VI. Fejezet/2

Húsz ember várt a halálra. Igaz hát az a filozófia, hogy egy hibás cselekvés még több hibát von maga után. Egy nép valamikor elindított egy sugárzást, amivel saját magukat irtották ki, és most annyi évvel később mi is megbánjuk ezt a meggondolatlan dolgot. Viszont a sugárzás nem csak az állatoknak okozott kellemetlenséget. A bolygón nem volt egyetlen növény sem. Minden elpusztult. Először azt hittem a nap hiánya miatt, de később biológusok megállapították, hogy a földben nem teremhet semmi, mert olyan szennyezett. A szennyezettség az Alcaster étel-, italtartalékát is felemésztette. Ez hatalmas probléma volt, mivel így semmi élelmünk nem maradt, és ki tudja mikor ér ide a segítség. A már említett lakott bolygó ugyanis nem a rendszerben volt, és nem volt ott több személy elszállítására alkalmas gépezet rajta. Étel és ital hiányában és, hogy a legénységnek még legyen esélye a gyógyulásra, elhatároztuk, hogy megsürgetjük Mannt, ehhez viszont valakinek el kellett mennie, de valakinek pedig ott kellett maradnia. Sorshúzás után elhatároztuk, hogy a szerencsés (aki elmegy) én leszek, Ron a kissé instabil legénységgel folytatja a bunkere építését. A sugárzás megszűnése után már rendes energiaellátás volt mindkét hajón, így én elmehettem, Ron pedig megvédhette magát minden olyan dologtól, ami nem lát minket szívesen itt. Elindultam hát. Szerencsére az OmniFighterekben van rádiós jelzőkészülék, aminek jelét csak az OmniFighterek veszik. A jel erős volt, de viszonylag messziről jött. Egy gyors száguldás után már ott is voltam a forrás-koordinátáknál. Megérkezésnél egy Alcaster osztályú hajót láttam. A jel onnan jött. Nem is tétováztam, dokkolási engedélyt kértem a parancsnoktól. A hajó parancsnoka az öreg Heily tábornok régóta tagja már a galaktikus hadseregnek. Igen híres alakja az új világ hadviselésének történetében. Hajóját Odüsszeiának hívja, ami már rászolgált nevére. Ez az ember rengeteg helyen megfordult már, és többet tapasztalt, mint kortársai. Ő egy igazi legenda, csak már visszavonulását tervezgeti. Meg is tudom érteni, hiszen ilyen kalandok után én is nyugodtan térnék nyugodt nyugdíjba. Azonban a nyugdíj gondolata fel sem merült bennem, hisz most állok legnagyobb kalandom előtt. Egy hosszas beszélgetés után a hajó vezetőivel, megtudtam, hogy egy közeli bolygón élő népekhez befurakodott egy személy egy igen-igen veszélyes fegyverrel, ami még a hiperszuper vadászgépemet is leszedné. A bolygón viszont hatalmas a mágneses interferencia (interferencia átok), így a magasabban lévő dolgok (kb. 2000-3000 m) nem látszódnak a radaron, fordítva viszont igen. De nem nagyon tudtunk vele mit kezdeni, mivel a fegyver védve van, közvetlenül nem találjuk meg radarral. Nekem ekkor remek ötletem támadt. Volt a gépemhez egy kis „távirányító”, amivel különböző beállításokkal önállóan tudom reptetni a madárkát. A tervem egy ejtőernyős ugrás. Beállítom a vezérlőt, hogy a gép mindig a jeladó közelében legyen 4500 méter magasan, így én feltűnés nélkül kutakodhatok lent a földön. A sokat tapasztalt tábornok belement a gyorsan kifundált ötletembe, majd már parancsot is adott a küldetéshez. Viszont itt már Mann is velem tartott. Neki nem jutott eszébe ez a remek ötlet. A félreértéseket elkerülve nem feledkeztem meg a különös bolygóról és az ápolásra szoruló legénységről. Az Odüsszeia ugyanis addig nem mozdulhatott a helyéről, míg meg nem szerzik a fegyvert az amúgy Konolonból származó embertől. Elindultunk hát. Voltak kétségeink, de erős céltudat röpített minket a bolygó felé. Remek érzés volt újra zöld foltokat látni egy bolygón. Mivel kissé nagyobb, mint a Föld, ezért a gravitációs erő nagyobb volt, mikor beértünk ugyan megéreztük, de nem viselt meg minket ez. Haladtunk elértük a kellő magasságot. Ekkor a kis hajtóművek bekapcsoltak és az OmniFighterek elkezdtek lebegni. Ez kiváló alkalom volt az ugrásra. A nagy magasság, és a nagyobb gravitációs erő nem nyugtatott meg minket, de az előbb említett céltudatosság erőt vett rajtunk. Ugrás előtt aktiváltam a távirányítót, majd ugortam. Kicsit tétovázva, de Mann is követett. A legvégső percben nyitottuk ki ernyőinket, így kerülve el a feltűnést. Felnéztem az égre. Az OmniFighterek ott köröztek körülöttünk. Kicsit furcsa látvány volt, de már sok furcsa dolgot láttam. Reménykedtem benne, hogy az itt élők is. A koordinátákat az utolsó mért energia határozta meg. A táj ahova kerültünk, mesébe illő volt. Amerre a szem ellát lankák, kisebb zöld dombok, szórtan fák és a távolban egy erdő és egy tenger. A pontos koordináták pont nem ezek felé vezetett, hanem az egyik dombocska túlsó végére. Óvatosan odalopakodtunk, és összenéztem társammal. Egy középkori kis falut pillantottunk meg:

