Áttörték a jégpáncélt, és eléjük tárult a Maiák sűrű hálózata. Bartos igyekezett rezzenéstelen arccal fogadni a látványt, de a tény, hogy valódi, élő Maiák tárultak a szeme elé, és igazi élő hagurik vették körbe nagyon felindította. Rángatózott az arcizma, és nehezen bírta leplezni érzéseit. Legalább száz éve nem találkozott a saját fajtájával, míg Kul-Annit nem sodorta útjába a sors, a reményt is feladta, hogy egyáltalán túléli. A gyerekek még inkább megilletődtek. Csaga elbőgte magát, és alig-alig bírta abbahagyni a sírást. Az Ava-Maia egyenesen Ise-Gulan házához, a legnagyobb Maiához lebegett, és azonnal rácsatlakozott. Jól látszott, hogy a Nagymama hiányában, ez a bolygó vette át az irányító szerepét.  Szinte teljesen egybefonódtak, behálózták egymást. Együttállásukat az is erősítette, hogy a Maia jégpáncélja megvastagodott, és kiterjedt az Ava-Maia fölé is. A többi bolygó, mikor észrevették, hogy visszatért a Nagymama, azonnal feléje fordultak, hosszú, nyúlánk jégcsápjaikkal rátapadtak, és hamarosan olyan szorosan rágabalyodtak, mint valami sűrű pókháló. Az Ava-Maia akkor visszavette központi szerepét, és elkezdte kiszívni belőlük az éltető energiát. Csodálatos és hátborzongató látvány volt, ahogy a Maiák testéből csordogálni kezdett a finoman pulzáló tüzes energia, a vékony szálakon keresztül, és egyenesen Enida sápadt kis testébe pumpálódott. Kul-Anni reszketve, önkívületben figyelte odabenn, ahogy a kristályszívben erősödik a tűz, hangosabbá válik a dobbanás. Ráhangolódott a szívritmusra, és gondolataival, tudata minden rezdülésével bíztatta, bátorította kedves társát. Szimbiózisuk a csúcspontján lüktetett, ahogy Enidába lassan visszatért az erő, úgy lett Kul-Anni egyre magabiztosabb, egyre bátrabb. Szétnyílt homlokán a tűztulipán jele, kiáradt tenyeréből a gyógyító tűzförgeteg. A Maiák együttes ereje táplálta az ő erejét, a gyógyítás készsége százszorosára nőtt. Tüzelt, vibrált, csapongott Enida szíve. Szomjasan szívta a beléje áramló energiákat. Aztán egyszer csak beállt egy stabil, nyugodt ritmusra. Kul-Anni is lecsillapodott. Kíváncsian, vidáman figyelte a szentélyben lobogó lángot. Hirtelen megérzett egy kedves, puha ölelést. Megfordult, és a szőke Enida meleg, barna szemébe bámult. A gyermek Maia meggyógyult és felébredt. Már arra is volt ereje, hogy testet öltsön, és megmutassa magát. Egymásra nevettek, összeölelkeztek. Mindketten tudták, hogy mostantól minden rendben lesz.

Az Ava-Maia közölte, hogy Enidának még erősödnie kell, és szigorúan megparancsolta neki, hogy ne mozduljon el mellőle. Tovább áramoltatta belé az éltető, gyógyító energiákat, és kikötötte, hogy legalább egy-két hónapig kell lábadoznia, míg teljesen visszanyeri régi erejét. A Nagymamával nem mert vitatkozni senki, a kis Maia szófogadóan lapult és csimpaszkodott a tüzes bolygón. Érezte, tudta, hogy biztonságban van, és még növekednie, gyógyulnia kell.

A hagurik bementek Ise-Gulan palotájába. Bartos szorosan ölelte kishúgát, és bár igyekezett arcának keménységét megtartani, mégis sokszor csodálkozó, bamba képet vágott. Ennyi gyönyörűségre, ilyen csodálatosan szép lebegő városra nem számított. Kul-Anni cserfesen, ide-oda kapdosva magyarázta a látnivalókat, csak úgy, mint aki már nagyon jól ismeri saját otthonának minden szegletét és büszkén mutogatja a látogatóknak. Mielőtt sor került volna a tanácskozásra, és a tartományfőnökökkel való találkozásra, Gulan először pihenni küldte őket. Messzenéző és Csaga nagyon kényelmes szobát kaptak, a vízesésekre néző kilátással. Karra és Kevi közvetlenül Karsal-Bar lakosztálya mellett kaptak szállást, a fekete hajú fiú nem kis bosszúságára. Kul-Anni izgatottan mutogatta szobáját Bartosnak, maga mellé húzta az ágyra, megdobálta a puha párnákkal és közben nagyokat kacagott hozzá. Bartos benne volt a mulatságban és óriásit hancúrozott a kicsi lánnyal. Úgy simultak egymáshoz, mint akik örökre összetartoznak, mint akik ismerik egymás gondolatait és kiegészítik egymást. Ise-Gulan vetett véget a nagy jókedvnek, és felinvitálta őket a saját lakosztályába.

