VI. Fejezet

Hát igen. Minden megvolt ahhoz, hogy végre elinduljunk az oly régen várt Omega projektre. De mindenekelőtt, el kellett juttatni a szerzett koordinátákat az Origon rendszer melletti kis-rendszerbe. Itt foglalt helyet a nem olyan kicsi csillagkapu. Lényegében ugyan az, mint amit az első utazásomon láttam, csak. Hát nincsen csak. Ez ugyan az. Nem fénykapu, mert ezzel nagyobb távolságot lehet megtenni. Technológiája miatt, viszont még mindig iszonyatosan fényes.

Szóval a feladat egyszerű. Elosonni Providencből, az Origon melletti csillagkapuhoz, és ott átadni a koordinátákat. Ez nem zsoldmunka, hanem szerződésben összefoglalt munkakör. A Konolon birodalomról annyit lehet tudni, hogy csináltak egy titkos Omega kettes prototípust állítólag parindorból. Ez teljességgel lehetetlen, mivel a Parindort csak a K. Verge Vendorban található Parindor bolygón lehet találni. Abból is már elhasználtak mind a kétezer tonnát. Fele az Omniumban, fele az Omnium Fighterben. A hajójuk neve Omega 2 PRR Proto. Nekünk tíz darab Omnium Fighter SSM Super Special nevű hajónk van. Hát igen össze lehet hasonlítani ezeket az elnevezéseket. A küldetés beavatási szertartásként is szolgált, hiszen én voltam az új tag a vezető csapatban. Nem idegen nekem ez a környezet, voltam már párszor parancsnok. Az utunk keresztülhalad a sötét rendszeren, vagyis Geminateden. Erről annyit kell tudni, hogy a napja több milliárd éve kihunyt, és senki sem tudta, hogy maradhattak meg a körülötte a bolygók. Ma se tudja senki, de a légkörüket stabilizálták, és a hőmérsékletüket hatalmas hő generátorokkal növelik. Ebben a rendszerben számos genetikailag módosított állat él, mivel az itteni bolygókon atomkísérleteket tartanak. Ilyenek például az emberszabású rovarok, az űrben cikázó repülő akármik, meg persze a házi macskából nőtt tizenöt méteres szörnyeteg.

Kis háromfős csapatunk indulásra készen állt. Könnyedén bevettek a csapatba, mivel ilyen rövid idő alatt eljutni idáig, ehhez hatalmas szerencse, vagy nagyon sok pénz kell. Nekem előbbiből volt sok. Brumms és Wing a hídról nézték az indítást. Ez egy igazi elit bevetés. Ilyenből körülbelül tíz-tizenöt van egy hónapban. Külön pénzt nem kap érte az ember, de megvan a havi fizetés. Az indítás utáni hang után szinte hangtalanul kigurultunk az állomásról. Olyan könnyed ez a 365 tonna, minthogyha egy kis papírrepülőt dobnánk ki egy iskola ablakán. És körülbelül annyira csendes is. Mivel kerülni akartuk a feltűnést, nem használtuk a kereskedelmi útvonalat, hanem nyílegyenesen Geminated felé haladtunk. Ez ugyan nem úti célunk, de le kell jelentkeznünk az USS Alcaster-nél, hogy élünk még, az utat SSM-ben tettük meg, hogy a lehető legrövidebb idő alatt érhessünk Geminatedbe. Fénysebességgel is több órát vehet igénybe az út. A fogyasztás miatt nem kell aggódni, mert a gép addig repül, amíg túl nem melegszik. Ez a hűtőrendszer élettartamától függ. Az alap Omnium hűtő két napig bírja maximális terhelés alatt. utána a gép túlmelegszik és felrobban. De amint megállítjuk a motort, és hagyjuk lehűlni, újabb két napot nyerünk. Tehát nem kellett attól félnem, hogy előző gazdája véletlenül nem cserélte ki a hűtőrendszert. Az eszközlistámon a következő fegyverek álltak. Tíz darab Atlanta GSG-540, tíz darab Bugatti FastCannon, két darab Monument Atom, és további négy atomtorpedó kilövő. Ezek fantasztikusan erős fegyverek. Nem a legjobbak, de ebben a számban igen komoly előnyt jelentenek.

