A könyvtárba érve Bartos lazán huppant a Nagyúrnak fenntartott székbe. Kopogó és Karsal-Bar elfehéredtek de Ise-Gulant szemmel láthatólag nem zavarta a herceg pimaszsága. Elgondolkodva nézett maga elé, és Kul-Anni fürtös fejecskéjét simogatta. Elégedetten szemlélte, ahogy Messzenéző és Igazhír Mondója is befutottak, majd elkezdte mondandóját:

– Azért kértelek ide benneteket, hogy pontos tervet készítsünk. Határozzuk meg a cselekedeteink sorrendjét.

– Az első és legfontosabb dolog – kezdte Bartos – az legyen, hogy vissza kell menni és ki kell kémlelni a kumlákat. Nem egyszerű átjutni a Kihunyt Napok világán, Enida is egészen beleroppant.

– Igen, de ne felejtsd el, hogy Enida egy bolygó. – figyelmeztette Messzenéző - Egy kisebb hajóval át lehet lavírozni a törmelékek között.

– Mi a javaslatod? – kérdezte tőle Bartos.

Messzenéző szeme ravaszul megvillant és kibökte:

– Én elvállalom, hogy visszamegyek. De olyan hajó kell, ami nagyon gyors és jól lehet álcázni. Harci jugrára gondoltam, és szükségem lenne egy álca-burokra. Az én útmutatásaim szerint kellene elkészíteni, hogy hasonlítson egy átlagos kereskedőhajóra.

– Egyedül nem engedlek. Veled megyek én is – közölte nyugodtan Bartos. – Csak mi ismerjük az ottani járást, a kumlák szokásait. Viszont az álca mellett, én azt mondom, olyan jugrát válasszunk, amelyik láthatatlan pajzzsal is rendelkezik.

– A láthatatlanná válás csak akkor működik, ha gyermek van a fedélzeten. Az a jugrák legalapvetőbb védelmi funkciója – szólt közbe a Kancellár.

– Igen – bólintott Bartos. – Éppen ezért viszünk magunkkal egy kölyköt.

Kul-Anni felugrott és pirosló arccal a bátyja előtt termett.

– Veletek megyek! Olyan lesz minden, mint régen! Csuda jó kaland!

– Szó sem lehet róla! Te itt maradsz! Karsal-Bar kísér el minket – dörrent rá Bartos.

– De én már túl vagyok a keninen! Felnőtt harcos vagyok! – dühöngött Karsal.

– Hiába. Attól még csak egy kölyök maradsz. A jugrának is.

Pattanásig feszült a helyzet. Kul-Anni elborult szemmel, sírásra biggyedt ajkakkal készült kitörni, Karsal pedig vadállat módjára morgott. Ise-Gulan akkor megint közbelépett:

– Karsal-Bar! Mostantól Ise-Bartosnak engedelmeskedsz, és teljesíted ezt a küldetést. Erről nem nyitok vitát. De ha félsz, természetesen itt maradhatsz.

Erre a fiú már nem szólhatott semmit. Nem ellenkezett tovább, nehogy bárki azt mondhassa róla, hogy gyáva nyúl. A fogát csikorgatta és sápadtan bólintotta, hogy benne van a dologban. Kul-Anni viszont felpaprikázott hangon támadt a bátyára:

– Ezt nem teheted velem! És ha belétek kerül a sötét anyag, ki fog benneteket meggyógyítani? Egyedül csak nekem van hatalmam a kumlák mérge fölött!

Bartos akkor ölbe kapta a kicsi lányt és engesztelően babusgatni kezdte.

– Ne félj, nem lesz baj. Nem keveredünk harcba, csak megfigyelők leszünk.

