Üvegcséit egész télen át tisztogatta. Ezt a tevékenységet addig művelte, míg olyan makulátlanok nem lettek, hogy a nap sugarai akadálytalanul szánkázhattak le rajtuk. Mikor a tavasz, az igazi, megvetette lábait, és addig maradt, míg le nem dolgozta reászabott idejét, Ő maga, fáradtságát összecsomagolta, és elpakolta a dologtalan napokra. Azután nekilátott befejezni a befejezni valót. Vénséges kezei visszafiatalodtak a munka szeretetétől, és úgy is vette hasznukat.Az első üvegcsébe, madárdalokat terelgetett.Liliomból tölcsért formált, és ennek segítségével csusszantatta be a trillákat, a pityegéseket, a fittyegéseket, a burukkokat, és még ki lehetne a megmondhatója hányféle madáréneket, a maga csillogó üvegpalotájába.  A következőbe, a virágok bódultató, de egyben csodálatos érzéseket keltő, szín, és illatáradatát töltötte, és fűszerként még jöhetett a méhek, és egyéb gyűjtögető bogárkák, és rovarok döngése, dongása, zümmögése.  A nyári záporok, az ázott aszfalt, a frissen vágott fű, és a napfény illatának édes elegye került a még üresen maradtak egyikébe. Az üresek, hasonlatosak voltak azokhoz a madárfiókákhoz, akik gondos szüleik visszatértét várják, hogy azok végre szakadatlan éhüket csillapítsák, néhány ízes falattal. Ezen a napon nagyon elfáradt sok munkától, és nehezére esett már gondolkodni is. Mikor a nap is átnyújtotta a stafétabotot a holdnak, és csillagtestvéreinek, úgy gondolta, maga is megérdemel egy kis pihenőt.A ráncos redők szép lassan leereszkedtek, és Ő átadta magát a természet fura lüktető létének..Csak a teste pihent, gondolatai messzire repítették, és óvatos újjakkal megtapogatva feltárták előtte féltve őrzött emlékeit.Lelke mélyén tudta, néha hiába minden óvatoskodás. Olykor, az emlékek szófogadatlanná válnak, megmakacsolják magukat, és kéretlenül is előbukkannak. Mielőtt az emlékek kinyújtóztathatták volna zsibbadt tagjaikat, és túlságosan is felélénkülhettek volna, egy határozott nemmel, helyükre parancsolta őket.Mikor végre sikerült visszakényszerítenie magát a jelenbe, hirtelen felpattant ültéből. – Ó az istenadta buta vén fejemnek – mondta, – hát majd elfeledtem! A tücsökmuzsika! Az illik a következőbe! –Mire a nyár, vándorbatyuját felcsomózta hátára, és az őszi szelek helyüket kiharcolva tovataszigálták, az öreg is elkészült művével.Óvatos mozdulatokkal rekeszekbe helyezte üvegcséit, és berakodott a kisteherbe. A hátas permetezőjét, óvatosan rögzítette, nehogy baja essék a hepehupás úton.„Ez a permetező, nem ám holmi közönséges permetező volt. Egy vénségesen vén ócskástól kapta régen ajándékba. Egy alkalommal, szívességből kisegítette őt szorultságából, és mivel fizetséget nem fogadott el cserébe, ezt kapta baráti ajándékként. Tudta jól, hogy a baráti ajándékokat nem illik visszautasítani, így hát elfogadta.  Áttetsző volt az egész szerkezet, és annyira légiesen súlytalan, hogy amikor felcsatolta a hátára, úgy érezte, mintha száz angyal segítené őt röptével, a járásban.”A biztonság kedvéért, még egyszer átfutotta listáját, nehogy valamit otthon felejtsen. Hogy mindent rendjén talált, elégedetten csettintett egyet a nyelvével. –  Na, indulhatunk, mondta, csak úgy magának.– Rég óta élt egymaga, megszokta már az ilyetén egyszemélyes társalgást. Tudta, nagyon is jól tudta, hogy az emberek nehezen viselik a komor évszakot. Útra kelt hát, hogy ajándékait széjjelossza. Tisztában volt azzal is, hogy nem mindenki érdemel belőlük, de szerette az embereket, és elfogadta őket ahogy, és amilyenek voltak.  A városban jöttek mentek az emberek. Szokás szerint nagy volt a nyüzsgés. Így volt rendjén, erre számolt, és ez kedvezett neki. Észrevétlenül el tudott vegyülni köztük.Lement hát az aluljáróba, és rövid keresgélés után, meg is találta azt a helyet, ahol ugyan nincs senkinek sem útjában, de jól belátja a jövő- menő forgatagot, és a permettel is mindenkit elérhet.Persze amúgy se  tűnt volna fel, egy öregúr, permetezőjével a hátán, de egy ilyen szinte láthatatlannal, ez nem is volt nehéz feladat. Azon sem gondolkodott el senki, hogy őszidőben vajon mit kell permetezni a városban, és különben is, ki a csudának van ilyen apróságokra ideje?! Felnőtt emberek lévén, nemigen foglalkoztak efféle, haszontalanságokkal. Mindenki a maga dolgát akarta utolérni, és ha megvolt, minél hamarabb másik dolog után nézni, hogy még véletlenül se lehessen, egy szusszanásnyi idő, ami kizökkentené őket, ebből a mókuskerék életformából.Ám amikor elhaladtak az öregúr előtt, valami történt! Néhány percre megbizsergette őket valami kellemes, és megfoghatatlan csodálatos érzés. A tavasz, és a nyár édes érzését kapták ajándékul.Dolgozott az öreg, töltögette a gépet, hintette az illatokat, az emlékeket, apadtak az üvegcsékből a csodaszerek. A permetekből jutott bőven minden arra haladónak. Az aluljáróban nyár volt, és tavasz, egyidőben. A virágok bódító illata, valami varázslatos, leírhatatlan szín kavalkáddal vegyítve, a frissen áztatott föld illata, nyári záporok után, a nap sugarainak kellemesen elbágyasztó, simogató melegsége, és mindezek mellé, a madárdalos reggelek, és a cirpelős langyos esték édes keveréke szitált az emberekre.Ennek hatására, akadtak olyanok, akik hirtelen a fülükhöz kaptak, és értetlenül kapkodták fejüket, ide- oda, akár az óra ingája. Aztán, lassan a görcsösségük felengedett, és magával ragadta őket, az édes muzsika varázsa. Mások, mélyeket lélegezve szívták magukba a váratlan ajándékot, szinte bele szédültek. Hirtelen megtört a gonosz varázslat, és bármennyire hihetetlen, az emberek mosolyogtak!Sőt mi több, itt-ott, egy-egy hangos nevetés is hallatszott! Akik nevettek, a muzsikapermettel bespricceltekhez hasonlóan először zavartan tekintgettek körbe, körbe, ám mikor tekintetük összetalálkozott az öregúréval, egyszerre mindent megértettek.Két szemében a tavasz és a nyár összes ajándéka ott tükröződött. Napcserzette arcán minden apró ránc úgy mosolygott, ahogyan a vidám és kedves ráncok képesek mosolyogni.Akik mindezt meglátták, azok mind visszamosolyogtak rá, mert boldogok, és hálásak voltak.Boldogok, és hálásak voltak, mert az öreg a szeretetével, képessé tette őket arra, hogy merjenek gondtalannak lenni, ha csak néhány percre is. /2009.10.20./