Fénysebességgel száguldottunk hát egészen addig, míg el nem értünk Geminatedbe. A megadott koordinátákon nem találtuk az Alcastert. Nem a vaksötétség miatt, hanem azért, mert nem volt ott. Hamarosan segélykérő üzenetet fogtunk egy közeli bolygóról. Nem volt kétséges, hogy az Alcaster lesz az. A bolygóra érve már észrevettük az öreg csatahajót. Minden rendszere le volt állítva. Ez igen gyanús volt. Dokkoltunk a dokkba, vagyis ami megmaradt belőle. Látni lehetett, hogy a landolás nem ment valami jól. Furcsa interferenciát érzékeltünk a navigációs rendszerben. A hajóban sértetlenül megmaradtak az utasok. A kapitány elmondta, hogy valami miatt sugárzás került a levegőbe, ami emberekre nem veszélyes, de erőteljesen megcsapolja a generátorok teljesítményét. Így hát nincs töltése az energiaforrásunknak, és egyszerűen lemerülünk. Szerencsére van az Omnium Fighterben analóg irányítási mód, ami üzemanyaggal, vagyis dízelolajjal működik. Szerencsére ebből bőven van annyi, hogy eljussunk a legközelebbi lakott bolygóra. Visszaindultam hát két társammal. Éppen, hogy elindultunk, hatalmas zajra lettünk figyelmesek. Az előbb említett óriás házi macska volt. Kissé máshogy nézett ki, mint kisebb társai, és most nem a méretre gondolok. Mivel a hajóink jelenleg a klasszikus léghajtással maradnak a levegőben, az elhasznált dízel szaga olyan, mint egy óriás sült csirkéé. A kiscica rögtön szagot fogott, és már rohant is felénk. Igen félelmetes volt, mivel minden lépése felért egy hetes erősségű földrengésnek. Hatalmas mérete ellenére igen fürge állat volt ez a macska. alig bírtunk előle elhúzni. Az analóg irányításnál az energiatakarékosság miatt, légtérben csak ötszáz Km/h-val lehetett haladni. A macska gyorsabb volt. Tehát nem maradt más választásunk, le kellett terítenünk. De ezt gyorsan kellett tennünk, mert üzemanyagunkból nem volt olyan sok. Kezdésképp belelőttem két Monumentet, de nem nagyon hatotta meg.

- Ó, Istenem! – szóltam dühösen. – 

- Figyelj MacLaren, menj, előre mi elintézzük. – mondta Robert Ron ezredes. –

- Szó sem lehet róla. Mann-nak sokkal több üzemanyaga van, ő el tudja még hagyni a légkört, úgy lesz kerek, ha ő megy, még elérhet a G-452-re.

- Értettem! - mondta Mann, és már indult is. –

Ron és én maradtunk ott. Bárhogyan is nem bírtunk el ezzel a genetikai furcsasággal. A jelenet úgy nézhetett ki, mint ha a macska legyeket kergetne. Nem bírt velünk ő sem. De aztán mégis sikerült neki. Egyenesen a szájába repültem. Teltek a másodpercek, de semmi nem történt. Egészen addig míg. Míg egy kék lángcsóva meg nem jelent a lény oldalában, mondhatni aljában. Mikor szembesültem vele, hogy barátunkat belülről is szemügyre fogom venni, megnyomtam az SC gombot, és az energiaforrás utolsó erejével lángba borította a nagyra nőtt macskát. Viszont mivel alatta értem ki, és mivel éppen összeesni készült ezért nagyon kellett iparkodnom, agyon ne nyomjon. Ez nem sikerült volna, ha nem nyomtam meg volna az SSM gombot. Körülbelül kétezer km/h-val lökődtem ki az állat alól, és így teljesen elfogyott minden energiám. Most már semelyik elektronikus eszközöm nem működött. Se navigációs rendszer, se létfenntartó rendszer. És csak annyi üzemanyagom maradt, hogy visszajussak az Alcasterre. Visszatérésemkor hatalmas volt a riadalom. Valami széttépte a hajó egyik karbantartóját. Senki se tudta mi lehetett az. De az biztos, hogy a segítség három napnál hamarabb nem ér ide, úgyhogy szép kis kalamajkába kerültünk már most.

