Ben

   Déli 12 volt, talán az év legmelegebb napja. John Hunter felügyelőről szakadt a víz, inge a bőréhez tapadt. Louisianaban mindig meleg van, de ma szokatlanul nagy a hőség. Forró és párás.
Talán vihar lesz - gondolta, miközben kiszállt az autóból. Felnézett, de nem látott erre utaló jeleket, egy pamacs sem volt az égen, nemhogy viharfelhő. Csak az általuk felvert por keringett a levegőben. És mégvalami. Az iszonyú bűz.
John Hunter nem volt már mai róka, őszülő halántéka és mély barázdái az arcán elárulták, hogy sokat látott ember. Tudta, hogy ez dögszag, úgy 3-4 napos lehet. Ilyen forróságban nagyon hamar bomlik a tetem.
Egy bejelentésre jöttek ki, valami autós járt erre, szerinte biztosan megöltek valakit. Persze nem nézte meg.
- Uramatyám, ez rohadt büdös - Nick Palm őrmester a szája elé tette a kezét. Még fiatal volt, ezt meg szokni kell. Ő hozta ki a felügyelőt a járőrkocsiján.
Nyugi fiam, lehetne rosszabb is - indult el Hunter a ház felé.
  Egyszerű, valaha fehér épület volt, de az évek már kikezdték. Jellegzetes, tornácos faház.
A földet nem művelték, nem látott elpusztult lovat vagy tehenet. Élőt se.
A telek üres volt, mintha csak egy tornádó pottyantotta volna ide a semmi közepére. John azon sem lepődött volna meg, ha hirtelen kilép az ajtón Dorothy, az ölében totó kutyával, nyomában a bádogemberrel és a félős oroszlánnal.
- Elég kísérteties - nyögte az őrmester a kezét még mindig az arcára szorítva.
Fellépdeltek a tornácra,az ajtó félig nyitva volt. Semmi kétség, a szag bentről jött. A felügyelő óvatosan meglökte a lábával, s az nyikorogva kitárult.
Szokásos előszoba, kicsit régies. A falak üresek, a padlón egy ütött-kopott szőnyeg. Beléptek.
- Van itt valaki? - Nick hangja bizonytalan volt.
John ránézett. Látta hogy remeg. Talán hányni is fog.
- Nyugi, ha volt is, már elijesztetted.
Továbbmentek a bűz irányába, el se lehetett volna téveszteni.
A két holttest - vagy ami maradt belőlük - a konyhában hevert.
Egy férfi és egy nő, már amennyire ezt meg lehetett állapítani két véres húscafatból. A testük szét volt szabdalva, vagy inkább rágva. Pontosabban, mintha fűrésszel vagdosták volna őket.Az asztal, a székek, de még a fal is vöröslött a vértől.
Az őrmester megfordult és szépen kiöklendezte a reggelijét. Két tojás,szalonna,pirítós. Meg egy kis narancslé.
- Bocs főnök - köhögte.
- Krokodiltámadás -közölte a felügyelő,ügyet sem vetve az előbbi produkcióra.
- A Missisipi csak fél mérföldre van innen,gyakori az ilyesmi. Az néz ki így. Ez a két szerencsétlen nem tehetett semmit,azok a hüllők kíméletlen gyilkosok.
Errefelé sok a mocsaras terület,s ha nem találnak maguknak zsákmányt,távolabbra is elmerészkednek. Nem egy ilyen esettel találkozott már,van hogy az elkeseredett rokonság hajtóvadászatot indít utánuk. Aztán egy-kettő ott is eltűnik. Hiába,a természettel nem érdemes ujjat húzni. Kinézett az ablakon.
- Megyek hívom a helyszínelőket - nyöszörgött Palm.
- Meg egy pszichológust is - felelte Hunter,tekintetét még mindig egy pontra szegezve. Az őrmester odapillantott.
A hátsó udvaron egy hinta állt,alig pár méterre a háztól.
Egy kisfiú ült benne. Úgy 8-10 éves lehetett,vékonyka és nagyon sápadt. Egyik kezével a hinta láncába kapaszkodott,a másik csak lógott mellette.
Fejét lehajtotta,vézna lábával ide-oda lökte magát.
- Édes istenem - a fiatal tiszt elindult a hátsó ajtó felé. Hunter követte.
A lépcsőfokok nyikorogtak minden lépésüknél,de jöttükre a gyerek még csak a fejét sem emelte fel. Himbálózott tovább.
Egy darabig szótlanul nézték,majd az idősebb leguggolt hozzá. Nyugodt hangon szólította meg.
- Szia öcsi. Én John vagyok,ő meg itt a barátom,Nick. Téged hogy hívnak?
Nem érkezett válasz.
- Tudod mi rendőrök vagyunk és segíteni jöttünk. Megsérültél?
A hinta billegett tovább előre-hátra.
- Ők ott benn a szüleid? - próbálkozott újra halkan.
Semmi.
- Sokkot kaphatott - jegyezte meg Palm - nem csodálom. Vigyük a kocsihoz,ki tudja mióta ül itt. Van nálam víz.
A gyerek hóna alá nyúlt hogy felemelje,mire az feljajdult. Aztán bámult tovább maga elé.
- A karjával van valami - állapította meg - hívok mentőt is.
A rendőrautóhoz már a házat megkerülve mentek,nem akarták hogy a fiú újra lássa a borzalmat.
Beültették és Nick a rádió után nyúlt.
John visszaballagott a konyhába. A látvány gyomorforgató volt. Szegény kissrác min ment keresztül,jó hogy meg nem őrült. Bár a viselkedése alapján lehet hogy mégis.
A földre pillantva a sarokban észrevett egy kis ládát. Ben. Ez volt ráírva.
Kinyitotta és a belsejében apró szerszámok hevertek. Kiskalapács,kis fogók,játék csavarhúzók,sőt még egy kis reszelő is.
Biztos a kölyöké. Talán az apjától kapta. Szóval Bennek hívják. Szép név.
  Kis idő múlva megérkezett a segítség. A helyszínelők is krokodiltámadást valószínűsítettek. Talán egy fiatal példány,kicsi volt az állkapcsa.
Viszont nagyon fürge lehetett ha mindkettejükkel végzett és nagyon éhes,ha csak ennyit hagyott belőlük.
A felügyelő kiment az ajtóba levegőért.Fájt a feje,a szájában savanyú ízt érzett.
Oda akarta adni Bennek a ládikát,de a gyereket már beültették a mentőautóba.
Mikor elindultak,még ki tudta venni az arca körvonalait,ahogy felé volt fordulva. Intett neki. Milyen szomorú. Talán fel se fogja,mi történt.
  Pedig a fiú még látta,hogy az a kedves rendőr a tornácon felemeli a kezét. Ahogy lassan távolodtak a háztól,az anyjára gondolt.
Ha nem védekezik annyira,akkor nem töri el a karját és most vissza tudna integetni. Sebaj. Majd legközelebb.
Elmosolyodott,és kivillantak apró,hegyes,fűrésszerű fogacskái.