- Ez a nap is eltelt hát, bébi! – kurjantott vidáman az állig bőrbe öltözött, borostásarcú fiatalember – És most mihez lenne a leginkább kedved?

   Végre szóhoz juthatott a lány is. Mosolygós, mindig derűs arca, mint már annyiszor, most is fényesebben tündökölt a napnál. A következő pillanatban viszont beárnyékolta valami különös, megfoghatatlan sötétség.

   A lányt egyébiránt Tímeának hívták, és egy szegedi gimnáziumban tanult (már amikor persze bejárt órára). Itt ismerkedett meg a mindenki által jópofának tartott Bendegúzzal. Azt lehet mondani, a két fiatal első látásra megkedvelte egymást, innentől kezdve pedig szinte elválaszthatatlanok lettek. Sorsukat egynek érezték, mivel a vad, szenvedélyüknek hódoló motorosok táborába tartoztak mindketten. Imádták az eufórikus állapotot, amikor eltűnt a légkör körülöttük, csak a sebesség és ők léteztek pár csodálatos perc erejéig. Aznap is épp egy összejövetelről jöttek, ahol mindenki ott volt, aki számít. Hazaérve sem Tímeának, sem elragadó barátjának nem ízlett az otthon hívogatása. Leültek egy játszótéren lévő padra, és figyelték a naplementét. Ilyenkor megkeményedettnek hitt szívük felengedett, művészi szemmel nézték a gyönyörű égi tüneményt.

   - Gondolod, hogy velünk is így lesz? – kérdezte egészen váratlanul Tímea – Úgy értem, eltűnünk a láthatárról, és másnap újra felbukkanunk, csak akkor már kicsit más formában?

   Bendegúz agya nem ilyeneken járt. Furcsállotta, hogy barátnője így okoskodik, hisz őt sem álmodozóként ismerte meg. Ennek ellenére büszkén felemelte a fejét, és úgy tett, mintha a távolba meredne. Végül így szólt: - Hát, nem is tudom.

   - Nincs kedvem hazamenni – váltott témát a lány – Otthon folyton a megjátszás megy, mindenki tetteti az agyát, közben a pokolba kívánja a másikat. Hülye apám állandóan részeg, csak úgy tesz, mintha nem lenne az. Persze, anyám tudja ezt, előle nem rejtheti el a bűzlő alkoholszagot. Ja, hisz ő egy héten tízszer legalább kerül ilyen urak társaságába. Na, hadd ne mondjam, mit művelnek olyankor. A bunkó kisöcsém pedig egész nap csak a tévét bámulja, azt a dedós mesét nézi mindig, amire rákényszerítették. Semmi kedve hozzá, látszik, de azért nézi. Ha pedig rászól valaki? Azonnal engedelmeskedik, mint akinek nincs saját személyes szabadsága. Teljesen korlátozott a gyerek, hidd el. Most mondd el nekem, ilyen helyre minek járjon az ember haza?

   Bendegúz csak mosolygott az elhangzottakon. Érdekelte is őt nőjének lelkivilága! Barátai tudnának tanúskodni róla, miként kezeli a háta mögött. Legutóbb így dicsekedett ismerősei körében: „Srácok, nekem rohadt jó csajom van! Bármikor füttyentek, ő röpül hozzám. Minden este jól megdöngetem, és szépeket álmodok. Minden felebarátomnak ilyen életet kívánok!”

   A fiú széles vigyorba öntötte bűnös emlékeit. Tímea megérezhette, mi jár a fejében, vagy csak hirtelen rátört a migrén, mindenesetre kijelentette, meggondolta magát, s a nap hátralévő részét otthon szándékozik eltölteni.

   A lakásba belépve vérben forgó szemekkel találta szemben magát. Édesanyja kövérkés alakja fogadta, s úgy tűnt, kitörni készül. Mérgét így adta ki magából: - Hol a fenében voltál, te semmirekellő? Azt hiszem, elfelejtettél valamit, nemde? Kérdezd meg szegény kisöcsédet, mennyit várt rád feleslegesen, mert állítólag megígérted neki, hogy ma érte mész a suliba. Tudod, milyen nehezen illeszkedik be, miért csinálod ezt? He? Kérdeztem valamit! Vagy már süket is vagy?... Na takarodj a szemem elől! – ordította magából kikelve. A kiabálásra Tímea öccse is előjött. A lány mintha észre sem vette volna, félrelökte, és bezárkózott a szobájába. Fél óra duzzogó zenehallgatást követően elnyomta a tompa álmosság…

   Álmában együtt volt Bendegúzzal, épp lent sétálgattak kézen fogva a panelházak dzsungelében. Sötét volt, szinte semmit sem láttak, csak egy denevért, melynek röptét az alacsony, sovány fényt árasztó utcai lámpa világította meg. Az állat csivitelő hangja megrémisztette a lányt, aki egy erős, megbízható kart keresett, melybe belekapaszkodhat. Nagy meglepetésére azonban Bendegúzt sehol sem találta. A denevér pedig egyre nagyobb és nagyobb lett, mígnem átalakult egy érdekes kis fa dobozzá. Tímea látott már ilyen tákolmányt, felismerte, hogy az egy régi készítésű urna akar lenni. A tárgy vonzotta magához, mint egy mágnes, és ő engedelmeskedett. Nem volt ébren, mégis hajtották a vágyak, a kíváncsiság, hogy megnézze, mi van az urnában. Teljesen megközelítve már nem is volt olyan nagy, mint először, viszont annál rondább. Az egészet csak a lélek tartotta egyben, azt gondolná az ember, az első fuvallatra szétesik. Megforgatta a dobozt, de bár ne tette volna… Az egyik oldalán, ugyan hunyorítva, de egyértelműen kiolvashatta a saját nevét…

   Felébredt. Ilyen szörnyűt még sosem álmodott. Szíve úgy kalapált, mint még soha. Ehhez fogható félelemmel életében még nem találkozott. Idegesen járkálni kezdett a szobájában, majd mikor rájött, hogy teljesen értelmetlen cselekedet, abbahagyta, és kirontott a konyhába. Anyja épp a mosogatással bajlódott. Segítség híján neki kellett mindig tisztára sikálnia és elraknia az edényeket a helyükre. Tímea kivette a kezéből az aktuális tányért, kezébe vett egy törlőruhát, és nekilátott a munkának.

   - Hát beléd meg mi ütött? – csodálkozott a terhétől megfosztott nő – Talán elkaptál valamilyen betegséget?

   - Dehogy! Csak… Szóval, szeretlek titeket, bármilyen nehéz is elhinni… Én… - szíve összerándult, mert ismét beugrottak neki álmának rejtelmes kegyetlenségei.

   - Anya, találtam egy denevért a szobában. Berepült és megdöglött – rohant fürgén a gyerek, hogy elújságolja anyjának a nagy hírt.

   Tímeának ennyi kellett ahhoz, hogy megtörjön. Leült a hideg konyhakőre, és családja elkerekedett szemei láttára zokogni kezdett. Pár perc múlva végre letörölte könnyeit, s feltápászkodott. A denevér meghalt, gondolta, kissé megnyugodva. Innentől kezdve minden lehetősége adott egy új életúton való elinduláshoz, ahol nagyon megválogatja majd, ki a barát, és ki az igazi ellenség…