelkedtem fel, csak rájöttem, hogy elcsesztem és most nagy bajban vagyok. Nem emlékeztem arra, hogyan árultam el magam. Továbbra is a korlátot támasztottam, a fejem a karomon volt és alvást mímeltem.

-         - Nem, dehogy. Nézd már, ha hallana minket akkor, most tovább állna.

-         - Ez egy Seavers.

-         - Honnan tudod?

-      - Onnan, hogy mikor a kalauz kérdezte a foglalásáról, akkor a Seavers nevet mondta.

- De attól függetlenül még lehet ember – kötötte az ebet a karóhoz, az aki eleitől fogva kételkedett abban, hogy ellenséges boszorkányok is vannak a hajón.

- Nem ő biztosan nem ember – mondta a másik és hallottam ahogy sétálnak, valószínűleg felém.

Épp azon tanakodtam, hogy mi a fenét csináljak, amikor megszólalt a telefonom. Gyorsan elő kaptam és közben hátra fordultam, hogy bemenjek a hajó belsejébe, mintha a kinti zörej elől menekülnék. Pedig az elől a két férfi elől menekültem akik alig néhány méterre álltak tőlem. Elmenve mellettük rájuk mosolyogtam, mint egy olyan nő aki szívesen mosolyog jó képű férfiakra.

A nővérem volt és elég ideges volt a hangja, mikor beleszólt a telefonba.

- Szia! – köszöntöttem hangosan. – Mi van Jasmin? – a nővéremet Kiranak hívták és ezt minden boszorkány tudta.

- Szóval nem tudsz beszélni?! – egyszerre volt kijelentés és kérdés. – Rendben, megoldjuk, megoldjuk – elhallgatott és perceken át hallgatott, én meg közben nyomtam a dumát a munkámról a nem létező pasimról és rendeltem egy whiskyt, remélve hogy ettől majd megnyugszom, mert mikor beléptem és körbe néztem, egy csomó McCanet láttam emberek között elvegyülve. – Hol vagy most? – vére megszólalt Kira.

- Már mondtam te butus, hogy épp haza megyek és a kétórási Westoni komppal, még vagy félóra mire kikötünk, Mortenben. Viszek egy csomó ajándékot így örülnék, ha valaki kijönne a komp elé, nincs kedvem több kilónyi cuccal, több tíz mérföldet gyalogolni.

- Apáék már elindultak, nem sokára a folyónál vannak. Csak légy észrevétlen, ne hallgass a nevedre, és légy emberek között.

Már majdnem mondtam neki, hogy szerinted eddig mit csináltam, de vissza fogtam magam és csak ennyit mondtam neki:

- Már alig várom, hogy találkozzunk cica, és elmeséljem, hogy milyen pasival szemeztem a múlt héten.

Leraktam a telefont, megittam a maradék italt és vártam. Reméltem, hogy végig nyugodt maradok, reméltem, hogy nem vesznek észre. De tudtam, hogy most csak a szerencsén fog múlni az életem, és sajnos engem mostanában elkerült Fortuna istennő.

-         - Hölgyeim és uraim, nem sokára kikötünk – jelezte a kalauz.

Lassan elkezdtem készülődni, ahogy a többi ember is. Egy kisebb csoporttal kimentem a fedélzetre, körbe néztem és láttam, hogy jó pár McCane van körülöttem. Igyekeztem semleges arcot vágni, mosolyogtam a jóképű férfiakra, megnéztem a nők ruháját, semmibe vettem azokat, akik nem mozgatják meg a fantáziámat, azt csináltam, mint amit átlagosan az emberek. Felvettem a napszemüvegem, hogy tompítsam a fényt, ami egyenesen a szemembe sütött. Először nem is furcsállottam, csak mikor a korláthoz mentem és láttam, hogy a hajó nem mozog, hanem egy helyben áll, akkor döbbentem rá, hogy a jég miatt, amivé a folyó vált, az arról visszatükröződő napfény vakít el.

Lebuktam.

Tudtam, hogy lebuktam, így már nem kellett megjátszanom a hazatérő testvért, aki alig várja, hogy pasikról beszélgessen a nővérével. Éreztem a McCanek erejét, éreztem, ahogy pajzsot húznak a hajó köré, mivel a parton már ott voltak a Seavers-ök.