Karsal-Bar a vízesések alatt állt. Mereven bámulta a víz tükrét, és arra sem eszmélt fel, mikor Sin a lábához dörzsölőzött. Csak akkor rezzent össze, mikor megérezte az arcán a lányka puha kezét. Meleg, gyógyító energia áramlott a tenyeréből és eltüntette a csúnya ütésnyomokat.

– Ugye már nem is fáj annyira… - duruzsolta neki Kul-Anni.

A fiú magához ölelte és sokáig hallgatta a szívdobogását. Összeért az arcuk, és Karsal forró lehelete a lány nyakát csiklandozta. Hirtelen elfelejtett mindent, a fájdalmat, a keserűséget, Bartos megalázó szavait. Sokszor és sokat gondolkozott rajta, és valamiért nem neheztelt a gerre. Hiszen csak a húgát védte egy névtelen jöttmenttől. Megkeménykedett a szíve és eltolta magától a lányt.

– Ide figyelj. Én elmegyek a háborúba, és lehet, nem térek vissza. Te elmenekülsz majd a Kancellárral. Te leszel a hagurik új vezetője.

– Ne beszélj így! Nem megyek nélküled sehova! Velem jössz, vagy én megyek veled!

– Nem. Neked biztonságban kell lenned. Én úgy szeretném. Akkor nyugodtabban tudnék harcolni. Reménykednék, hogy egyszer visszajöhetek hozzád. Lenne kihez visszajönnöm, érted?

Kul-Anni rázkódott a zokogástól. Szorosan Karsal mellére simult, és kereste a szavakat. Az érveket. De azok most nem jöttek. Úgy találta őket a lenyugvó nap, némán összeölelkezve. Mint akik utoljára, búcsúzásképpen ölelik egymást.

Ise-Gulan újabb zártkörű tanácskozást tartott. A Kancellár sápadtan, kialvatlanul toporgott, és felvetette, hogy talán a tropidum egy továbbfejlesztett változatával ki lehet majd kúrálni azokat, akikbe belekap majd a fekete anyag. Egyebet nem tudott kisütni. Bartos mogorván, összehúzott szemöldökkel ült. Újrakezdte szokásos őrjáratait, meglátogatta a gereket, és rettenetesen nehezére esett a veszett ügy sikerességéről győzködnie őket. De nem ölhette ki belőlük a reményt, még akkor sem, ha tudta, mindannyian a biztos halálba indulnak.

Messzenéző késve érkezett, és megeresztett egy hamiskás, huncut mosolyt Bartos felé. Jól ismerték már egymást, és Bartos érdeklődve megélénkült. Tudta, hogy a ravaszdi fehérhajú kisütött valamit. És valóban, Messzenéző azonnal mondani is kezdte:

– Kicsit utánanéztem az itteni haguri Birodalom történelmének, földrajzának. Eleinte arra gondoltam, hogy a Fényszülőt kellene bevetnünk, azzal jó nagy csapást lehetne mérni a kumlákra. De az sem lenne elegendő, véglegesn nem irtaná ki őket, és egy fegyverrel kevesebb lenne. Más megoldást kell keresni. Mindannyian tudjátok, hogyan menekültünk meg a kumláktól: Kul-Anni és Bartos hatalmas energia kilövése által. Ebben is a fekete tűz játszotta a főszerepet. A sötét anyag egyetlen igazi ellenszere a fekete tűz, és a leghatásosabb módszer az, ha mind a három tűz egyenlő arányban vegyül és támad. Nos, mivel elég kevesen bírják a fekete tüzet, arra gondoltam, segítséget kérünk a fekete haguriktól. Szövetséget kötünk velük, és ha ők is állítanának csapatokat, akkor nyert ügyünk lenne.

– Igen, ez remek terv. – bólintott a Nagyúr – Csakhogy a feketék nem fognak csatlakozni, nem olyannak ismerem őket. Már eleve nehéz kapcsolatba lépni velük, mert egészen északon laknak, és sűrű, törmelékes arra a világűr. Átjárhatatlan terep. Tőlünk senki nem tudja, merre vezetnek az átjárók, én évekkel ezelőtt voltam ott utoljára, de azóta már megváltozott a táj. Folyton mozognak az aszteroidák és a porfelhők, ahol addig út vezetett, most már akadály tornyosul.

– Segíteniük kell, - szögezte le Bartos – nekik is érdekük, hogy megmeneküljenek a kumláktól. Elvisszük nekik a hírt, megmutatjuk a videó felvételeket.

