Sziasztok!

Ez az első novellám, amit feltöltöttem. Remélem jól csináltam,

mármint a feltöltést, no meg a novellát is. Ha valaki tudna esetleg

kritikát írni, azt nagyon megköszönném.

                                                        Az ígéret

- Arra van dolgom.

Ezt mondta minden embernek, akikkel néha találkozott és nem akarták megölni. Ezt a választ kapta mindenki, mindenki, aki meg kérdezte, hogy miért megy nyugatra.

- Arra van dolgom.

Arra már nincs semmi – mondták neki - csak kietlen földek, és lepusztult városok. Sokan bizonygatták neki, hogy ők arról jöttek, és veszélyes zónákon kívül amit, veszélyes emberek tettek azzá, mást nem talál arra. De senki nem tudta lebeszélni szándékáról. Ilyenkor némelyek ellátták némi tanáccsal, hogy kerülje ki ezt, meg azt a várost, térjen le itt meg ott, hogy elkerülje a veszélyes területeket. Voltak csoportok, akik felajánlották, hogy tartson velük észak-kelet felé. Ott vannak még termékeny földek, és talán alkalmas helyek a letelepedésre. Ilyenkor mindig rákérdezett, hogy honnan tudják, de csak egy – azt hallottuk – volt a válasz. Így hát, minden, emberekkel való találkozásnak ugyan az lett a vége, Tex beült az autójába és folytatta az útját nyugatra.

Már csak pár óra autózás, s ha minden jól megy napnyugta előtt oda ér. Nem hajtott túl gyorsan, spórolnia kell a benzinnel. A benzin nagy kincs. Talán idáig sem jutott volna, ha másfél napja nem fut össze két emberrel, akik ép egy harmadikkal akartak végezni.

  A 65-ös főúton  haladt, mikor maglátott egy autót az út szélén. Lelassított. Amikor megállt az autó mögött, vette észre, hogy két alak áll az úttól nem messze, egy harmadik, pedig előttük térdel hátrakötött kezekkel. Ellenőrizte fegyverét, az oldalán lévő kés, rögzítő szíját kioldotta, hogy gyorsan, használni tudja, ha szükséges. Majd kiszállt az autóból. Meg indult a három ismeretlen felé. Fegyverét kezében tartva a föld felé szegezve. A két álló férfi, gyanakvó tekintettel figyelte közeledtét, ügyet sem vetve a térdeplő ember könyörgésére.

- Nem akarom elrontani a bulit, de az a helyzet, hogy nem lehet nem észrevenni a verdátokat, és gondoltam ki tudnátok segíteni egy kis benzinnel.

- Ember most akarnak kivégezni, te meg a rohadt benzinről szónokolsz! – mondta a földön térdeplő.

- Fogd már be a pofád! – szólt rá az egyik hóhéra.

- Mit ártott? – kérdezte Tex.

- A mai világban már nem kell ártani ahhoz, hogy pofán lőjenek. De ha már tudni akarod. Eddig mindent megosztottunk egymással, de ez a szarkupac, ma éjjel felfalta az összes kajánkat.

- Hát igen, az étel épp oly kincs, mint a benzin. – tért vissza Tex a benzin kérdésére.

- Ha már a benzinről esik szó. Lehet, hogy mi is igényt tartanánk a tiédre. – mondta az idegen és Texre emelte, a kétcsövű vadászpuskát.

Tex nem várta meg, hogy a puskacső teljesen megemelkedjen és célba vegye. Kezét előre lendítette és szinte célzás nélkül lőtt. A golyó szájon találta a támadót, összetört fogakat tolva maga előtt a koponyán keresztül. A másik idegen, aki eddig csak hallgatott, megemelte szeges baseball ütőjét és, hogy Texre támadjon, De amint a repülő kés torkába fúródott, hírtelen megmerevedett, majd elterült a földön. Tex lassan eltette a fegyverét, majd második áldozatához lépett. Kihúzta a kést a férfi torkából és megtörölte a térdelő ember ingébe, majd visszarakta a tokjába. A térdeplő embert nem érdekelte, hogy törlőrongynak nézik, örömében felállt és ujjongva ugrándozni kezdett.

- Köszönöm ember!

- Nem érted tettem.

- Az nem számít. De most már eloldozhatnál.

Tex újra elővette pisztolyát és ráirányította.

- Ülj le!

- De…

- Azt mondtam ülj le!

Az előbb még vidáman ugrándozó fickó arca elkomorodott, és hátrakötött kezeivel esetlenül leült a földre. Tex autója csomagtartójához ment szemét folyamatosan a fogjon tartva. Kivett két, benzines kannát és egy gumitömlőt. Majd a kivette a másik kocsiból a slusszkulcsot és levette a tanksapkáját. Miután leszívatta a benzint, egyik kannával a kocsijába töltötte, a másikat és az üres kannát visszatette a csomagtartóba. Miután végzett visszatért foglyához.

Megállt előtte. Elővette a kését. A férfi arcán rémület futott át.

- Hé ember ne csináld ezt!

Tex mögé lépett és elvágta a köteleket. A fogoly kissé megkönnyebbülve, igyekezett felállni, de Tex vállánál fogva visszanyomta.

