Vihar készült, hűvös volt már, egyre erősödött a szél, lassan ringatóztak a fák koronái, hullámzott a fű akár a tenger. Érezni lehetett a vibrálást a levegőben. Majd az első vízcsepp elindult a föld felé, őt több száz, sőt még annál is több követte. Eláztak a házak, a kertek, sőt egyre több áram kimaradás volt. Tele volt a tévé minden -féle okossal akik csak tippelni tudtak, mi okozza az állandó esőzést, miért nem enyhül a vihar. Bugyuta magyarázataik még a legostobábbakat sem tudta már megnyugtatni. Mert nem egyszerű vihar volt ez, az utolsó ami a földön lesz. Mennydörgött az ég, cikáztak a villámok minden felé. Fákat csavart ki a vad szél, és hogy miért? Nem találtak rá megfelelő választ, a vihar nem állt el és ez már globális problémává nőtte ki magát. Megszűnt a kommunikáció a külvilággal, a városok beszűkültek, majd már csak az egymás mellett élők tudták megosztani egymással problémáikat. Az áradások, járhatatlanná tették az utakat, az időjárás miatt pedig a légi folyosók is élet veszélyesek voltak. Már hónapok óta dühöngött a vihar, ami az egész világon végig söpört, rengeteg ember veszítette életét. Összefogtak mind és megoldást kerestek, ha baj volt akkor rögtön mind testvérek és a közös cél hogy éljenek. De késő volt már, nem akkor kell oltani ha már leégett a ház. Ha felismerték volna már bőven előtte hogy nem csak egyének hanem mindannyian az egészben apró részek. Az ég továbbra is sötét maradt, és a víz lassan mindet elragadt. Büntetés lett volna talán? Vagy csak a természet próbálta megvédeni magát? Nem! Ez mind csak a mi hibánk. Nem tiszteltük az anyát aki minket olyan sokáig eltartott, így hát a végső megoldáshoz folyamodott. A Föld, az élet bölcsője, most sír volt, amibe a sok rossz volt temetve. De mélyen belül, ha csak kicsi részben, de hordozott magában lehetőséget az új életre, hiszen lehetőséget mindig kell adni, még annak is aki meg sem érdemli. Mert kitudja? Talán tévedünk, és mégis megváltozik. Történhetnek még csodák. Csak bíznunk kell benne.