Az elveszett kulcs

Húsz év vagy tán több is eltelt.

Az öregúr megállt egy hatalmas üvegajtó előtt, ami úgy ragyogott a délutáni napsütésben, mint a gyémánt. Belépett az óriási épületbe, ahol emberek jöttek-mentek, liftek néma csendben rótták az emeleteket, hogy utasaikat a megfelelő emeletre szállítsák. Egy hatalmas tábla állt a bejárat jobb oldalán, információt nyújtva a betérő embereknek, hogy melyik emeleten tudják sürgős ügyeiket elintézni. Nagy sugárút 121. 72. emelet 1014-es szoba ez állt az apró papíron melyet az öregúr a kezében szorongatott. Nézte a táblát.

-72. emelet-motyogta maga elé az öregúr- Igazgatóság-ez biztos valami tévedés lehet-gondolta.

Odaballagott az egyik lifthez,a liftesfiú készségesen nézett rá .- Hányadik emeletre? -kérdezte.

-A 72.-re-felelte az öregúr cseppet sem magabiztosan. A lift ajtaja becsukódott mögötte és észrevétlen némaságban emelte magasba utasait. A 72. emeleten megállt,útjára engedve a bizonytalan léptekkel haladó öregurat.

- Segíthetek uram?- kérdezte a fiatal hölgy az irodaajtó előtt elnyúló pult mögül.

- I- igen, az 1014-es irodát keresem-pillantott fel az öregúr a hatalmas tölgyfaajtó réztáblájára melyen az állt: 1104 Igazgatóság.

- Akkor, ha jól sejtem eltévedt. Itt fent csak az igazgatósági iroda van az 1104-es. Önnek le kell mennie a 70. emeletre, ott találja az 1014-es irodát-mosolygott készségesen a hölgy.

A liftajtó kinyílt, benne a liftes fiúval, aki közömbös képpel nyugtázta, hogy az öregúr eltévedt, ami nem volt ritkaság ebben a hatalmas épületben.

- Hányadik emeletre? - kérdezte kedvesen, de már-már gépiesen.

-A 70.-re-szólt az öregúr-azt hiszem,-tette hozzá bizonytalanul.

A lift szokott némaságával ereszkedett a 70. emeletig. Itt az öregúr kiszállt és megkönnyebbülésére egy hatalmas terembe lépett, melyet alacsony falakkal, apró cellákra osztottak. Az apró cellákban, apró íróasztalok mögött fehéringes férfiak görnyedtek munkájukba temetkezve. Ahogy ott lépdelt az apró utcácskában, ami az asztalok sorait választotta el, felbátorodott.- Csak a címet írták el. - gondolta megkönnyebbülten.-1011, 1012, 1013 – haladt el a kis cellák mellett, míg végül a leghátul az utolsó kis cella oldalfalán meglátta.-1014.

- Jó helyen járok-mosolyodott el magában.A kis asztal mögött nem ült éppen senki,így gondolta leül és megvárja azt, aki miatt idejött. Teltek a percek, a fehér inges férfiak némán dolgoztak cellájukban.

- Segíthetek uram?- kérdezte az odalépő fiatal férfi, nem kevés meglepetéssel az arcán, kezében gőzölgő kávéscsészével-, amint megpillantotta váratlan vendégét.

- Jó napot –nézett a fiatalemberre az öregúr- a fiamhoz jöttem és ide írányítottak. Ez az 1014-es iroda, ha nem tévedek.

- Igen uram ez az, de ez az én irodám. Biztos benne, hogy jó helyre irányították?-kérdezte kedvesen a fiatalember.

- Igen. Nézze meg, ezt a címet kaptam. Nagy sugárút 121. 72.emelet 1014 -es iroda,bár az biztos ,hogy az emeletet elírták,de abban biztos vagyok ,hogy az iroda száma pontos.

- Valóban a 72. emeleten nincs 1014-es iroda -mondta a fiatalember- mivel ott csak az igazgató úr irodája, van az 1104-es.

- Igen, ott jártam legelőszőr, onnan irányítottak ide. Mondja, biztos benne, hogy nincs több 1014-es iroda az épületben?-kérdezte az öregúr, leplezetlen kétségbeeséssel.

- Biztos vagyok benne uram. De talán tudok segíteni, ha megmondja, kit keres, hátha ismerem az illető t.-szánta meg a fiatalember.

- Takács Istvánt keresem. - felelte az öregúr.

- Biztos benne?- kérdezte kétkedve a fiatalember.

- Biztos persze. Ő a fiam,ő hívott ide.

- Akkor uram attól tartok, hogy tényleg nem jó helyen jár, mivel Takács úr irodája nem ezen az emeleten van.

- Szóval megint nem jó helyen járok-sóhajtott az öregúr-, akkor talán meg tudná nekem mondani, melyik emeleten találom?

- Attól tartok uram, hogy a 72. emelet 1104-es irodájában.-szólt szemérmesen a fiatalember. Az öregúr néma kétkedéssel meredt a fiatalemberre.

- Az lesz a legegyszerűbb, ha elkísérem.-ajánlotta fel a fiatalember.