- Ülve maradsz, amíg elmegyek. Ha elmentem fogod a barátod puskáját és eltűnsz. Pár órája találkoztam egy kis csoporttal. Gyalog voltak. Ha elindulsz ezen az úton visszafelé, amerről jöttem, és szeded a lábaidat, hamar beérheted őket. Ez csak egy tanács. Egyébként azt csinálsz, amit akarsz. – fejezte be Tex.

Majd visszaült kocsijába és folytatta az útját nyugatra.

  Így sikerült szert tennie egy kis benzinre és eljutnia idáig. És már csak pár óra autóút. Bekapcsolta az autó cd lejátszóját. Egyetlen egy cd-je volt. Még régen egy kisleánytól kapta egy majdnem lejárt szavatosságú gyümölcs konzervért cserében. Tex nem kért semmit a konzervért, de a kisleány erősködött, hogy fogadja el, mert neki nincs cd lejátszója és valószínűleg nem is lesz soha. Így Tex elfogadta. Elég karcos volt már, és a hátulján a zenekar nevét sem lehetett kivenni rajta, de még hallgatható állapotban volt. Egészen mostanáig. Most ugyanis csak recsegés én néha zenei hangfoszlányok hallatszottak. Tex kivette a cd-t megtörölte nadrágjában, majd visszarakta, de az eredmény ugyan az maradt. Mérgében rávágott egy nagyot a lejátszóra, mire az végleg elhallgatott.

- Már ez a kúrva lejátszó sem működik. – mérgelődött. Bár ez az egész rohadt világ nem működik, mért pont az én lejátszóm működne. Azzal rávágott még egyet. Ezzel eltávolítva a lejátszó hangerő szabályzó gombját.

- Francba! Már ezt is elvette ez a szar világ. – dühöngött.

Szerette néha hallgatni ezt a kopott cd-t. Ilyenkor eszébe jutottak a régi normális élet emlékei, amik átsegítik az embert a nehezén. S eszébe jutott a kisleány, akitől a cd-kapta, a családja, aki óvta és védelmezte. Kicsit irigyelte őket, hogy tudnak egymás támaszai lenni, a nem túl vidám hétköznapokban. De nem irigyelte őket azért, mert egy családot meg védeni ebben a lepusztult világban nem egyszerű feladat.

Efféle dolgokon gondolkodott miközben a zenét hallgatta. De már a zenehallgatás örömét is elvették tőle, elvették tőle azok, akik lerombolták a világot. Mi lesz akkor, ha már az élet apró örömei is eltűnnek a világból.

Mereven, unott arccal vezette autóját, mivel  a zene nem szólt, csak a motor monoton zúgását lehetett hallani. És ekkor megpillantotta úti célját, a várost, vagyis ami maradt belőle. A város széléhez érve lelassított, és lassan behajtott a főutcára. Egy a főutcáról nyíló sikátor bejáratánál meg állt. Kiszállt, bement a sikátorba, hogy könnyítsen magán. Ilyenkor feltette magának a nagy kérdést, hogy vajon miért bújok el, ha vizelek, hiszen úgysem lát senki. Talán azért – felelt magának – mert még egy ilyen világban is, a jól neveltség parányi szikrája még megmarad az emberben. Miután végzett kijött a sikátorból. Körülnézett és újra emlékek rohanták meg, emlékek arról, hogy milyen volt ez a város hajdanán. Ahogy nézte a romos épületeket, a kiégett, vagy szétbontott autókat az utcán, képek ugrottak be arról milyen szép is volt ez a környék a régi időkben. Ahogy nézelődött meglátott egy csontvázat nem messze a falnak támaszkodva. Egyenruhának tűnő öltözete foszlányokban lógott be bordái közé. Egyik csontos keze egy nagy táskán nyugodott, ami valószínűleg nyakába volt akasztva. A nyaka ugyan még megvolt, de a feje két méterrel arrébb hevert a járdán. Tex meg índúlt felé, majd odaérve, leguggolt és a csontkezet félresöpörte. Kinyitotta a táskát. Foszlásnak índúlt levelek és képeslapok voltak benne, és egy belső zsebben némi pénz, aminek már nem veszi hasznát senki. Tex belemarkolt a levelek és képeslapok tömkelegébe. A levelek egy némelyike szétfoszlott a szorításától. Ezeket eldobálta. Átlapozta a leveleket, de az írás egyiken sem volt már olvasható. Ezeket is eldobálta. Már csak a képeslapok maradtak a kezében. A lapok már megsárgultak, és az írás ezeken sem látszott már. A képek is csak sejttették, hogy mi lehetett rajtuk valamikor. Ekkor talált egy lapot amin, még nagyon homályosan látszott a címzett.: Bob Harper. - A jó öreg Bob. – mosolygott Tex, miközben megfordította a lapot, hogy meg nézze, mi van rajta. Az elmosódott képen egy fürdőmedence látszott, de az üdülőhely nevét már nem lehetett kiolvasni. Tex ekkor halk motorzúgásra kapta fel a fejét, ami egyre hangosabb lett. Gyorsan visszatért a jelenbe. Miközben felállt, eldobta a képeslapokat és el índúlt vissza a kocsijához. Mikor visszaért a kocsihoz és épp az ajtót akarta kinyitni, hogy beszálljon, két motoros kanyarodott be nem messze tőle, az egyik utcasarkon. A motorosok megálltak. Nem mozdultak, csak figyelték mintha, várnának még valakire. Tex előhúzta pisztolyát, de most is csak lazán a föld felé irányítva tartotta maga mellett. Hogy lássák, ha küzdelemre kerül a sor, nem adja könnyen. A két motoros még midig nem mozdult. - Már csak három töltényem van, és a kés. - mérte fel magában a készleteit. Ha ezek ketten bevadulnak, így még van esélyem végezni velük. De ez a remény hamar szertefoszlott, mikor még három ember fordult be a sarkon. Ezek ugyan gyalog voltak, de esélyeit jelentősen lecsökkentették. A három férfi megállt a két motoros között. Egy darabig figyelték, majd a három gyalogos lassan meg índúlt Tex felé. A motorosok követték őket. Lesz, ami lesz – gondolta Tex. Vagy így, vagy úgy, de akkor is találkozom azzal, akihez jöttem. És már nem érdekelte semmi. Éhes volt, kimerült, és felkészült élete talán utolsó harcára. Az öt ismeretlen egyre közelebb ért. Tex érezte amint az adrenalin szétárad a testében, de még mindig nem emelte fel a fegyvert csak várta, hogy mi következik. Az öt idegen már csak tíz méterre lehetett tőle amikor, a középen haladó hírtelen megállt. Majd példáját követve négy társa is, akik értetlenül néztek oldalra, nem értve várakozásuk okát.