Kul-Anni nagyon nehezen vigasztalódott. Belefúrta könnyes arcát Bartos szakállába, és hangtalanul zokogott. Rettenetesen aggódott érte. A tanácskozást a Nagyúr zárta le azzal, hogy másnap megkezdik a kémhajó burkolatának építését, addig pedig Bartos végezze a dolgát, amit a nagy tanácsban megígért: már szép számmal gyülekeztek a városban a gerek, és várták a beosztásukat. Azonnal szétszéledtek ki-ki a feladatára, csak Bartos és Kul-Anni maradtak még hátra összeölelkezve, mély, és komoly beszélgetésbe merülve.

Aznap este Bartos maga köré gyűjtötte a fiatal gereket és mindegyiket kirendelte egy Maia védelmére. Tisztázta feladataikat, rájuk bízta az urkhes csapatok összeverbuválását és kiképzését. Azután az esti edzés következett. A tartományfőnökök és a régi, harcedzett vitézek várva várták ezt a pillanatot. Mindenki kíváncsi volt az új Ise erejére, Bartos pedig nem okozott csalódást. Olyan mozdulatokat, olyan harci technikákat mutatott be, amelyek az óhazában élő hagurik számára ismeretlenek voltak. Gyorsaságával, erejével egykettőre földre kényszerítette még a legöregebb, legtapasztaltabb harcosokat is. Kopogót kétpercnyi küzdelem után fektette két vállra, úgy, hogy közben egy szikrányi tüzet sem csiholt. Elismerő moraj futott végig a nézőtéren, a még hátralévő kihívóknak elment a kedve a további küzdelemtől. Bartos minden kétséget eloszlatott, és bebizonyította, hogy méltán osztja ezentúl ő a parancsokat.

A két férfi egymással szemben állt. Testük lángba borult, szemükben vadul égett a tűz. Kivonták kardjaikat és támadtak. Keményen csendültek a súlyos pengék, tenyerükkel tűz- és füst örvényeket gerjesztettek. Felkapták és a földhöz vágták egymást. Minden erejükkel nekiveselkedtek a harcnak. Egymás mellett rohantak, száguldottak, olyan gyorsan, mint a gondolat. Kopár sziklákon vágták magukat keresztül, kihalt völgykatlanok száraz fáit gyújtottak fel. Egy hatalmas hegy tetején aztán megállapodtak. Az utolsó összecsapásra készültek. Az egyik már lihegett, fáradt, csatakos verítékben úszott. A másik rezzenéstelen, kemény arccal figyelte, teste fáradtságának nyomát sem mutatta. Egymásnak rontottak, felcsaptak belőlük a fekete lángok. Zuhantak, küzdöttek, némán egymásnak feszültek. Mire földet értek, a hegyeket, a sziklákat, de még a földfelszínt is porrá égették. Nem maradt semmi, csak egy üszkös kráter, s benne a két viaskodó harcos. Kihunytak a tüzek, megcsendesedett minden. Az egyikük legyőzetett.

– Jól van Bartos! – rikkantotta Ise-Gulan, miközben talpra segítette végletekig kimerült fiát – Jól harcoltál! Egy pár év múlva már nagyobb lesz az erőd, mint az enyém. Addig is, minden nap gyakorolni fogunk.

Bartos szédelegve állt fel, és arra gondolt, hogy száz fényévnyi körzetben mindent ledaráltak maguk körül. Apjának hatalma szinte mellbe vágta és valami új, bizalmas erővel töltötte el. Összerezzent, és megszállta valami nagy lelkesedés. Bizonyítani fog a nagy férfinak, hogy büszke lehessen rá. Nem sírt, de a gyomrát szorongatta egy izgató forróság. Van még mit tanulnia, van még hová fejlődnie. Felcihelődtek, és elhagyták a kiképzőbolygót. Néhány órányi utazás után, megpillantották Athalanda határát.