A liftes fiú szokásos kedvesen gépies hangján kérdezte meg, hányadik emeletre mennek. Majd az öregúr megint ott találta magát a 72. emeleten a hosszan elnyúló pult mögül mosolygó hölgy előtt.

- Az úr Takács úrhoz jött.–szólította meg a fiatalember a hölgyet-csak kis keveredés volt a címmel és az én irodámba irányították.

- Ó, az én hibám, bár nem tudtam, hogy a Főnököt keresi uram, elnézését kérem. Szabadna tudnom a nevét?-kérdezte a hölgy.

- Takács István az idősebbik, és a fiamhoz jöttem. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg jó helyen járok.-felelte az öregúr.

- Biztosíthatom, hogy jó helyen jár uram, a Főnök már várja, nézett bele naptárába a fiatal hölgy. - Kérem, fáradjon beljebb - tárta ki az öregúr előtt a hatalmas tölgyfaajtót, melyen az állt 1104 Igazgatóság. Egy tágas világos irodába lépett, melynek egyik fala padlótól a mennyezetig ablakból állt. Az ablak előtt egy negyvenes éveinek végét taposó férfi állt, szivarját lassan pöfékelve szemlélte a körülötte elterülő világot. Az érkezők felé fordult, majd meleg mosollyal üdvözölte az öregurat. A hasonlósság csak most volt szembeütköző, ahogy a két férfi egymással szemben állt.

-  Szervusz, Apa!- köszöntötte apját, ölelésre nyújtva karjait.

-  Szervusz-, köszöntötte kurtán az öregúr.-A leveledben melyet egy hónapja küldtél, azt írtad, hogy egy fontos dologról szeretnél beszélni velem. - tért rögtön a tárgyra.

- Khmm… Igen - lépett asztala mögé a férfi, felvéve hivatalos tárgyaláshoz szokott hangját.-Kérlek, ülj le. Egy örömhírt szeretnék közölni veled…- kezdte.

- Nem említetted, hogy magas beosztásban dolgozol, főleg nem, hogy ekkora hivatalban-vágott barátságtalanul közbe az öregúr. Egész délután ebben a hatalmas épületben bolyongtam, mivel rossz címet voltál szíves megadni.-morgott kibékíthetetlenül.

- Ó, sajnálom, biztos a titkárnőm írta el a címet, gyakran figyelmetlen, de nézd el neki, kezdő még. - próbálta engesztelni apját a férfi.

- A precizitás a hivatalnokok legfőbb erénye - zárta le vitát nem tűrő hangon az öregúr. - Tehát miért hívattál ide? - kérdezte.

- Igen. Amit közölni szeretnék veled, az, hogy nekem és a feleségemnek kislányunk születette-mondta elgyengülve, az íróasztalán álló képre tekintve a férfi. - És szeretném megragadni ezt az alkalmat, hogy végre félre tegyük az oly sok éve tartó vitát, hogy a család újra együtt lehessen.

- Na, igen, gondolom, most már tudod, mekkora felelősség és mennyi munkával jár egy hivatalnok élete. - szólta le az öregúr epésen- itt ülsz naphosszat az irodádban, szivart pöfékelve, és mindjárt azt gondolod, hogy az emberek hajlongnak előtted, még a saját apád is?-emelte fel hangját az öregúr.

- De én…- akadt a szó a férfi torkán, a sokévnyi fájdalom és keserűség majd remény után, hogy egyszer talán, talán megbékélhet az apjával. - Rendben. - szólalt meg egy végtelennek tűnő néma csend után - legyen, ahogy akarod. De ezt szeretném visszaadni.-nyújtott át egy borítékot az asztal fölött. Innen indult minden és azt hiszem itt is ér véget minden.-mondta megtört tekintettel a férfi.-És ha nem haragszol. Most mennem kell, egy fontos tárgyaláson várnak. Szervusz, Apám!

Még egy pillanatig némán várta h apja elbúcsúzzon tőle, de mielőtt halkan kilépett volna az ajtón, még visszaszólt.-Csak azt akartam, hogy büszke legyél rám.-ezzel magára hagyta apját. Az öregúr felállt,majd lassú ,megfontolt léptekkel körüljárta az irodát.A falon fia építészmérnöki-diplomája lógott,bekeretezve.A másik falnál könyvek sorakoztak a polcokon,padlótól a mennyezetig.A szoba távolabbi sarkában egy épülő felhőkarcoló tervei és makettje foglalta el a hatalmas asztalt. Az íróasztalon, lévő képen egy bájos szőke nő, ölelt magához egy alig egy hónapos csöppséget. Az iroda minden részletével a drága,finom ízléssel megválogatott tárgyaival,a kemény munka és megbecsülés érdemét árasztotta.Odalépett a hatalmas ablakhoz,nézte a lenn kavargó embereket,mint hangyák a boly körül nyüzsögtek.A délutáni napsugarak arannyal vonták be az épületek ablakait. Nem tudta mennyi idő telt el, csendes merengésében. Kinyitotta a kis borítékot, amit a fia hagyott ott. Rozsdás, nagyon régi kulcs volt benne, rajta egy gyűrött cetli.”Kamrakulcs”.- Ahogy nézte az embereket és a napban fürdő várost, egy keserű könnycsepp folyt végig arcán.

-  Az is vagyok…- sóhajtott.