- Mindenki nyugodjon meg! – Próbálkozta nyugtatni a népet a kapitány. – Nincs ok a pánikra.

- De ezt nem ember tette, uram. – szólt pánikosan egy ember.

- Lehetséges, de van élelmünk, vizünk, fegyverünk, és katonánk. – szólt közbe Ron. – Maguk ezt szépen intézzék el, mi pedig körülnézünk, hogy mi lehet itt.

- Egyedül? Maga megőrült?

- Nem egyedül. Velem lesz a társam. és különben is, magasan képzett tisztek vagyunk mind a ketten, úgyhogy ha valami problémája van, akkor akár maga is kimehet.

- nem vagyok olyan bolond.

A vitatkozásnak a kapitány vetett véget, és utána már intett is, hogy induljunk. Felderítés közben meg kellett valamit kérdeznem Ron-tól. Ugyanis Ron ötlete a helyzet felméréséről igenis szabályszerű. Ezzel csak olyanok vitatkozhatnak, akik nem részesültek az alapvető képzésben.

- Te? Hogyhogy nincs itt senki, aki rendelkezik a megfelelő képzéssel?

- Fogalmam sincs. Ilyen utakra alapvető lenne általános kiképzésen részt vett emberekkel menni. Ezek teljesen lefagynak nyomás alatt. Nem tudnak semmit sem megcsinálni önállóan. MacLaren, neked van családod?

- Nincs. Csak egy gyerek, akit egy bolygón találtam, és úgy döntöttem katonát nevelek belőle.

- Az én apám a Mission Impossible cég tulajdonosa. Az egész családom a villájában él.

- Értem. Jó lehet nekik.

- Egy ilyen helyzetben ők halnának meg legelőször. Honnan tudnák azok, mit kell csinálni ilyen helyzetben, akiket egész életükben kiszolgálnak. Most büszkék vagyunk magunkra, hogy nem haltunk meg a Földön. De ez nem azért van, merthogy környezet-tudatosabbak lettünk, hanem azért, mert most milliószor akkora területen csinálhatják azt, amit eddig. Nem változott itt semmi.

- Várj! Ez itt régen még a hajóhoz tartozott.

- Te jó Isten!

Amit láttunk egészen hihetetlen volt. Eltűnt az Alcaster fele. Akkor kezdtünk rájönni, hogy ezen a bolygón valami nagyon nincs rendben. Sok minden van itt, ami ebédként lát szívesen minket. Ezt jelentenünk kellett a kapitánynak.

- Több mint kétszázötven ember tartózkodott ott. Nem igaz, hogy csak úgy eltűnt. Ez több mint a gépem fele. – ordibált a kapitány. – Nem lehet, hogy senki sem vette észre? Hányan maradtunk?

- Huszonhatan.

- Mi? Ez tarthatatlan! Odaveszett minden fegyverünk, és háromszázkilenc emberem. Itt a vég! Itt a vég!

Egy darabig néztük a kapitány már szánalmas pánikrohamát, de Ron így szólt hozzám.

- Figyelj MacLaren! Átvesszük a hely irányítását. Rendben?

- Rendben.

- Jó. Menj ki, és nézd meg a macska tetemét, hátha szerzünk valami fontos információt.