- Hát, ezek a népek nem túl fejlettek.

- Ilyen civilizációja volt a Földnek a középkorban. –jelentettem ki okosan. –

- A középkorban? –kérdezte Man. Ő nem volt túlságosan jártas a történelmi dolgokban. -

- Úgy körülbelül 1000 ével ezelőtt volt. Sötét középkornak is hívták.

- Miért? –kérdezte lelkesen Mann. –

- Ebbe most nem menjünk bele. Az a lényeg, ha ez olyan, mint a földi középkor, akkor nem hiszem, hogy szuper tömegpusztító fegyvereik lennének.

- Akkor egyikük Kakuk tojás. De, hogy fedjük fel, hogy ki az?

- Ha a Konolon birodalomnak dolgozik, akkor bizonyára nem akar itt maradni, de hajóját sem használhatja, mert akkor felfedeznénk.

- Akkor hát mit tegyünk? Van egy ötletem. Ez a bolygó kapcsolatban áll a Vendor birodalommal. Bizonyára olyan frekvencián kommunikálnak, amit nem zavar mágneses sugárzás. Bizonyára űrrepülésre alkalmas gépeket is kaptak.

- Ez lehetséges. A Vendor birodalom érdeke az, hogy minél több nép használja a fejlett technológiát. Miért pont őket hagynák ki ebből.

- Hát a faluból ítélve nem nagyon hajlottak a technológiai újításokra.

- Viszont most bíznunk kell a vakszerencsében. Az is lehetséges, hogy se hajójuk, se rádiójuk, se semmijük nincsen.

- De egy valamit nem értek. Mit tesz az nekünk, ha van hajójuk?

- Ez egyszerű. Ha van nekik a Konoloni ember lázadást szíthat a Vendor birodalom ellen, hisz úgy tűnik, nem nagyon tetszik nekik, amit felajánlott a kormány. A keletkező zavargások miatt pedig ő észrevétlenül elsurranhat.

- Ez igaz, de ha így odamegyünk, egyből kiszúr és lelép a fegyverével együtt máshova.

