Beköszöntött a hideg évszak, mindent hó és jég borított. Enida egyre jobban érezte magát, már egyre többször öltött testet. De még mindig nem szakadt le az Ava-Maiától, még táplálkozott a Nagymama testéből és energiáiból. Rendbe hozta a régi kis házat, rengeteget játszott a gyerekekkel, vigasztalta Kul-Annit, mert a kis hercegnő egyfolytában bánkódott. Nagyon aggódott, és állandóan Bartosékra gondolt. Pontosan számon tartotta a napokat, a perceket: most kellett elérniük a Birodalom határát, most már a Kihunyt Napok Világához jutottak, talán már el is kezdték átvágni magukat az aszteroida rétegen. Napközben elfoglalta magát, ahogy csak tudta, segített a Kancellárnak a kórházban, elkísérte apját a csillaghajógyárakba. Sokat voltak együtt Karrával, Kevivel és Csagával, minden percet játékkal és tanulással töltöttek. Szigorú volt a napi programjuk, a Nagyúr igen komolyan vette neveltetésüket. Kul-Anni elhatározta, hogy Enidán marad, a közös, régi házikóban. Apja eleinte próbálta lebeszélni, a fényűző palotában marasztalni, de a kislány nem tágított. Ragaszkodott eredeti otthonához, régi emlékeihez. Enida, bár maga is fiatal gyermek-bolygó volt még, mégis valamiféle anyaszerepet töltött be a kicsi lány életében. Bizalmas, jó barátnőként meghallgatta, és mindig jó tanácsokat adott neki. Mindig meg tudta nyugtatni. Mikor Csaga látta, hogy Kul-Anni visszaköltözött a régi házba, egy nap alatt felpakolt, és utána ment. Úgy gondolta, nem jó a kislánynak egyedül lennie egy egész bolygón, bármikor szüksége lehet segítségre, vagy jó szóra.  Ahová pedig Csaga ment, oda ment Karra is, Kevivel a nyomában. Hamarosan megint együtt voltak, mint annakidején. Kul-Anni rettenetesen örült nekik, sírt a meghatottságtól, hogy ilyen hűséges, igaz barátai vannak. Ise-Gulan maga is sokszor meglátogatta őket, és minden elképzelhető jóval elhalmozta a gyerekeket. Egyre többször ott aludt velük, esténként pedig tanítgatta őket, kiképzéseket tartott nekik.

Eltelt két hónap, és Kul-Anni a Fehér Álmok ünnepére készült. Ez volt a téli évszak közepén, a lelki megtisztulást jelentő haguri ünnep. Nehezen ébredt aznap, és kelletlenül készült a szertartásokra. Lemondani nem merte, mert a Kancellárasszony számított a segítségére. De valami furcsa várakozást érzett már napok óta. Egy izgatott, különös sejtelmet. Sietősen áthaladt a főtéren, benézett a palota tanácstermébe, hogy köszönjön az apjának, de már nem találta ott. Gulan kora reggeltől a csillaghajógyárban dolgozott, délután pedig szokásos körútjára indult a gyakorlatozó űrhajókhoz. Bartos távollétében sokszor kellett a fiatal gerek körmére néznie, nehogy elpuhuljanak és elhanyagolják feladataikat. A kislány megszokta és már természetesnek vette a harckészültség zajait. A máskor olyan csendes táj most éktelen kopácsolástól, búgástól, és csörömpöléstől visszhangzott. Nagy iramban épültek az űrcirkálók, a műhelyekben erős kardokat és buzogányokat kovácsoltak. Átvágott a könyvtár előtt és megdöbbenve tapasztalta, hogy szép kis tömeg verődött össze a Tes szentély előtt. A Kancellár izgatottan szaladt elébe és még azzal a lendülettel magával ragadta.

– Gyerünk be az oltárhoz! Itt van apádurad is. Megjöttek Bartosék!

Úgy érezte, hogy rászakad a világ. Hát itt vannak. Hát élnek. Nem tudta hogyan keveredett az épület belsejébe. Azt sem tudta, mikor pillantotta meg a tépázott, erősen szakadozott kis hajót a Szentély melletti leszállópályán. Csak annyit tudott, hogy egyszer csak Bartost látta kikászálódni a jugrából, szakállasan, borzasan, kemény arccal. Futott, repült a nyakába. A Nagyerős Védelmező első pillantásával a kicsit kereste. Mikor meglátta, megkönnyebbülten elmosolyodott, és azonnal ölbe kapta. Erősen szorította magához, összecsókolta az arcocskáját, a nyakát és a haját. Látszott, hogy ugyanúgy hiányzott neki a lányka, ugyanúgy aggódott érte. Igazhír Mondója a kezét tördelve álldogált mellettük, s mikor a testvérek végeztek, a férfi figyelme feléje fordult. Derékon ragadta a Kancellárt, és ott mindenki előtt szájon csókolta. Néma csönd fogadta a mozdulatot. Az egész város látta a jelentet, sőt, maga Ise-Gulan is, aki éppen akkor ért oda. A Nagyúr úgy tett, mintha semmi különös sem történt volna, hiába vörösödött és hápogott a Kancellárasszony, csak megölelte a fiát, és azonnal a többiekről kérdezte. Messzenéző, Kopogó és karsal-Bar lassan bújtak elő a hajó belsejéből. Mindannyiuk arca gondterhelt és keserű. Kopogó halálosan sápadt és rettenetesen sovány volt, Karsal arcán és testén kék-zöld foltok éktelenkedtek. Nyilvánvalóan sokszor összeakaszkodott új urával, és Bartos mindannyiszor kíméletlenül móresre tanította.