– Attól tartok, nem fogja őket érdekelni. – vetette közbe Kopogó – Ők biztonságban érzik magukat az aszteroida hegyeik mögött, semmit nem akarnak tőlünk, nem kíváncsiak ránk. Évek óta nem dugták ki az orrukat, nem jártak a Birodalomban. Rettenetesen makacs népség, szinte különálló fajnak tartják magukat. Régebben még eljöttek, ha Gulan hívta őket, sok háborúban részt vettek, busás zsoldot szakítottak. De aztán beleuntak. Ki tudja, merre portyáznak.

– Azért egy próbát megér – makacskodott Bartos. – Ez az egyetlen esélyünk. Olyasmit kell felajánlani nekik, amiért szívesen eljönnek majd harcolni. Mjad kitalálok valamit. Én elmegyek, és megpróbálok átjutni az Északi határvonalon. Magammal viszem Karsalt, ő fogja mutatni az utat.

– Én ugyan nem megyek veled! – fortyant fel Karsal – Nem megyek oda vissza. Jobb, ha minél hamarabb kivered ezt az őrültséget a fejedből. A feketék sosem fognak segíteni neked!

– Karsal! Nem kell beszélned az érdekemben, sőt, be se kell jönnöd a feketék országába! Csak az utat mutasd meg!

– Nem. Nevetségessé teszed magad, hát nem érted? Talán meg akarsz halni? Még a peremvidékig sem jutnál el, azonnal szétvernének!

– Karsal-Bar! – dörrent rá Bartos – Az, hogy téged kitagadott és elzavart a saját néped, még nem ok arra, hogy gyáván megfutamodj a kötelességeid elől. Az ostoba önérzeteskedésed miatt pusztuljon el az egész haguri birodalom? Veled, vagy nélküled, én mindenképpen elmegyek a feketékhez!

Karsal-Bar belesápadt a szavakba és megfeketedett a homlokán a jel. Mintha villám vert volna belé, megdermedt. Egész testében reszketett, kardjához kapott, és felemelte a tenyerét. Elborult a tekintete.

– Karsal! – kiáltott rá a Nagyúr – Eredj a hajógyárba, és hozz jelentést Belár fejlesztéseiről.

A fiú megrázkódott. Nehezen, szó nélkül indult. Összeharapta a száját. Ólomlábakkal lépkedett. Csak úgy szaggatta, mardosta a düh. Szédelegve jutott el Belárig, de aztán eltűnt valahol a városban. Nem is látta senki többé aznap este.

Bartos sötéten, szigorúan nézett utána. Kul-Anni szemében a jeges, halálos fájdalom. A fiú után akart rohanni, de Bartos villámgyorsan derékon kapta, és nagy erővel a székbe vágta:

– Itt maradsz! – mordult a dühös kicsi lányra, és Kul-Anni érezte, most nem vitatkozhat vele. Megfagyott a levegő is körülöttük. Akkor Ise-Gulan szólalt meg, halk, nyugodt hangon:

– Fiam, Karsal jó harcos és rendes kölyök. Sok jó szolgálatot tett már nekünk, ha így elbánsz vele, azt kockáztatod, hogy örökre elveszíted a hűségét.

– Éppen ellenkezőleg. Most teszem próbára. Ha valóban fontosak vagyunk neki, akkor helyesen fog dönteni.

Azzal Bartos felállt és elindult, hogy előkészítse a hajót az északi utazásra. A témát lezártnak tekintette. Messzenéző, Kopogó, de még Igazhír Mondója is ajánlkoztak, hogy elkísérik, de Bartos csak a fejét rázta. Eldöntötte, hogy egyedül megy.

Másnap kora hajnalban Bartos a hangárban szöszmötölt. Nem búcsúzkodott senkitől, csak apjának mondta el, hogy mikor indul. Gulan még ellátta jó tanáccsal, régi térképekkel, amelyek alapján régen még eltalált a feketék területére. Persze, nem voltak már aktuálisak, de kezdeti útmutatónak megtették. Semmit nem tudott a feketékről, csak annyit, amit a Nagyúr elmesélt róluk. Klánokba szerveződve élnek és szeretnek idegen vidékeken portyázni. Durvák, faragatlanok. Száz évente választanak maguknak vezetőt, de ha az sorozatosan rossz döntéseket hoz, a törzsek közös megegyezéssel leválthatják és újat nevezhetnek ki a helyére. Aztán Kul-Annira gondolt. Sajnálta a kicsi lányt, hogy ki kellett maradnia ezekből a kalandokból, de mindenáron biztonságban akarta tudni. Lehet, hogy ez lesz népük utolsó felvonása a világűr folyton változó színházában, és ha elveszítik a kumla háborút, legalább ő élje túl. Hirtelen egy sötét árny rebbent mellé. Bartos keze a kardjának markolatára csúszott, és fürkészve bámulta a reggeli homályból kibontakozó idegent. Karsal-Bar volt.