Ez jogos volt, mivel vendori katonai egyenruhában igencsak nagy feltűnést keltenénk, és a konoloni ember szúrna ki legelőszőr. Viszont a faluhoz közel láttunk egy árust. Megpróbáltuk hátha szerzünk tőle ruhát. Sikerült is egy kis csereberével hozzájutnunk két nagy köpenyhez. Jó viselet volt, mivel így nem kellett hátrahagynunk ruháinkat. Először csodálkoztam, hogy vajon honnan tudja társam, hogy az itt élő emberek kommunikálnak a Vendorral, és még hajójuk is van. Hamarosan én is biztos voltam benne, mivel a semmi közepén ott volt egy hatalmas adó-vevő torony, és mellette egy űrutazásra képes jármű. Természetesen a helyet páncélos katonák őrizték. Olyan érzésem volt, minthogyha egy hatalmasat ugrottunk volna vissza az időben. A faluba érve sokan megbámultak minket. Kicsit aggódtam, mert elég furcsán néztek ránk. Aggodalmaim akkor oszlottak el, amikor egy kövér mosolygós bajszos ember jött oda hozzánk.

- Kik vagytok, és mi járatban vagytok itt? –kérdezte mosolyogva. –

- Semmit. –adott igen elmést választ a társam, aki „enyhén” feszült volt.

- Kereskedők vagyunk, ő Mann én pedig MacLaren vagyok. Messziről érkeztünk és szeretnénk barátságot kötni veletek.

- Barátságot? Rendben, de először térjetek be hozzánk, éppen most fogyasztjuk a vacsorát.

A meghívást nem utasíthattuk el, és megnyugtató volt látni, hogy szeretett gépeink a fejünk fölött 4500 méterre köröznek. Volt időnk, de nem sok, mivel még most sem feledkezhettem meg a Geminated rendszerben rekedt emberekről. A falusi közösségek elég kicsik, így könnyen ismerhet mindenki mindenkit. Így könnyen számon tudják tartani lakosaikat. Ez jó volt, mivel a mi célszemélyünk pár hete érkezhetett, és ha itt van, akkor mi azt megtudjuk.

- Egy vándor furcsa ruhában? – gondolkodott el az öreg bajszos. – Pár hete megfordult nálunk egy ilyen. Az égiek gépei felől érdeklődött. Mi elküldtük a királyhoz. Holnap elvezetlek titeket hozzá, de már későre jár, maradjatok itt éjszakára.