Bementek a Szentélybe, és az ünnepséget elhalasztották néhány órával. Nyilvános megbeszélést tartottak, és Gulan felszólította őket, hogy meséljenek. Kopogó nagyvezér meg sem tudott szólalni. A szemében ült a rémület. Akkor Bartos nyugodt hangon elkezdte:

– Elég könnyedén átjutottunk a Kihunyt Napok világán, csak néhány aszteroidával ütköztünk. Odaát nagy baj van. A kumlák elszaporodtak, és építkeznek. Sok hajójuk van. Nem tudnak még a Birodalomról, de azt hiszik, hogy mi ott rejtőzködünk és élünk a törmelékek és a halott Maiák takarásában. Hozzákezdtek, hogy szép lassan elhordják, és apró darabokra szedjék ezt a természetes védővonalat. Több ezer bányászhajó dolgozik a túloldalon, és még egyszer ennyi teherszállító viszi és szórja szét a törmeléket a távoli űrben.

– De hogyhogy nem tudnak rólunk? Miért nem küldtek felderítő csapatokat erre az oldalra? – kérdezte a Kancellár.

– A kumla hajók nagyok és ormótlanok. Nem elég fürgék, nehezen térnek ki az ide-oda csapkodó aszteroidák elől. Próbálkoztak átjutni, de sokszor odavesztek. Megtudtuk azonban, hogy néhány kisebb sikló átjött, de vissza is tért. Hosszú még az út ide, a Birodalomba, s egyre csak kihalt naprendszerekbe botlottak. Dolgavégezetlenül tértek vissza, és azt jelentették, hogy errefelé még nincs semmi élet. Most meg vannak győződve, hogy Enida és mi ott bujkálunk valahol a halott Maiák között.

– De ha azt hiszik, hogy errefelé nincs semmi, akkor nem is fognak erre jönni, nem igaz? – szólt közbe Kul-Anni – És akkor biztonságban vagyunk.

– Egyelőre. De miután a kumlák lebontják az aszteroida labirintust, és nem találnak majd bennünket, rájönnek, hogy valamerre elmentünk, és tovább fognak indulni, hogy megkeressenek.

– Mennyi idő? – kérdezte a Nagyúr.

– Messzenéző úgy számolta, hogy csak egy-két hónap.

Mély csend követte a szavakat. Kopogó akkor reszkető hangon felszólalt:

– Nagyuram, ezeket most komolyan kell venni. Ilyen ellenséget még sohasem láttam. Erősek és van egy mindent elpusztító mérgük, amellyel ha eltalálnak, azonnal szétrothasztanak. Csápjaik vannak, az egyik csáp végén fullánk, abból csorog ez az anyag. Nincs, ami legyőzze őket.

Érezték a hangjában a félelmet. Az öreg, tapasztalt harcos még soha, semmitől nem ijedt meg ennyire. Bartos akkor videofelvételeket vett elő és megmutatta nekik. Órákon át nézték a képeket, és Ise-Gulant kivéve mindannyian halálra rémültek. Bartos most Kul-Anni felé fordult, és szinte csak neki magyarázott:

– Elmentünk egészen a Nardimig. Teljesen tönkretették azt a szép bolygót. A Nam-Gil végleg elpusztult. Rengeteg népet véglegesen kiirtottak.

– Nem vett észre benneteket senki?

– Jó volt az álca, de sokszor ellenőriztek. Szereztünk kumla útlevél-kódokat, Messzenéző ügyesen kereskedett a feketepiacon. Azokkal a kódokkal messzire el lehet jutni, nem ellenőriztek már olyan szigorúan.

Bartos felállt és határozott hangon mondta a sápadt haguriknak:

– A kumlák nem legyőzhetetlenek. Mindössze jó haditervet kell készíteni. Erősek vagyunk, sok jó hajónk van. Még soha nem volt ilyen jól szervezett, ügyes hadseregünk.

– Ise-Bartos! – kiáltott fel az egyik tartományfőnök – Ezek a paraziták, ha belelőnek a hajóinkba azzal a méreggel, végünk van! Hiába van száznál is több cirkálónk, nincs olyan anyag, ami ellenállna nekik.

– Lehet, de miénk a meglepetés ereje. Nem számítanak arra, hogy ekkora haguri Birodalom van itt. Azt hiszik, a fajunk már kihalt. Megelőző csapást kell mérni rájuk.

– Nekem lenne egy ötletem!

