Ha alaposabban szemügyre vesszük a minket körülvevő természetet és csodálatos alkotásait, még ha néha ijesztőnek és vadnak is tűnik számunkra, észrevehetjük benne egy mindenek feletti értelem alkotását, az egymást kiegészítő és fenntartó összehangolt egységet és a maga nemében tökéletes harmóniát. Ez az attitűd, az öko-struktúra minden területén megfigyelhető, kivéve az élővilág hatalmas mozaikjának egyetlen darabjánál: az embernél. Felmerül a kérdés: hogy egyáltalán ennek a világnak az értelemmel ellátott fekete bárányai vagyunk, vagy csak e világi köntösben létező, más szellemi szférákból {ill.más fajta fizikai törvényekkel rendelkező univerzumból}, tapasztalatszerzés és fejlődés céljából ide inkarnálódott szubsztanciaként éljük életünket? Legalább is viselkedésünk földi világhoz képest, dekadens, destruktív, meggondolatlan és öncélú, de sokkal kevésbé harmonikus és építő jellegű. Ahhoz képest, hogy fejlett gondolkodási képességgel és mentalitással rendelkezünk, és még ha csak tudat alatt is törekedünk a tökéletességre, akkor is megdöbbentő és ambivalens. Mintha az imént említett tulajdonságok tennének minket a bioszféra és a természet legádázabb ellenségeivé. Arról nem is beszélve, hogy a saját fajtánk végzete is mi vagyunk. Ez a kérdés persze nem új. Filozófusok és pszichológusok ezrei a világon azon töprengenek és vitatkoznak, hogy mi a tudat, a szellem, az emocionalitás tulajdonképpeni lényege és hogy miért ilyen az emberi természet. Miért cáfol rá mindenre, ami ésszerű és máskor meg miért múlja felül önmaga korlátait? Miért vágyik az ember a tökéletességre és ugyanakkor miért nem képes sohasem megvalósítani? Egyáltalán mi az, hogy tökéletesség? Szükség van rá egyáltalán? Nem csak egy általunk favorizált, magasztos és illúzió-szerű idea? Szerintem a tökéletlenség az élet egyik fő motívuma, értelme, legnagyobb tanító mestere. Éppen ezért elérhetetlen a tökéletesség számunkra. Ugyan ki és mit tanulna a tökélességből? Ha minden adott volna számunkra, még a jó és rossz közötti alapvető fogalommal sem lennénk tisztában. Az e világi tökéletesség akadályozna bennünket a legjobban, a tökéletesebbé válásban. Annyit tehetünk, sőt kötelességünk hogy a magunk és mások életét - amennyire persze módunkban áll - jobbá, többé, szebbé tegyük úgy, hogy magunknak és másoknak, környezetünknek ne ártsunk. Valószínűleg ez könnyebben meg is valósítható, így a mi életünk is boldogabbá válik, és nem szenvednénk elérhetetlen célok miatti neurózisoktól. Mert lehet, hogy ez tesz bennünket szörnyeteggé és ellentmondásossá? Az, hogy soha nem érezzük igazán boldognak magunkat egész életünkön keresztül? Szerintem igen. Ez lehet az egyik lehetséges indok. Mert amíg a természetben a növények és állatok életét az ösztönök, evolúció és az ezek mögött, a számunkra láthatatlan dimenzióból vezérlő intelligencia irányítja, addig az ember önnön tudatában van létezésének és érzéseinek. Talán ettől olyan paradox a jelenléte itt a földön. Talán ezért olyan boldogtalan. Tudomásul kell, vegyük azt a tényt, hogy a boldogság nem a tökéletesség, hanem a tökéletlenség felismerése és elfogadása, az ezzel való együttélés és az ebből fakadó, életünk célját beteljesítő feladat: A saját, szubjektív tökéletlenségünk feletti önuralom és annak helyes irányba terelésére való törekvés, szándék. A boldogság következő állomása a részletek. Sokszor hangoztatom és vallom, - még ha kicsit sztereotípikusan hangzik is - a boldogság egyik fő forrása az apró hétköznapi örömök. Bármennyire hihetetlen is, a boldogság nap, mint nap körül vesz minket. Átsiklunk felette, hajszoljuk a trendeket és a külsőséges csillogásban tündöklő semmit, közben leéljük életünk úgy, hogy soha nem éreztük jól igazán magunkat a bőrünkben. Pedig ott van mindennap az, ami ténylegesen számít, amiért érdemes lenne felkelni minden reggel: Egy jó nevetés, egy finom reggeli kávé, egy jó beszélgetés, egy jó vicc, egy mosoly, egy simogatás, egyáltalán, az hogy élünk és egészségesek vagyunk. Hiszen ezekből nagyon sok embernek a földön, egy sem jutott, de lehet, hogy az életéből adna egy darabot érte. Ez a boldogság és nem egy nagy bumm, ami után majd jó lesz minden, nem a tökéletesség, nem a pénz, a hatalom. Meg kéne végre tanulni nem csak a gondokra vagy a problémákra koncentrálni, hanem arra is, ami jó és szép ezen a földön.