Így is tettem. Addig Ron egy földalatti bunker építésén törte a fejét. Amikor visszatértem a csatánk helyszínére sárkányokat, vagy hasonlókat láttam röpködni. Akkor láttam meg mire is képes egy Omnium Fighter. Hihetetlen nagy sugarú körben minden liláskéken égett. Olyan volt, mint egy erdőtűz erdő nélkül, és kék lencséjű kamerával felvéve. Még a tűzálló dolgokat is felgyújtotta. Hihetetlen volt. Megállapítottam hát, hogy innen információkat biztos nem fogok találni. Visszafele indultam, amikor észrevettem valami furcsa dolgot.

Egy domb tetején álltam, és egy város, vagy falu romjait láttam. Ha jól tudom, a sugárzás miatt itt nem folynak Vendori ipari tevékenységek. Itt mégis valami civilizált élet nyomait látom. Mondjuk, ez megmagyarázná a sugárzást. De akkor sem élhetett itt senki, mivel nincs nap. Az egész bolygónak jégből kellett volna lennie. A három éve felépített „Műnap” (ami bizonyos időközönként nem működik) olvaszthatta volna fel a felszínt. Közelebb mentem hát, hogy megnézzem, mi van itt. Amit láttam, egyszerűen nem hittem el. Olyan volt, mint egy földi kisváros. kis házakkal, nagy házakkal, üzletekkel, parkokkal. lehetséges, hogy a rendszer napjával akkor történt valami, amikor ezek a népek itt éltek. Sétálgattam a parkokban, néztem a házakat, vagyis ami megmaradt belőlük. Messziről érezni lehetett a még most is égő kék tűz szagát. Furcsa szag volt, de valahogy illett a környezetbe. Itt minden nagyon érdekes volt. Úgy jártam az utcákat, Mind, hogyha a Földön lennék, és olyan érzést keltett, mintha egy szörnyű háború színhelye lett volna. Nem tudtam mi történhetett, azóta sem tudom, de valahogy az, az érzés fogott el, hogy a mi nagy civilizációnk is ebbe az irányba halad. Rémes gondolat volt ez. Úgy sétálgattam azokon az utcákon, hogy elé képzeltem egy földi kisvárost, ami percről percre romba dől. Akkor megláttam a hely egyetlen épületét, ami nem állt romokban. Valamiféle üzem, vagy kutatóintézet lehetett. Nem tudtam eldönteni, hiszen nincs odaírva nagy betűkkel. Bementem. Futurisztikus üvegdíszítés, grafit színű padló, és Sok Fém berendezés. Valószínűleg ez valamiféle porta. Továbbhaladva megpillantottam a „klasszikus” lépcsőt. Ez olyan volt, mint a Földön. Nem csodálkoztam, hiszen ez a világ legegyszerűbb szerkezete. Lépés-lépés, és már fent is vagyunk a következő emeleten, amin már bonyolult kinézetű szerkentyűkből álló helyiségekből állt. Ez valószínűleg az iroda volt. Mivel nem volt több út felfelé, lefelé indultam. Lefelé kissé többet kellett lépcsőzni, de lefelé könnyebb, mint felfelé. Itt nem volt más, mint egy ajtó. Az ajtó mögött meg egy hatalmas gyárterület. Mélyen a föld alatt volt, így nyugodtan foglalhatott annyi helyet, amennyit csak kellett. Ahova megérkeztem, az egy hatalmas erkély, amiről be lehetett látni az egész helyet. Félelmetesen nagy volt. Ha a Brit Űrhajókikötő mérete megrémített, akkor most kómába estem. Egy egész élet nem lenne elég ahhoz, hogy az egészet bejárjuk. Viszont már nem is nagyon volt hozzá kedvem, hiszen hirtelen elkezdett fájni a fejem. Valószínűleg innen ered a sugárzás, és itt a legerősebb. Nem okoz kárt az emberben, de hatalmas fejfájást okoz (gondoltam). A sugárzás okozta interferencia miatt nem tudtam értesíteni Ron-t. Így hát vissza az Alcasterhez.

