Bazár

       Picinyke használcikk piac volt, illett a város méreteihez, meghúzódott a zöldségpiac sarkában. Az árusok mindig ugyanazok, ismerték egymást, és az alkalmi vevők is ismerték őket. Legtöbbjét az ínség hajszolta ki, saját, vagy szerzett portékáját potom áron kínálgatta valamennyi. Volt köztük szakosodott árus, ő csak ruhafélét próbált eladni. Többségében vegyes portékával rakták meg asztalukat, melyet a város építtetett vasból és betonból., nehogy csak úgy el lehessen kótyavetyélni. Gyengén folyt az üzlet, gyakran lehetett hallani a vitát a helyjegyárussal: csak még egy kicsit várjon, amint lesz üzlet kifizeti a százötven forintot. Valamennyiükre jellemző volt némi kétes egzisztencia, melybe vagy saját hibájukból, vagy a zord gazdasági viszonyok miatt keveredtek.

       Sándor, alacsony öregedő piacoló volt, mindent árult, amit a kukázások során kimentett, de volt állandó profilja is: régi érmeket és pénzeket rakott ki eladásra. No nem olyan nagyon régieket, többsége az előző rendszerből származott, szocialista relikviák voltak. Halk modorú, talán kissé félszeg üzletember volt, nem tukmált semmit a vevőkre, nem hangoskodott, nem dicsérte fennhangon portékáját, mint sokan mások. Volt is stabil ügyfélköre, akikkel szívesen elbeszélgetett, megvitatták, vajon mit érhet egy-egy pénzdarab. Az egyik gyűjtő, aki rendszeresen látogatta, valaha tornatanár volt, nyugdíjas éveiben ki-kilátogatott a zsibvásárba. Most is szokásához híven végig futtatja szemét az érméken, legtöbbjét már régebben is látta, de volt egy köztük, ami újdonságnak tűnt. Egy szürkés koszos pénzérme volt, egyik oldalán „one shilling 1936” felirat, másik oldalán V. Györgyöt látta.. Elképzelte, hogy némi tisztítás után milyen szép csillogó érem lenne belőle, ezért rákérdezett-

-         Hát ezt honnan szerezted, Sanyikám?

-         Azt? Egy öreg fémkeresős ürge kotorta ki és eladta nekem. Jó sok pénzt fizettem ki érte.

-         Mégis, mennyit adtál?

-         Látszott az öregen, hogy rá van szorulva, megesett a szívem rajta, adtam neki ötszáz forintot érte.

-         Nézd, én megtoldom kétszázzal, és már viszem is.

Alkudoztak még egy darabig, ahogy illik, végül nyolcszáz forint lett az ára.. Diskuráltak még egy ideig, aztán elköszöntek egymástól, Géza, a volt tornatanár örömmel vitte haza új szerzeményét. Otthon rendesen megtisztogatta, leméregette súlyát, átmérőjét, vastagságát, utána nézett a világhálón és beazonosította. Az érme ezüstből készült, az évjárat is elég ritka volt, hozzávetőleges értéke nyolcezer forint. Ahogy berakta gyűjteményébe, kicsit fellázadt a lelkiismerete: Sándor régi haver, sok értékes holmit vettem már tőle, mindig tisztességesen megalkudtunk. Most meg olyan, mintha átverte volna, szegény Sanyi ebből él, ő meg kiszúrja a szemét aprópénzzel. Másnap visszament a bazársorra, megkereste az eladót és felajánlott neki még kétezret, mondván, hogy utána nézett az árának, ennyivel több. Sándor örömmel elfogadta, nagyon hó vége volt már akkor neki.

       A következő napokban nem találkoztak, de a hét végén megint ott volt Géza a bazársoron. Átnézte a kínálatot, de most nem talált kedvére valót, így hát csak beszélgettek.

- No Sanyikám kitartott a pénzed?

- Egy fenét, alig maradt pár forintom...

- Hát az meg hogy lehet? Hiszen egész jó üzletet csináltál pár napja.

- Ne is mondd! Rám tört a lelkiismeretem, elmentem az öreghez, és adtam neki egy ezrest. Megmondtam neki, hogy ennyivel többet ért, amit kiásott. Legalább pár napra lesz mit ennie.

Este Géza elővette gyűjteményét, és hosszasan nézegette a brit shillinget.

- Varázserő van ebben egész biztos! Két emberből is elő tudta varázsolni a jó szándékot, becsületet. Lehet, hogy keveset adtam érte...