– Ötnapi járás – közölte szárazon –, és hozz magaddal több fegyvert.

Bartos elgondolkodva nézte a komor fiút, és bólintott. Karsal besurrant a vezérlőbe és hozzálátott, hogy betáplálja a koordinátákat. Mire a Nagyerős Védelmező megjött egy egész zsáknyi karddal és buzogánnyal, már indulásra készen álltak. Felszálltak, és elkezdték áttörni az Ava-Maia vastag jégpáncélját. Valamiért iszonyúan lassan ment a dolog.

– Gyerünk kölyök – mordult a fiúra – azt mondják, ger vagy. Akkor rajta, ne fogd vissza magad.

Karsal dühösen, fogát csikorgatva szította tüzét, és nem válaszolt a megjegyzésre. Izzott, lángolt a hajótest, és nagy nehezen sikerült áttörni. De karsal nagyon megerőltette magát bele, és eleredt az orra vére is. Bartos nem figyelt rá, csak akkor engedte, hogy rendbe szedje magát, mikor már átjutottak a Birodalom északi határvonalát védő flották gyűrűjén. Akkor aztán Karsal hátramehetett, hogy elállítsa a vérzést. Sokáig maradt oda, és egyszer csak Bartos, furcsa zajokra lett figyelmes. Mintha pengék csendültek volna egymásnak, és haragos morgások, veszekedő hangfoszlányok hallatszottak volna. A raktárba sietett, és legnagyobb megdöbbenésére azt látta, hogy Karsal és Karra ádáz harcot vívnak egymással. Szétválasztotta őket, aztán keményen ráripakodott a szőke fiúra:

– Hogy kerülsz te ide?

– Veled akartam jönni, hogy segítsek neked! Elbújtam, mert tudtam, nem egyeznél bele. Meglátod, hasznomat veszed majd. De ő mit keres itt? Azt hallottam, ez a gyáva fekete haguri nem akart elkísérni!

– Fogd be a szád! – sziszegte Karsal – Te vagy a gyáva! Hát miattad nem sikerült áttörni az Ava-Maia jégburkát, mert csak egy taknyos kölyök vagy, és nem akart átengedni!

Megint majdnem egymásnak estek a fiúk. Bartos most jókora pofonokat osztott ki nekik, amitől egy kicsit lenyugodtak. Aztán így szólt hozzájuk:

– Idefigyeljetek, Karsal és Karra. Ne bonyolítsátok tovább a helyzetet. Ha bármelyiktök megüti a másikat, azt azonnal siklóba ültetem, és kihajítom a hajóról. Most már nem fordulunk vissza, mert azzal időt vesztenénk. Karra, te ezért még megkapod a magadét, gondom lesz rá. De most elég legyen annyi, hogy egyiktek sem jön velem a feketékhez. Karsal megmutatja az utat, megyünk, amíg lehet, aztán a járatlanabb terepen én siklóba ülök, ti pedig szépen megvárjátok, míg visszajövök. Megértettétek?

Bólintottak a fiúk, de közben kakaskodva méregették egymást. Lángolt a szemük, ökölbe szorult a kezük. Bartos a vezérlőbe ráncigálta őket, és jó sok munkát adott nekik, hogy ne is legyen idejük egymással foglalkozni. Ez bevált, mert minden olajozottabban működött, és gyorsabban is haladtak a tervezettnél. Azért Bartos figyelmét nem kerülte el a Karsal-Bar szemében ülő félelem. Szemmel láthatólag óriási erőfeszítés volt neki az egész út, látszott, hogy rettenetesen tart valamitől, és minden bátorságára szüksége van, hogy valamiképp helyt álljon. Bartos pontosan tudta, hogy az egészet Kul-Anniért teszi. Szerelemből. És ez a gondolat megenyhítette iránta a szívét és végleg meggyőzte a fiú hűségéről.