A lelkek mikor elfoglalják a megfelelő porhüvelyüket, mindig magukkal visznek egy találomra felkapott sorskapszulát. Az egyén élete során e kapszula tudatalatti hatására orientálódik a számára megfelelő irányba. Persze ez nem törvényszerű és az ember sorsa nem szikla szilárd a születésnél, hanem az idő múlásával válik azzá. De tény és való, hogy ezek a kapszulák mindenféle sorsot az emberek nyakába aggatnak, kicsiket, nagyokat egyaránt.

Azonban akadt egy, mely a leghatalmasabb volt mindközül. Olyan fontos végzetet zárt magába, melyet már évezredek óta senkinek nem kellett magára vállalnia. Ez a kapszula palackposta az emberiségnek, mely gondosan lezárt üvegcsében fontos információkat rejt magában. Ebben a sorskapszulában konkrétan az Igazság maga foglalt helyet. A mindenekfelett álló egyetemes igazság.

Fontos lélek feladata lett volna, hogy ezt a sorsot megragadva, s porhüvelyét irányítva új életre keljen. Délceg vitézzé fejlődjön, az emberiség technológiától sötétté vált korában és kiemelkedve vezetőjévé váljon egy új emberi fajnak, ám a lelkek felsőbbrendű világának történései sem törvényszerűek, és a sorskapszulát egy látszólag jelentéktelen lélek vette birtokába.

Ez a lélek felkapta a sorsát és végérvényesen egybeforrt a kis Angelikával. A lány egyszerű hétköznapi család sarjaként látta meg a napvilágot. Hétköznapi emberek egyszerű gyermekeként. Előre láthatóan nem várt rá semmiféle izgalom az életben, ám ez nem volt igaz, mert mélyen benne folyamatosan munkálkodott az Igazság.

Az óvodában még lekötötték a gyermekélet játékosságai, de az idő múlásával az iskola már sokkal nehezebb terepnek ígérkezett. Bár gyorsabban tanult társainál és okosabb is volt náluk, mégis olyan keretek között mozoghatott, melyek megkötötték a kezeit. Átlagos jegyei mellett a fizika iránt vonzódott, mindig is az mozgatta meg leginkább az elméjét. A valóság.

Matematika, biológia, kémia, fizika. Realitás. IGAZSÁG. A gimnáziumban tört rá először az érzés, hogy az igazság valamivel több mint amit tanítanak. Több mint azt érzékelhet.

–Ismételjétek. –szólt a tanárnő és serényen mormolta a tananyagot. Mindenki birka módjára ismételte, mindenki kivéve egyet.

–Angelika! –szólt rá a tanárnő. –Miért nem mondod te is? Már megint ábrándozol.

–Mi van, ha nem úgy van? –kérdezte, és valóban választ várt. Többet akart, mint amennyit mondanak. A dolgok mélyére akart látni. Vágyott a miértekre.

–Úgy van és kész. –vágta rá a tanárnő habozás nélkül, ingerülten. –Máshogy nem lehet.

–Önként csonkoltuk meg a saját agyunkat. –motyogta. –Nem vagyunk tisztában azzal, mire lehetünk képesek.

–Ne álmodozz! –kiáltotta rá a nő, majd Angelika dacos pillantást vetett rá, amely a végletekig felhergelte az oktatót.

A kezét lendítette és hatalmas pofont akart lekeverni. Angelika félelmében összerándult és egy pillanatig érezte, amint a tanárnő keze megmerevedik. Aztán folytatja az útját és a lány arcán csattant.

A tanárnő a fejéhez kapott, mintha megbánta volna, amit tett, mégis csak annyit mondott:

–Most majd jobban fogsz figyelni. –azután tovább magyarázott és mindenki ismételte, kivéve a megütött lány. Ám a tanárnő tekintetébe a harag mellé a félelem is beköltözött, így nem tette szóvá a lány ellenszegülését.