Mindenki a vidám, lelkes hang irányába fordult. Belár, a maga nyurga alakjával kitűnt a többiek közül. Fürgén szedte a lábát, és csakhamar a Nagyúr mellett termett. Csillogó szemmel adta elő tervét:

– Mindannyian emlékeztek még az Azari háborúra, és az Azari hajókra. Hogy micsoda ellenálló plazma védte őket. Nos, azóta csak ezt a plazmát tanulmányoztam, és kutatásaimnak meglett az eredménye. Megértettem a technológiát, és most már mi is tudunk hasonlóan erős plazmaburkot gyártani. Ezeken a videó felvételeken úgy láttam, hogy a kumlák sötét anyaga egy fémrakétába van zárva, ami felrobban, mielőtt célba érne. Persze a rakéta már azelőtt is rothad, meg szétmállik a méregtől, de úgy gondolom, ha bevonjuk a hajóinkat az Azari plazmával, akkor visszapattinthatnánk a lövedékeket. Lehet nem tartana ki sokáig a plazma-pajzs, de legalább valamennyire védve lennénk.

– Remek terv – dicsérte meg Bartos. – Valóban, időt nyerhetünk ezzel. Nem sokat, de valamennyit. Mert a rakéták, ha nem is érik el a hajótestet, az űrben fognak szétrobbanni és a fekete anyag szabadon fog lebegni. Így is, úgy is eléri a hajóinkat, mert nehéz lesz navigálni a lebegő, mérgező tócsák között. Belár, te azért láss munkához, minden segítséget megkapsz. Feltesszük a pajzsokat is a hajókra.

Ez jó ötlet volt, de a probléma továbbra is megoldatlan maradt. A Nagyúr megkérdezte a fiát, hogy van-e valami haditerve.

– Igen. A hadsereget két részre kell osztani. A kisebb hajókra építsünk álcát, javaslom, hogy kereskedő hajót imitáló burkolatot, vagy esetleg a kumlákéhoz hasonló külsőt. Azokkal a hajókkal lassanként átszivárgunk a Kihunyt Napok világán, és a kumla birodalomban szépen, titokban meglapulunk. Jó sok kumla útlevél-kódot szereztünk, nem fogunk feltűnést kelteni. A sereg másik része sorakozzon fel az aszteroida vonal innenső oldalán. Mikor a kumlák áttörik a vonalat, le kell támadni őket. Meglepetésszerűen. Befelé próbálnak majd menekülni, ott meg várni fogja őket a titkos, álcázott sereg. Két tűz közé szorítjuk, és felmorzsoljuk őket. Csapatokat állítunk bizonyos stratégiai pontokra: a Rapuhoz, meg más fontos érc – és üzemanyag kitermelő bolygókhoz. Csapást mérünk a háború kezdetekor, elvágjuk az utánpótlásukat. Kihasználjuk a zavarukat és hamar végzünk velük. Szerintem egy hónap múlva vonuljon oda a külső sereg. A belülről támadó csapatok meg már két hét múlva befurakodhatnak. Összeállítottunk egy rövid kumla szótárt is, ha mégis ellenőrzésbe botlanak, könnyen ki fogják vágni magukat. Én vezetem a belső hadsereget, apám pedig a külsőt.

Lelkesen zúgtak a hagurik. Megszállta őket a forrón lüktető harci kedv. A Nagyúr szétoszlatta a gyűlést, parancsokat osztogatott még, aztán elküldte az embereket a maguk dolgára. Mikor maguk közt maradtak, így szólt:

– Most pedig halljuk az igazi tervet, fiam. Mert ahogy elnézem, ezt a sötét anyagot nem fogjuk tudni visszaverni, bármennyire is ügyesen megcsinálja Belár az Azari pajzsokat.

Hamuszürkén figyeltek a többiek. Bartos nyíltan, komolyan az apja szemébe nézett, és úgy mondta:

– Halálra vagyunk ítélve. Túl sokan vannak. Gondoskodni kell a fajfenntartásról. Mialatt harcolunk, a Kancellár oszlassa el a Maiák kötelékét, és vándoroljanak el innen jó messzire. Kis csoportokban, kis törzsekben. Bújjanak el, meneküljenek olyan messzire, amilyen messze csak lehet. Talán néhányan túlélhetik.

Kiszáradtak a torkok, könnyesedtek a szemek. Kul-Anni gyomra görcsbe rándult, és sírósan felkiáltott:

– Azt én nem hagyom! Vigyetek engem is magatokkal! Nekem nagy a hatalmam, majd előhívom a három tüzet egyszerre és elpusztítjuk őket, úgy, mint a múltkor!

– Talán megsemmisíthetnéd egy részüket. De nagyon sokan vannak, és mire magadhoz térnél, egy másik csapat már elkapna. Ott vannak minden irányban. Ha ekkora energiát egyszerre kiadsz magadból, beleroppansz, vagy bele is halhatsz. Emlékezz: a múltkor is nehezen jöttél magadhoz – figyelmeztette Bartos.

Eluralkodott rajtuk a néma kétségbeesés. A Nagyúr akkor pihenni küldte őket azzal, hogy másnap reggelig gondolkodjanak, aztán még majd összeülnek, hogy hátha kisütnek valamit. Orr lógatva távoztak, és mindannyian tudták, azon az éjszakán nem sokat fognak aludni.