Ron Ezredes már javában dolgozott egy földalatti bunker kiépítésén. Azonban én ragaszkodtam ahhoz, hogy néhány emberrel visszamehessek a romokhoz. Az ezredes engedélyével, öt emberrel indultam vissza, hogy felderítsem a rejtélyes üzemet. A felderítésre rengeteg időnk volt, de szükség is van erre az időre, mert a hely hatalmas. Fontos volt az, hogy megtaláljuk az energiamező, vagy sugárzás, vagy hívjuk, ahogy akarjuk forrását, hogy a mentőhajó nehogy leálljon, amikor a bolygó légkörébe ér. A hatalmas teremben rengeteg gép volt, aminek a csapatunk legnagyobb koponyája sem tudta rendeltetését. Elég nehéz volt a dolgunk, mivel semelyik gépen sem volt „LEÁLLÍTÁS” felirat. Így hát két lehetőség maradt: szétlőni az egészet, vagy egyenként megnézni mi mire való.

Bár ösztöneim mást súgtak utóbbinál kellett döntenem, mert nem tudhattam miféle dolog sül ki abból, ha ezt a helyet a levegőbe repítem. Nagy volt a feszültség. Az embereknek nagyon fájt a fejük, és féltek is rendesen. Ron visszahívott, mert valami energiajelet észlelt az Alcaster fedélzetén. Meglepődtem, amikor kiderült, hogy az energiajel a hátitáskámból jön.

- Hogy lehetséges ez? – kérdezte Ron. –

- Hosszú lenne elmagyarázni. Arra kéne rájönni, hogyan működik még mindig, hiszen semmilyen elektronikus rendszer nem működik itt.

Az egyik tudós megállapította, hogy az interferencia kihat az energialeosztására. Nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent, de kitaláltam, amikor sétálás közben erősebb, majd gyengébb lett a fénye. Valószínűleg erősebb sugárzásban gyengébb a fénye. Ez nagyon fontos információ volt, mert így már könnyebben ki lehetett találni a sugárzás pontos helyét, és ki lehetett iktatni. Lementünk hát a földalatti gyárba, (vagy valami olyasmi) és a tudósok nagyot néztek, amikor azt a feladatot adtam nekik, hogy rohanjanak végig ezzel a világító fénydarabbal az egész helyen. A kutatás nem tartott sokáig. a fény nagyon gyorsan elhalványult és meglett a „gonosz” gép. Kikapcsoló gomb nem volt rajta, ezért kénytelen voltam magam csinálni egyet az F-2000-el. Hirtelen mindenkit jó hangulat töltött meg. Lehet, hogy a fejfájás miatt voltak ennyire morcosak, de most egészen vidámnak tűnt az a maradék huszonhat ember. A csodás gépeinknek újra beindult a „szíve”, de nem indulhattunk el, mivel az Omnium Fighter szigorúan egyszemélyes, és ha nem vigyázunk az itteni emberekre, még megeszi őket valami. Ezt nem szeretnénk, ezért ott maradtunk. De mivel légi barátaink újra működtek, nem volt akadálya szétnézni kicsit ezen az istenverte bolygón. Az egész hely olyan, mint egy horrorfilm. A több száz méteres macska után már bármit el tudtam képzelni, de szerencsére több ilyennel nem találkoztam. Volt egy olyan érzésem, hogy az itt élő állatok nem túl természetesek. Fentről úgy láttam, hogy a kék lángok már kezdenek visszahúzódni, de irdatlan nagy pusztítást végzet a 7-es gép, ami most szinte hangtalanul szelte az eget. Most valahogy csak az Omnium Fighter járt az eszemben. Olyan tekintélyesen néz ki. A mérnökök most tényleg kitettek magukért. És most, hogy benne ülök. Nincs számomra akadály. Valószínűleg ez a legyőzhetetlen vadászgép. Bár szerettem volna, mégse maradt időm a gondolkodásra, ugyanis a radaron újabb város nyomai tűntek fel. Nem hittem a szememnek, egy hatalmas város látszólag érintetlen állapotban. Közelebbről kiderült, hogy nem is látszólag. Itt tényleg egy civilizáció teljesen ép városa van. Egészen pontosan 24 000 kilométerre a másiktól. Voltak itt felhőkarcolók, hatalmas gyárépületek, utak. De valami nem stimmelt. Egyetlen ház se tűnt lakóháznak. Egyetlen kis-, nagybolt. Még járda sem volt. Az utak is az épületek közötti rés volt. Hihetetlen, átrepültem az egész bolygót és találok egy hatalmas várost, amiben nem lakik, illetve lakott senki. Ezen kívül van egy kis lerombolt település, ami 10-15 lakóházával úgy 60-70 embert tudott szállásul látni. Űrhajózásnak pedig semmi jele. Ez a hely percről percre egyre érdekesebb. Valami nagyon nem volt renden, és nem tudtam mi az. Jelentettem a város Ronnak, aki úgyszintén csodálta az esetet.