- Tex? – Kérdezte csodálkozva a középen álló férfi.

Tex nézte a férfit, de a már szakállba átmenő borostája mögött nem ismert rá.

- Ki vagy? Ismernem kéne?

- Jim vagyok!... Nem emlékszel?... Én voltam régen a vegyeskereskedés kifutó fiúja.

- Jim?.... Igen….Emlékszem rád.

Tex elrakta a fegyverét. Majd közelebb ment.

- Mit kerestek ti itt?

- Itt élünk, már vagy fél éve. A város pusztulása után, páran el índúltunk élhetőbb területet keresni. Sok fele jártunk, de mindenütt ez fogadott minket. Így, visszajöttünk. Pár emberrel találkoztunk útközben akik, csatlakoztak hozzánk és most itt vagyunk. Egy épületet rendbe hoztunk magunknak és ott próbáljuk túl élni.

- Micsoda egy világ. Kifutó fiúból vezért csinált.

- A közösség választása volt. És te mi járatban?

- Van egy kis dolgom erre felé.

- Dolgod? Miféle dolgod?

Tex csak nézte Jim-et, de nem felelt. És Jim nem feszegette tovább a témát.

- Hááát ha dolgod van. – törte meg a kínos csendet Jim – menj nyugodtan. De ha végeztél nézz be hozzánk, és ha úgy döntesz, hogy itt maradsz, van számodra hely.

- Kösz Jim. – mondta Tex és vissza índúlt az autójához.

- És vigyázz a Dögökkel – szólt utána Jim.

- Mik azok a Dögök.

- Nem mik, hanem kik. Mi csak így hívjuk őket. Megesznek mindent ami, él, patkánytól az emberig. Párszor sikerült már elűzzük őket, de néha még erre portyáznak.

- Majd vigyázok. – mondta Tex. Miközben kinyitotta a kocsi ajtaját.

- Ja, igen! A volt polgármesteri hivatal melletti épületben megtalálsz minket!

- Oké! – monda Tex és beült a kocsijába, elindította a motort és el índúlt. Azok aki, még tíz perce ellenségnek tűntek, félreálltak útjából és elengedték. Tex intett, mikor lassan elment  közöttük, majd gázt adott. Ahogy a város túlsó vége felé közeledett, egy kellemes érzés kerítette hatalmába. Először nem tudta mi az, de hamar rájött. Most már talán tartozni fogok valahova, talán megállhatok végre. És ahogy, ezen gondolkodott, elhatalmasodott benne valami, valami olyan amit úgy hívnak, hogy remény és már nagyon kevés van belőle a világban.

Tex hamarosan elérte úti célját. Leállította az autót. Kiszállt. Becsukta az ajtót, majd kinyitva az autó hátsó ajtaját, egy elszáradt és töredező virágcsokrot vett ki a hátsó ülésről. Becsukta az ajtót, majd megfordult. A kapu homlokzatára, ami előtt megállt, ez volt írva: Városi Temető. Tex bement a kapun. Egy darabig az utat követte, és a balkéz felől lévő sorokat számolta. A tízedik sornál bekanyarodott, és tovább haladva megállt a hetedik sírnál. Tízedik sor hetedik sír. Catlyn Robinson, ez volt a fejfára írva. Tex Robinson lassan letérdelt és rátette a virágot a sírra.

- Hello Cat……Ahogy ígértem…….Minden évben eljövök ezen a napon.