(Verzió Bogu történetére, Bogu beleegyezésével :)

Alacsonyan szálltak. Alaposan megnézték a helyet, kicsit lebegtek fölötte, hogy Iskur el tudja készíteni a pontos térképeket. A szenzorok letapogatták a domborzatot, és pontos, háromdimenziós képet adtak róla. Inanna tágra nyílt szemekkel figyelte a műveletet és csak ennyit mondott:

—Ereszkedj lejebb. Látni akarom a palotát és a folyókat.

Iskur engedelmeskedett parancsnokának és azonnal délebbre vette az irányt. Közben rájuk szóltak a központból, hogy menjenek vissza a bázisra, mert a laborban szükség van rájuk. Inanna a füle botját sem mozgatta, csak csendesen bámulta a hatalmas oszlopokat.

—Már szakad a földnyelv. – motyogta Iskur. – Az egész le fog csúszni Délre, el fog jegesedni.

—Azt mondod ezt az otthont is elveszítjük?

—Minden bizonnyal. A tektonikus mozgásokat nem tudjuk megállítani. De lassanként megkezdtük az evakuálást.

—Az aranylapokat ne vigyétek el.  A saját naplómhoz csak nekem van jogom. És a palotámat is hagyjátok érintetlenül.

—De Innana! Mind északabbra fogunk költözni. Te sem maradhatsz itt!

—Hallgass. Elegem van már a költözésből. Visszajövök ide, és itt fogok meghalni.

—Ezt a tanács nem fogja megengedni. Még jó ezer évig élhetsz.

—Nem. Elég volt. Én befejeztem a küldetésemet.

Iskur nem mert szembeszállni vele, csak nagyot sóhajtott. A bázis felé vették az irányt. Rettenetesen párás volt ez az új bolygó. Folyóvíz nem volt, csak a fülledt, trópusi meleg. Átlebegtek egy hatalmas, buja növényzettel tarkított kanyon fölött, amelyben óriási dinoszauruszok jöttek-mentek. Némelyik óriási kődarabokat húzott maga után, mások pedig alaposan meg voltak rakodva mindenféle technikai felszereléssel. Testüket és fejüket sűrű fémszálakból szőtt páncél fedte, ezen keresztül kapták az idegrendszerüket stimuláló impulzusokat. Tömött sorokban masíroztak a hegyeket megkerülve, hogy aztán egy széles síkságra érve az építkezésekhez vonszolják az alapanyagokat. Inanna fintorgott:

—Mit építenek?

—Leszállópályákat, odébb meg lakóházakat. Ezeket is Nimrud tervezte.

—Jobb lenne, ha Nimrud inkább csak vadászna. Ez az új építkezési mánia kezd nagyon elsúlyosodni, a beszerzést meg elhanyagolja. A minap is alig-alig tudott néhány majmot felhajtani.

—Nem az ő hibája, hogy a kísérletek nem jól haladnak. – akadékoskodott Iskur.

Hamarosan a bázisra értek. A hatalmas épületek mellett csillogó-villogó hangárakban folyt a munka. A bázis erős falakkal volt körbevéve, a leszállópályákon mint mindig, most is nagy volt a zsúfoltság. Inanna  munkaruhát öltött,  a központi laborba ment és rögtön belevetette magát a munka sűrűjébe. A főmérnökök, a genetikusok csak a fejüket csóválták.

—Az a baj, hogy megtorpan a magzati fejlődés. Egyszerűen nem kompatibilis a két DNS képlet. – mondta az egyik professzor.

—Érthetetlen. Nem tudom elképzelni hol lehet a hiba.

—Ezek az állatok itt kétneműek. Hímek és nőstények. A mi anatómiánk ezt nem ismeri. Lehet, hogy ez a gondok forrása. Míg mi egy egészt formálunk testileg , ezek közül kettő kell ahhoz, hogy eggyé váljanak.

—Dolgozzatok rajta tovább, kell lennie megoldásnak.

—Nem akarod mégis megpróbálni Inanna?

Enlil hangja vidáman csengett és Inanna elmosolyodott bele. Enlil éppen úgy nézett ki mint ő, mikor ránézett, olyan volt, mintha tükörbe nézett volna. Ugyanaz a magas, értelmes homlok, hosszú, szőke haj, finom vágású száj, és nagy kék szemek. Mégis volt valami erős és markáns Enlilben, ami hiányzott Inannából. Egy vad, szilaj, határozott érzés. Kézen fogva mentek ki és a vak is láthatta, hogy ők ketten nagyon jól megértik egymást. Elhaladtak a kísérleti egyedek mellett és Inanna undorodva elfordult. A mutáns, majomszerű emberkék kíváncsian pislogtak rájuk, hörögtek és vakogtak, de kommunikálni nem tudtak. Jóval kisebbek voltak mint ők, testüket szőr borította, a szemükben pedig tombolt az agresszív vadság.