- Ez nekem valahogy nem áll össze. – mondtam, miután landoltam a várostól párszáz méterre. –

- Remélem, minél előbb eltűnünk innen. Nem tetszik ez nekem. Az életjeldetektor 4 300 000 életjelet mutat, és belőle csak kettő emberi.

- Lehetséges, hogy ez a sugárzás tette ezt az itt élő állatokkal. De hogyhogy kettő?

- Nem tudom, biztos valami hiba. De a tudósok azt mondták, hogy nem veszélyes az emberre. – bizonytalankodott Ron. –

- Na, igen! – mondtam indulatosan. – És ezek a tudósok, hogy állapították ezt meg műszerek nélkül?

- Gondolod, hogy nem is volt olyan ártalmatlan?

- Megmagyarázná a legénység viselkedését.

- Akkor van egy kis gond! – jelentette ki feszült hangon. – Az emberek kissé furcsán viselkednek. Úgy, mint akinek elvonási tünete van. 

- Ajjaj! Ez hatalmas gond. Ki tudja, mit tesz ez a sugárzás az emberrel, ha egy egyszerű macskát is Góliáttá változtat.

- Van egy olyan rossz sejtésem, hogy meg fogjuk tudni. Valamint kezd az a rossz sejtelem gyötörni, hogy nem egy rendszerhiba miatt mutat csak két emberi életjelet.

- Az azt jelentené, hogy ők már nem emberek. Remélem nem lesz igazad! MacLaren, vége!

Remek! Már csak ez hiányzott. Fogalmunk sincs milyen hatása van ennek ránk, de ezek az emberek már hetek óta itt lehetnek. Lehet, hogy most már nem is emberek. Hirtelen elkezdett visítani a gépem műszerfala.

- Az Isten szerelmére!

- Mi az MacLaren?

- Itt is van sugárzás. Nem is egy, hanem harminc különböző helyről jön a felszín felett. – Ordítottam kétségbeesve. -

- Tünj el onnan, de gyorsan. 

Futottam, ahogy csak tudtam, de valahogy mégsem értem el a gépem. Utána már csak annyit éreztem, hogy a földön fekszem, és vérzik a fejem. Valami fejbe talált, de jó erősen. Elég kábult voltam, ezért nem tudtam elrepülni. A távolba láttam egy alakot elsuhanni. Az egyetlen, amit tehettem az, az volt, hogy használom az Scannont, és az egész várost elpusztítom. Ez nem csak elveim miatt volt nehéz, hanem azért is mert borzasztó veszélyes. 400-500 méterre lehetek a várostól. A SCannon lézerének robbanása elérhet, ami azonnali halállal jár. Kezdtem már összeszedni magam, be is tudtam célozni a tőlem legtávolabbra lévő épületet.