Másnap Bartos hosszú útra indult. Személyesen járta végig a Maiákat és tartott hadgyakorlatot a gereknek és csapataiknak. Hatalmas volt a Birodalom, és sok Maiát kellett végigjárnia. Bármerre járt, feltétlen híveket szerzett: erejének, kisugárzásának senki nem tudott ellenállni. Hamarosan minden harcos rajongott érte, és akár egyenesen a halálba is ment volna a parancsára. De Bartos nemcsak a harcművészet terén okította őket: új életszemléletet adott nekik. Fáradhatatlanul mesélte nekik életének történetét, a másik haguri nemzet kihalását, erkölcsi romlását. És az itteniek értettek a szóból, látták, hogy ha nem vigyáznak ők is hasonló sorsra juthatnak. Bartos minden kiképzés végeztével, legendákat, történeteket mesélt a lobogó tűz mellett. A régi hősök bátor tettei, a dicső haguri történelem legfontosabb eseményei felszították a harcosokban a harci vágyat, a büszke, nemzeti érzületet. Csillogó szemmel, szájtátva hallgatták a meséket, és feltüzesedett a vérük. Bartos kiválóan értett a lélek és az erkölcs formázásához is. Ha Ise-Gulan azzal kezdte uralkodását, hogy emberközelivé vált, úgy Bartos még inkább folytatta ezt a hagyományt: nemcsak személyes, bajtársias viszonyt ápolt minden egyes harcossal, de megjegyezte magának nevüket, szavukat, álmaikat. Mindent tudott róluk, és azok is érezték, hogy törődik velük, hogy fontosak neki. Közben Messzenéző ügyelte a jugra felkészítését, sürgette az öntőmestereket, hogy erős, de rugalmas páncélzatot tegyenek a hajótestre. Rejtett rakétacsöveket is szerelt a szárnyak alá, mert sosem lehet tudni, mikor lesz szükségük mégis a fegyverre.

Ezalatt Ise-Gulan megkezdte az új flotta építését. A Fényszülő hatalmas energiái jelentősen felgyorsították a tíz anyahajó építését. Tíz hatalmas Onta-Maia elvállalta, hogy egyenként tíz-tíz rombolót épít tüzes szívének erejével. A határokat védő vastag jégmező eltűnt, helyüket átvették a tömött sorokban cirkáló mindenféle haguri űrhajók, amelyek Bartos vezetésével reggeltől estig gyakorlatoztak, szimulálták a kumla támadásokat. Zúgott, zsibongott az egész Birodalom, mint egy felfordult méhkas. Ijesztő látvány volt ez a vibráló mozgósítás, a környező népek rendesen meg is ijedtek, haguri inváziótól tartottak. El sem tudták képzelni, mi egyéb céljuk lehet a rengeteg alakzatba tömörülő, aztán hirtelen kitámadó gépeknek.

Egy hét múlva eljött az elutazás napja, és Bartos, Messzenéző, meg Karsal-Bar alaposan felkészültek a küldetésre. Az utolsó percben Kopogó is jelentkezett, hogy velük tartana. Ise-Gulán nem szívesen engedte, de Kopogó meggyőzte, hogy ő a legöregebb és a legtapasztaltabb, és a fiatal hercegnek elkelhet a segítsége.

– Meg aztán, nem akarom Karsal-Bart egyedül hagyni velük. – tette hozzá – Hamar felforr a vére annak a kölyöknek, Bartosnak meg kemény a keze. Még kárt tesznek egymásban.

Elindultak hát, és az otthon maradottak szorongó szívvel néztek utánuk. Bartos bal kezén egy vékony, tulipánszár fonalból készült kis karperecet viselt. Igazhír Mondójától kapta útravalóul, és valami más miatt is. A Nagyerős Védelmező elmosolyodott, amikor eszébe jutott róla a titkon lopott csók, ott a Tes oltár rejtekében, ami után a Kancellár vérvörösen, összezavarodva rohant át az erdőkön, vissza, a kórház biztonságot adó épületébe. Aznap sem ő, sem az asszony nem tudtak egy értelmes mondatot sem kinyögni.