Meglepett a település vezetőjének kedvessége, egy rövid konzultáció után az Odüsszeiával, elfogadtuk a szállást. Másnap reggel már indultunk is, hogy a felsőbb hatalommal találkozhassunk, és értékes információkhoz juthassunk. Az Alcaster legénysége és Ron miatt már nem nagyon kellett aggódnom, hiszen az Odüsszeia elindult feléjük. Uzor a falu vezetője elmesélte, miképp akart a vendori birodalom velük szövetséget kötni, és hogy miért nem fogadták el. Ami érdekes, hogy az Oxinok neve ebben a beszélgetésben is előkerült. A palotához érve láttam, hogy a király eléggé nyugtalan volt. Hamarosan én is nyugtalan lettem, mert rájöttem, hogy miért nyugtalan. A két repülő „valami” miatt volt nyugtalan ugyanis. Fogalma sem volt róla, hogy mik lehettek. Addig jó, míg nem, mert ha rájön, hogy mi folyik itt, nekünk végünk. Igen barátunkra a király, vagy, ahogy ott hívják Lolokon (maradjunk a királynál) is emlékezett. Erjuzsa varázslónak tetteti magát, azt mondja képes elpusztítani vendori hajókat a gondolatával. Ez azért volt érdekes a nép számára, mivel egy szörnyű félreértés miatt az itt élők utálják az „égieket”. Természetesen én tudtam, hogy képes a gondolatával elpusztítani még a jövő hetet is, de nem mondhattam el a királynak, mert azzal nem csak Erjuzsát, hanem magamat is lebuktattam volna. Már ha egyáltalán Erjuzsának hívják. Elég különös név ez. Olyan varázslós név. Végül is nem lepődnék meg, ha álnevet használna. A vár, amiben a király élt hatalmas kővár volt. Volt nagy udvara, piactere, kis házak. A belső udvar mérete egy kisebb falu mérete volt. A házak elhelyezkedése és sűrűsége viszont egy nagy életteli falu illúzióját kelltette. Az emberek jöttek mentek, nagy volt az élet. Legtöbbjük kereskedő lehetett, hiszen sokkal többen voltak, mint amit a falu be tudott fogadni. A várudvar két legnagyobb épülete a várfallal egybeépített hatalmas kastély, és a falu közepén álló nem annyira hatalmas, de igen monumentális templom. Tudtak azért itt építkezni az emberek, mert a templom tornya kb. 100-110 méter magas lehetett. Abból a teremből, amelyikben voltam, felülről lehetett látni ezt az építményt. Viszont a várnak nem csak felfele vannak, hatalmas méreteti, hanem a nem túl takarékos helykihasználás a föld alatt is folytatódott. Nem volt itt más, mint egy katakomba, ami a varázsló „műhelye”-ként szolgált. Elvezettek hát bennünket Erjuzsához. Kiderült, hogy barátunk nem is varázsló, hanem egy „jótevő” boszorkány, vagy varázslónő, vagy valami. Kicsit meglepődtem, de mint egyszerű nép egyszerű gyermekének ezt elnézték. Úgy vettem észre, hogy Erjuzsa igen jó kedvében van. El is bírtam hinni, mivel mindennel kiszolgálták, amit csak kért, megkapta. Úgy trónolt a több száz párnával kitömött ágyában, mint valami istenség. Láthatólag élvezte ezt a nagy luxust. De volt egy hatalmas probléma. Időközben elfelejtettem sztorit kitalálni arra, hogy miért jöttünk ide, ezért meggondolatlanul megkérdeztem:

- Miben rejlik a hatalmas pusztító erőd? – amint kimondtam megbántam. –

- Nem mondom meg! – mondta egy tízéves vidámságával, és elkezdett hangosan vihorászni. –

Vörös lett a fejem a hülyeségem miatt. De hamar kitaláltam valamit.

- Szeretnénk tanítványodnak szegődni. Ha te tényleg az Oxinok leszármazottja vagy – Uzor meséjéből tudtam meg. –, akkor szeretnénk megtanulni tőled mindent, amit csak lehet.

- Sajnos nem lehet. – vágta rá már igenis komoly arccal. 

Itt vigyáznom kellett reakcióimmal, mert könnyen lelepleződhetek. Ha megijedek, akkor rájön, hogy egy kitervelt dolog van a kérés hátterében. Ha csalódottságot mutatok az is rizikós, de ha teljesen passzívan reagálok, az se túl jó. Vigyáznom kellett ugyanis láttam, hogy nagyon kíváncsi a reakciómra. Végül csak véletlenül elnevettem magam.

- Miért nevetsz? – kérdezte kíváncsian a varázslónő. Itt volt az alkalom, hogy tisztázzam magam. 

- Mert sokat utaztunk, híred után, s rengetget szenvedtünk, míg idáig elértünk. Nehéz terepeket jártunk át, ellenségeinkkel küzdöttünk csak azért, hogy ide eljutva tanulhassunk tőled.

Mann fogta a hírtelenjében keletkezett, megható kamutörténetemet, ezért igen komolyan és dühösen kezdett nézni. Bár először nem igazán értette, miért beszélek ilyen furcsán. 

- Jól van nem bánom. – mondta vonakodva Erjuzsa. – De a tanulás nehéz lesz, és nem tudom nektek megadni a garanciát, hogy meg is tanuljátok tanításaimat, hiszen ti még korántsem lehettek olyan fejlettek, mint és.

Jókora indulatot hátrahagyva, örömmel hajoltam meg az álvarázsló előtt. Hogy miért örömmel? Mert bejött a rögtönzött tervem. Kicsit még sikerélményemet ünnepeltem, aztán felkészültem a szerepjátszásra.

