A többiek is lassan éledezni kezdtek. Elsőnek Messzenéző csodálkozott rá az új helyzetre. Elképedve bámulta a két egymásra hasonlító, magas férfit és a viháncoló kicsi Kul-Annit, aki most már egy tapodtat sem mozdult bátyja mellől. Erőt vett magán, odament hozzájuk és tisztázta a helyzetet. A Nagyúr türelmesen, aprólékosan elmagyarázott neki mindent. Közben Karsal-Bar farkasszemet nézett az éppen felébredt Karrával és Kevivel. A kisfiúk még soha életükben nem láttak fekete hagurit, alaposan megdöbbentek a látványon. Karra ösztönösen védelmezte az öccsét és fenyegető pillantást vetett a vele egykorú és egyforma testfelépítésű harcosra. Irigykedve nézte a feketehajú homlokán a gerek dupla jelét. Karsal először kíváncsian végigmérte őket, aztán megvető, sőt pökhendi arckifejezést vágott és elfordult tőlük. Szemmel láthatólag lenézte és nem tartotta méltó ellenfélnek a testvéreket.

Csaga ébredt fel a legkésőbb, és azonnal Messzenéző közelségét kereste. Aprót sikított, amikor észrevette Ise-Gulant és Karsal-Bart, de amikor Karra elmondta neki, hogy az idegenek jó szándékúak, megnyugodott. A két macska, Sin és Sira, azonnal egymásra találtak és hatalmas hancúrozásba kezdtek. A gyerekek közrefogták Kul-Annit, és a kislánynak apróra el kellett mesélnie, hogy mi minden történt vele. Szájtátva hallgatták a fantasztikus kalandokat, izgatottak lettek a hírre, hogy mégis csak létezik az őshaza, és csak őket várja. Csaga elővette a krónikás könyvet és gyorsan jegyzetelni kezdte az egész történetet.

Hirtelen megindult alattuk a föld, és a rázkódás ledöntötte őket a lábukról. Megmozdult a bolygó és elindult valahová. Ise-Gulan azonnal megszólította az Ava-Maiát, és a nagymama bolygó közölte, hogy hazafelé indulnak.

– Itt nem tudom meggyógyítani Enidát, haza kell térnünk a Birodalomba. Több energiára van szükségem – magyarázta.

Nagy rohanás következett a csillagközi térben. Mindannyian rettenetesen aggódtak Enida miatt, és szorongó szívvel várták, hogy mi lesz a dolog vége. Ise-Gulan fogta Karsal siklóját, kirepült az űrbe és összeszedte flottáját. Megparancsolta nekik, hogy kövessék hazáig az Ava-Maiát, és amikor a peremvidékre érnek majd, három romboló szakadjon le, kísérje Dillazba a sárga haguri cirkálókat, és tartsa fogságban őket újabb parancsig. Ezután a Nagyúr visszatért az Ava-Maiára és onnan kísérte figyelemmel a dolgok menetét. Közben egyfolytában magyarázott a hallgatag Bartosnak, részletesen feltárta előtte a Birodalom politikai, gazdasági helyzetét. A Nagyerős Védelmező nem szólt egy szót sem, csak feszülten figyelt és mindent megjegyzett magának. Ha kérdezett is, csak lényegre törő dolgokat firtatott, csupa olyasmit, amiről egy leendő uralkodónak feltétlenül tudnia kell.

Nehéz és hosszú út volt. A gyerekeket külön rémisztette a veszedelmes gyorsaság, amivel a Nagymama a csillagok között száguldozott. Mindennek nekiütközött és rengeteg aszteroidamezőt letarolt. Sokszor úgy érezték, széjjelszakad a föld alattuk. Csaga sápadtan, ijedezve bújt Karrához, a fiú pedig igyekezett csitítani, nyugtatgatni. Karsal-Bar elnézte őket, és megirigyelte a szerelmüket. Eszébe jutott, hogy valószínűleg Kul-Anni is nagyon fél, elindult hát, hogy megkeresse. A Tes szentélyben talált rá, a kristályoltár tövében kuporgott, a tüzes kismacskák társaságában. Jól sejtette, hogy a kislány bizony eléggé reszketett, és amikor meglátta Karsalt, egyből a karjaiba ugrott. Szorosan összebújtak. A feketehajú szemtelenül kihasználta a helyzetet, és megpróbálta megcsókolni. Hanem akkor csak azt érezte, hogy egy irtózatos hatalom elszakítja a lánykától, a levegőbe emeli, és akkora erővel vágja a falhoz, hogy elszédült és a vére is kiserkent bele.

Bartos állt ott szikrázó szemekkel és csendesen, fenyegetően mordult a fiúra:

– Meg ne lássalak többé a húgom közelében!

Úgy mart a szó Karsalba, mint valami keserű, kemény karom. Nem tudott uralkodni haragján. Azonnal felpattant és visszatámadott. Bartos elkapta, megrázta, a kitüremkedő fekete tűzpászmákat pillanatok alatt visszaszorította. A fiatal fiú tehetetlenül vergődött a kezei között és egyre jobban bedühösödött. Foggal, körömmel védekezett, rúgta, csípte, marcangolta a férfit. Őrjöngve szórta fekete szikráit, de legnagyobb elképedésére Bartos fekete tűzzel győzte le az ő lángjait. Akkor megértette, hogy Ise-Gulanéhoz hasonló erővel áll szemben és minden ellenállás hiábavaló. Nem vergődött már, hanem komoran, sötéten, mozdulatlanul lógott a ger karjaiban, és már csak arra koncentrált, hogy a nyaka körül feszülő szorítás mellett néha-néha levegőhöz jusson. Hirtelen Ise-Gulan hangja menydörgött rájuk:

– Azonnal hagyjátok abba! Fekete tüzet csiholni egy beteg Maián… Elment az eszetek?

A fojtogatás azonnal megszűnt és Karsal hangtalanul puffant a földön, éppen Bartos lábai előtt. Felugrott és a falhoz lapult, mint egy sarokba szorított vadállat. Gyűlölködve bámult és egész testében remegett. Nehezen gyűrte vissza indulatát. De Bartos többé nem törődött vele. Felkapta az ijedten szipogó kislányt és öles léptekkel kiment. Csak Ise-Gulan maradt ott, és komolyan, szigorúan szólt hozzá:

– Jól figyelj rám, Karsal. Ismerem az érzéseidet, de azzal, hogy felelőtlenül viselkedsz, nem nyered meg magadnak sem a lányomat, sem a fiamat. Meg kell tanulnod uralkodni magadon, bizonyos helyzetekben egyszerűen nem kezdhetsz harcba és nem használhatod a fekete tüzet. Mi lett volna, ha kiégeted Enida szívét? Itt dobog mellettünk néhány lépésnyire.

– Én… Én nagyon sajnálom. Többé nem fordul elő.

– Ezt ne nekem mondd.

– Nem fogok bocsánatot kérni tőle! Ő kezdte az egészet!

– A te dolgod, mit csinálsz. Csak annyit mondok még, hogy gondolj a jövődre, és szedd össze magad.

Azzal kiment és magára hagyta az elkeseredett, fájdalmával küszködő fiút. Karsal nem mozdult, csak megbűvölten bámulta az oltáron pislákoló tüzet. Egyszerre Kul-Anni arca villant fel előtte, és azt érezte, hogy nem akarja elveszíteni. Megkeménykedett, és erősen elhatározta, hogy mindenáron bebizonyítja neki, méltó a szeretetére.