Az esetnek híre ment a diákok körében, azonban nem Angelika ellenállását látták benne, hanem a gyengeségét. Már az ebédszünetben elkezdett vele szemétkedni egy csapat felsős, azonban a hazafele vezető úton érte el a szekálásuk a csúcspontot.

–Vesztes! –kiáltotta rá egy srác, majd kiütötte a kezéből a mappáját. A lapok szétszóródtak, de Angelika nem hajolt le hogy összeszedje. A fiú azt hitte fél. –Nem mersz lehajolni érte? Félsz, hogy seggbe rúglak közben? –nevette, röfögő hangok kíséretében. –Süket vagy? –a lány először nem reagált.

–Nem hajolok meg egy magadfajta féreg előtt. –felelte dacosan és szúrós pillantást vetett a fiúra.

–Te kis…–lépett felé a fiú az öklét hátralendítve, azonban hirtelen megtorpant, majd dülöngélve lépett még egyet. Azután csak azt látta, hogy a társai hang nélkül tátognak, kiabálhatnak neki, ám ő nem hall semmit. A füléhez kapott, mely vörösre festette a tenyerét. Aztán ordított, ám ő semmit nem hallott abból, majd elájult.

–Nem én vagyok a süket…–a mondat leginkább a srác társainak szólt, akik sikoltozva kereket oldottak, bár maguk sem tudták mi elől menekülnek.

Másnapra kiderült, hogy a fiú végérvényesen elvesztette a hallását. Senki nem tudta megmondani mitől, de az eset hatására mindenki messziről kerülte a lányt.

Nem voltak barátai, sem ellenségei. 18 éves koráig bőven akadt ideje kitapasztalni a benne rejlő Igazság miben létét. Mert ahogy az emberek alakították saját törvényeiket, ő úgy irányította a természet törvényeit.

Minden kapcsolatban áll mindennel. –erre a végső igazságra jutott. és csak egyetlen emberrel merte ezt megosztani.

–Mindennel? –kérdezte Dave. Az a fiú, akivel az egyetem látogatás során ismerkedett meg. Az egyetlen fiú, aki megmozgatott a lány lelkében valamit.

–Igen. –felelte.

–Akkor ez egy hálózatként működhet. –mondta elgondolkodva. –Bármire képes vagy. –jelentette ki. Angelika pedig, csak elpirulva bólintott. Nem tudott nem belepirulni a fiú szép kék szemébe.

Bár Angelika tényleg bármire képes lett volna, ő csak egyvalamit akart. A fiút. És érezte, hogy a fiú is viszonozza az érzéseket.

A szerelmesek igazi boldogságban éltek. Szerény, de nem nélkülöző élet előtt álltak, azonban egy hatalmas tragédia állta útjukat. A fiú váratlan balesetben vesztette életét. A lány tehetetlen volt. A fiút a karjaiba vette és zokogott. Bánat és harag kerítette hatalmába és ez az érzés egyre erősödött. Olyan mértékben gyülemlett fel benne, hogy szupernovaként robbant ki belőle, olyan erővel, melyet a világegyetem összes ismert és képzelt bombája sem generálhat. Minden kapcsolatban áll mindennel.

A kitörés futótűzként terjedt. Minden feloldódott a harag akaratának kitörésében. Feloldotta a kötéseket a legkisebb szinten, míg csak a puszta energia maradt. Először csak a földön vált kozmikus „hamuvá” a mindenség, majd a fény sebességénél is egyre gyorsabb ütemben terjedve a galaxist, majd az anyagi univerzumot nyelte el az anyagtalanná válás. És megszűnt a bánat, és megszűnt a harag. Minden egyévált, minden Angelikává vált, de ekkor már nem Angelika volt, ekkor már csak az Igazság maradt, kiszabadulva a sorskapszulából.

–Majd én új világot teremtek a régi hamvaiból. –szólt a lány lelkéből megmaradt Igazság.