Másnap reggel késő délelőtt felkeresett minket egy szolga, és hozta a hírt, hogy a varázslónő vár minket. Gondban voltunk, mert a király ragaszkodott, ahhoz, hogy míg várában tanulunk, hordjuk azt a ruhát, amit ő ajándékozott nekünk. Azok a köpenyek, amiket az árusnál vásároltunk, úgy néztek ki, mint egy Jediköpeny egy harc után a Star Wars-ból. Régi egy film, de hatalmas klasszikus. De visszatérve a gondunkra. A normál ruhánkat el kellett rejteni oda, ahol senki nem találja meg. Viszont ez gondot okozhat, mert ha gyanúsak vagyunk Erjuzsa számára, akkor biztos átkutattatja az összes helyet, ahol jártunk a várban. De a barátunk csöppet sem gyanakodott. Lelkesen próbálta nekünk megtanítani áltudományát. Néha már azt hittem, hogy még maga is elhiszi azt, amit mond, de szemmel láthatólag, csak élvezte, hogy messze földről csak őérte gyűlnek ide a népek. Ebből a szempontból viszont hatalmas hibát követett el, mert ha híre megy a dolognak, magától lelepleződik Vendor előtt, és akkor vége a hatalmas varázstudásnak. Mint látni, őt is elvakította a hírnév. Az ötletem, hogy tanuljunk tőle, később kiderült, zseniális ötlet volt, ugyanis az egész katakomba le volt árnyékolva kívülről. De belülről meg lehetett vizsgálni mindenféle energiákat. Pontosan tudtam, hogy mit kellett keresni, ugyanis a fegyver, az amit Erjuzsa ellopott, az egy Omniumhoz tervezett kísérleti stádiumban lévő óriás SCannon prototípusa, amit öt év múlva terveztek volna felszerelni az anyahajóra. A „kis” incidensünk miatt ez sajnos késni fog, de ezért személyesen én állhatok bosszút. De sajnos fogalmam sincs, hogy hogyan. És időm egyre fogyott, ugyanis amikor Erjuzsa a gépeket életre keltő varázsitalról (benzinről) beszélt megjelent a király, hogy derítse ki, mik lehetnek azok, amik már napok óta a vár fölött repkednek. Mivel minimálisan már bízott bennünk, otthagyott minket a katakombájában. Mivel a királytól szerzett ruhadarabokon voltak zsebek, ezért az OmniFighterek távirányítóját és az energiaGPS-t be tudtam rakni ezekbe a zsebekbe, nem volt nehéz lekapcsolni és ellátni egy kísérleti eszközzel, ami akár 100 000 fényéves távolságból képes felsugározni egy tárgyat. Szigorúan csak élettelen dolgokat, de ez is valami. Mivel tudtuk, hogy pár perc és lelepleznek, ezért felrohantunk. Felvettük a cuccunkat, és az köpenyeket, majd indultunk a falu felé. Mire kiértünk, láttuk, hogy a varázslónőnek falfehér az arca, és hangosan üvölti, hogy:

- A rám ruházott hatalommal elpusztítom eme két szörnyet.  - Pontosan tudtuk, mit ért szörny alatt, és persze azalatt, hogy elpusztítom. -

Eme hatalmas kiáltozás után mindenki csodálkozott, hogy nem történt semmi. Szerencsénkre a varázslónőnek egyből rajtunk akadt meg a szeme, és igen dühösen a nép felé kiáltott.

- Ez a két ember akadályozta meg, hogy megmentselek benneteket. Csak akkor áll vissza minden az eredeti egyensúlyba, ha ezek meghaltak.

A szíves vendéglátás ez a beszéd után elpárolgott, és a nép dühösen, fegyvert ragadva megindult felénk. Kilátástalan volt a helyzetünk, se fedezékünk, se fegyverünk, mivel azok a gépben maradtak. Azonban nyugalmamat még ebben a helyzetben is meg kellett őriznem.