Gazdag, ízletes lakomával várta őket. Bartos úgy mozgott a Nagyúr szobájában, mintha a sajátjában lett volna. Megállt Teska arcképe előtt, és hosszasan nézte. Kul-Anni finoman hozzátörleszkedett és kedveskedve kérdezni kezdte:

– Haragszol rám?

– Ugyan miért?

– Mert anyánk miattam halt meg.

– Ne beszélj butaságokat. Nem a te hibád volt.

– Mesélj róla! Neked jobban kell emlékezned rá.

Leültek, és Bartos mesélt. Szűkszavúan, dörmögve, ahogy szokta. A kislány tágra nyílt szemmel hallgatta. Aztán Bartos behunyta a szemét, magához vonta kishúgát, és az elméjébe árasztotta kisfiúkorának összes emlékét. Szavakkal nem tudta volna jobban elmesélni édesanyjuk illatát, hajának selymességét, tekintetének puha melegségét, dallamosan dobogó, aggódó szívét. A kislány elpityeredett bele. Ezek a kedves emlékképek felszakítottak benne valamit, egyetlen egy hangot, egy érzést, abból a pillanatból, amikor megszületett. Szinte lehetetlenség volt emlékeznie rá, de a Bartostól kapott érzések valahogy előbányászták az első és utolsó mondatot, amit születése pillanatában az anyjától hallott: „Én mindig veled leszek… ” Felkavarta ez a régi-új emlék, de valahogy bátorságot merített belőle. Belényilallt valami hatalmas, örömteli felismerés: az anyja, az apja, és Bartos is határtalanul szerették és bármilyen áldozatra képesek lettek volna érte. Ise-Gulan akkor odament hozzájuk, átölelte gyermekeit, és mind a hárman érezték a közöttük uralkodó erős, szétszakíthatatlan köteléket. Ez volt az első alkalom, hogy Bartos végre felszabadultan nevetni tudott. Olyasmit érzett, amit addig sohasem: biztonságot, védelmet, határtalan nyugalmat. Ez az energia az apjából és a húgából jött, és ő szabadon, fesztelenül megmerítkezett benne, és újratöltődött vele. Hosszú, keserves vergődés és keresgélés után végre elért a céljához és megpihent benne.

Vacsora után Ise-Gulan elvitte a fiát, hogy megmutassa neki a várost és a csillaghajógyárakat. Kul-Anni eleinte bosszankodott, hogy nem mehetett velük, de sokkal fontosabb dolga akadt. Messzenézőt és a többieket kellett városnézésre vinnie. Karrát és Kevit a kiképzőpályák érdekelték, Csagát a könyvtárak és a színházak. A fehér gert pedig bemutatta Igazhír Mondójának és körbevezette a Gyógyítók Akadémiáján. Messzenézőnek nagyon tetszett minden, amit látott, és azonnal belevetette magát a legújabb kutatásokba. Pillanatok alatt átlátta a Kancellárasszony terveit, a gyógyszerek képleteit, lelkesen tanulmányozta a tropidum összetevőit, és kisvártatva új és eredeti ötletekkel állt elő. Igazhír Mondója nem győzte jegyzetelni a remek terveket, ide-oda futkosott, hogy újdonsült kollégája kedvére tegyen, aztán előállt vele, hogy mi lenne, ha Messzenéző elvállalná az Akadémia vezető tanári tisztségét, külön irodát, laboratóriumot kapna, és naponta konzultálnának a kísérletekről. Messzenézőnek több se kellett, azonnal elfogadta az ajánlatot, és többé ki sem lehetett robbantani a saját, jól felszerelt laboratóriumából. A Kancellár pedig azt sem tudta hová legyen örömében, hogy rokonlélekre, és hasonlóan magas szakértelmű kutatótársra talált.

Másnap reggelre Ise-Gulan összehívta a Birodalmi Tanácsot. Óriási volt a tömeg és az érdeklődés, mert a hír, hogy a Nagyúr gyermekei előkerültek, pillanatok alatt elterjedt a Birodalom legtávolabbi szegletébe is. Izgatottan várta mindenki, hogy a Nagyúr mit fog mondani, milyen bejelentést tesz. Az is futótűzként terjedt, hogy a Birodalmon túl létezett egy másik haguri világ, amelyet egy ismeretlen, veszélyes ellenség elpusztított. Sokan már harca készültek, és azon tanakodtak, hogy Gulan mekkora hadsereget fog állítani.