- Ha ez a ti civilizációtok, akkor nem is vagyok rá kíváncsi. – mondtam, majd megnyomtam a gombot. –

A robbanás ugyan nem ért el, mégis kék színű lett körülöttem minden a lökéshullám miatt, és a nyomáskülönbségtől ez az egész néma volt. Miután helyrerázódtam bekapcsoltam a pajzsot. Ez jó döntés volt, mert fél perc sem kellett, aztán jött az első, bumm, ami olyan erős volt, hogy az én majdnem 400 tonnás gépemet lazán elröppent.  Szerencsére kár nem keletkezet benne az Omnium 2 Pajzs jóvoltából. De semmit sem tehettem, mert a levegőben elég problémás beindítani a gépet. Ezért vártam, hogy becsapódjak. Eléggé rossz érzésem volt, mivel a csillapítás csak bekapcsolt motornál működik. Így a becsapódás erejét érezni fogom. Szerencsére nem volt olyan vészes a dolog. Az előbbi kék lángok semmik sem voltak ehhez képest. Körülöttem minden kék lett. Ijesztő volt, és hatalmas volt a hőség.

- Mi folyik ott? – kérdezte Ron a rádión keresztül.

- Azt hiszem, minél előbb el kell innen tűnnünk. – jelentettem ki aggodalmaskodóan

- Mi történt?

- Elpusztítottam a célpontokat, de ki tudja, mennyi van még a bolygón.

- Rendben. Eleget hősködtél már mára. Gyere vissza ide. – szólt már nyugodt hangon. –

- Nem lehet!

- Miért?

- Valami fejbecsapott. Nem vészes, de még nem nagyon kéne gépet vezetnem.

- Értem. Kell segítség?

- Nem kell! Mondtam, hogy nem komoly. Meg tudom oldani. Pár óra aztán ott vagyok.

Sérülésem tényleg nem volt komoly. Az elsősegélydoboz tartalmával könnyedén elláthattam, de szédülésem miatt túl veszélyes lett volna elindulni. Ron tehát egyedül maradt pár órára, de ezek az órák nem teltek el eseménytelenül. Társamnak rengeteg problémája akadt, ami igencsak megnehezítette túlélésünket. Elsőként az Alcaster legénységének instabil viselkedése, másodszor az idegen állatok támadása, végül pedig az étel és ital megfertőződése. Már csak az tette még rosszabbá a helyzetet, hogy az egyik ember meghalt. Csak úgy összeesett. Ron értett valamit az orvosi szerkentyűkhöz, ezért elrendelte mindenkinek a gyors kivizsgálását. A biztonság kedvéért saját magán is elvégezte a vizsgálatot. A vizsgálat nem volt más, mint egy Szkennelés, ami az ember életfunkcióit térképezi fel, és összeveti az átlagos működéssel. Ron negatív lett, de a legénység nagy része pozitív. Ez azt jelenti, hogy a sugárzás mégsem volt olyan ártalmatlan az emberre. De az is kiderült, hogy az életfunkciók, és az életjel változásai a sugárzás megszüntetésének időpontjában jelentkeztek. Tehát létrejött valamiféle függés a sugárzás és az emberek között. Ron szerint ezt a sugárzást valamiféle „továbbfejlődés” érdekében hozták létre. Vagyis a sugárzás megváltoztatja annak a DNS-ét, aki közvetlen közelében van. Ez bonyolult kissé, de logikus. Így már érthető, hogy miért csak egy kis település van ezen a bolygón. Lehetséges, hogy ott éltek a tesztalanyok (állatok és emberek egyaránt), akik a sugárzásra „pozitívan” reagáltak. Az itt élő népek bizonyosan nem voltak megelégedve azzal, amik voltak. Ez lehet rá az egyetlen magyarázat. A mutációban keresték a fejlődést. Három és fél óra múlva visszatértem, és természetesen én is átestem a vizsgálaton. Életfunkcióim stabilak voltak, így megnyugodhattam.  Természetesen nem akartunk lemondani a legénység tagjairól, de sajnos nem tehettünk semmit sem értünk. Ha valahogy visszakapcsolnánk a sugárzást, akkor jobban lennének, de akkor a többiek is függővé válhatnak, és akkor lehetséges, hogy visszafordíthatatlan lenne a hatás. Nem telt el sok idő, de minden ember, aki függött a sugárzástól ágyban feküdt.