A szívem hevesen dobbant meg,mintha egy kismadár röpke szárnycsapással szállna fel a napsütötte felhők közé.Én is ott voltam,majd leejtettél a mocsaras,kietlen vidékre.Hogy éltem túl a rá következő hetet?Egyszerűen.Az emlékeimmel.
  Emlékszem,ahogy a nyakadba fúrtam az arcom,hogy ne lásd az arckifejezésem,jobban mondván a szememben lévő érzéseket.Melegség öntött el,a zene is elhalkult,pedig egy régi dal szólt egy lányról,aki nem akart a Földön járni.Talán őt sem a Nap kötötte ide,hanem egy másik szív sugara,amely óhatatlanul vonzotta egyre jobban.Magadhoz húztál,a kezed szorosan ölelt át,csupán annyi távolság volt köztünk,amennyivel magasabb vagy nálam,de amikor lábujjhegyre álltam,mint egy hercegnő,akkor az is megszűnt.Az arcod pár centiméterre az enyémtől.Régen zavart volna,ha valaki ilyen közel áll hozzám,de most még ez is soknak tűnt.Éreztem a belőled áradó nyugalmat,pedig te voltál az ,aki mindig ideges hatást keltett.Tudtam,hogy elvesztem.Az a pillanat régen elmúlt,amikor még megtudtam volna akadályozni,hogy megcsókolj.Egy utolsó puszit nyomtál az ajkamra,majd halványan elmosolyodtál.Sütött rólad,hogy  boldog vagy,a barátságunk szertefoszlott,mint a szivárvány a törékeny égbolton.Így utólag visszagondolva,ragyogtál.Soha nem láttalak még ilyennek,de mellettem olyan voltál,mint egy énekesmadár a kora tavaszi napsütésben,mikor talál egy itatót és a vízben játszik,cseppeket ontva az egyre melengetőbb,átlátszó levegőben,sütkérezve a megcsillanó víztükörben.
   Emlékszem,ahogy ott feküdtél mellettem és én nem hagytalak aludni,mert féltem,ha lehunyod a szemed,megváltozik minden,amit idáig láttam rajtad.Soha nem engedtem még valakit ilyen közel.Senki nem nézhetett ilyen mélyre,mint akkor te tetted,de reggel mégis olyan hűvösen engedtél el,majd puszit nyomtam az arcodra és kisurrantam az ajtón,mint amikor egy érett nő búcsúzik reggel,a munkába sietve,az otthon álmosan tántorgó férjétől annyi különbséggel,hogy én este nem tértem vissza.Emlékként maradt ott,kimondhatatlanul,hogy lehúztam a takarót,hogy egy hajas babához hasonlítottál és,hogy törékenynek neveztél.Nem állsz velem azóta szóba,pedig már régóta barátok vagyunk.Barátok?Ez a kifejezés ideje múlt lett.Mik vagyunk?Miért löksz el magadtól?Miért nem engeded,hogy ragyogj mellettem?
    Megtennék érted mindent.Lehet nem vagyok annyira szép,mint azok a lányok,akiket ismersz,hogy valamikor bolond vagyok,de ígérem mindig melletted leszek,mert érzem,hogy szükséged van rám és nekem is rád.Nélküled minden olyan más.Már nem írhatok,hogy egyszerűen csak beszélgessünk valami teljesen értelmetlen dologról,hogy viccesen csipkelődj,mert béna voltam,vagy épp megint szokás szerint össze-vissza beszélek.Szükségünk van a másikra:ösztönösen,álmélkodva,kicsit félszegen,de őszintén,gyengéden és mindig ott a másik mellett.