Enlil megint próbálkozott:

—A teszt eredményei kíválóak. Egyedül a te génjeid alkalmasak. Egyedül benned van meg a képesség. Ha nem teszed meg, semmivé foszlik az egész tervünk.

—De ez borzasztóan lealacsonyító! Ezekből sose lesz ember, rettenetes, undorító állatok!

—Neked kell megértened, hogy ez már az új otthonunk. És ha azt akarjuk, hogy legyen itt valami, akkor áldozatokat kell hoznunk.

Inanna felsóhajtott, majd bólintott. Igen, talán ez volt az ő baja. Hogy nem tudta elfogadni az otthon elvesztésével járó fájdalmat. Hogy még mindig honvágya volt. Bement a holografikus szobába és felnyitotta a Szíriusz tömörített dokumentumait. Végignézte a képeket, a filmeket a régi hazáról. Sokat és sokáig sírt. Enlil türelmesen várta, és mikor Inanna végre kijött a rekreációs teremből már látta az arcán, hogy döntött. A laborok felé vették az irányt.

A műtőasztal rettenetesen kemény és hideg volt. Inanna nem érzett semmit, és nem emlékezett semmire, csak arra, hogy mennyire fagyos volt körülötte a levegő is. Mikor Enlil fölé hajolt nem látott semmi mást, csak a halál rettenetes, szomorú arckifejezését. „Mind halottak vagyunk, és örök életre ítélt halottak,” gondolta, de nem merte hangosan kimondani.

Aztán Enlil szólt hogy megvannak a petesejtek és következik a megtermékenyítés. Hosszú órákig dolgoztak, és az szépen osztódó zigóta kicsiny embrióvá alakult. Majd következett a beültetés. Inanna úgy érezte hánynia kell, mikor meglátta az értelmetlenül artikuláló, visítozó nőstény majmot. Borzasztóan kicsi és csenevész volt. Valahogy mégis sikerült elaltatni  és véghezvitték a beültetést.

Kilenc hónap múlva megszületett a gyermek. Az első utód volt, amelyik nem állt meg a magzati fejlődésben. Koraszülött volt, mert az anyaállat nem bírta tovább hordani. Túl nagyra nőtt a baba, és néhány hetet inkubátorban kellett töltenie. Inanna bizalmatlanul méregette gyermekét.

—Éppen olyan mint te. Sima a bőre és úgy látom olyan nagyra fog nőni mint mi. Hasonló lesz hozzánk. – oldotta a feszültséget Enlil.

—De ez hím. Olyan mint ők. Neme van. De végülis igazad van, külsőleg hasonlít hozzánk is.

—Meg kell várnunk az első szavakat. Aztán majd meglátjuk.

A fiú szépen fejlődött. Kommunikált, beszélgetett. Egyfolytában kérdezett. Inanna otthagyta déli lakhelyét és felköltözött a bázisra. Egyfolytában tanítgatta a hatalmas csontozatú, nagyra nőtt gyeremeket. Az egész labor kivette a részét a neveléséből, hiszen több mint ötezer éve nem született utód a saját fajukból. A fiú tökéletesen szép volt és magas, a többi majom-állathoz képest óriási termetű. Enlil csak egyet nem szeretett benne: volt valami vadság az arcában, egy erőszakos, állati vonás, ami ijesztővé tette egész megjelenését. Mikor már elég értelmes volt, kiengedték a laborok környékén létrehozott kertekbe. Négy mesterséges folyó szelte a csodálatos ligeteket, és a gyermek naphosszat játszott és ismerkedett minden dologgal, élővel és élettelennel. Megkérdezte Inannát és Enlilt:

—Ez mi? Az mi?

—Tudod mit? Te adhatsz nekik nevet. Aminek te hívod őket, azok maradnak egész életükben.

Elemi erővel tört rá az anyaság érzése, egy olyan ősi ösztön, amelyről Inanna azt hitte már kihalt belőlük. Nem tudta mi az anyának, vagy nőnek lenni, csak annyit érzett, hogy nagyon szereti a gyermeket. Akár meghalni is képes lett volna érte. Ha örült valaminek, ő is boldog volt. Ha a gyermek szomorkodott, vele együtt szomorkodott ő is. És a gyeremek egyre többször volt szomorú. Leginkább a majom-emberek között szeretett játszadozni, vad, goromba játékokat.

Inanna elkeseredett. Próbálta nevelni, tanítani, de azt a furcsa, állati tüzet nem tudta belőle kioltani. Akkor Enlil elhatározta, hogy még egy kísérletet tesznek. Inanna közölte, hogy nem akar több gyermeket, de Enlil meggyőzte, hogy a fiúnak könnyebb lesz a civilizáció útjára lépnie, ha hozzá hasonló társ lesz mellette.

ĺgy született meg a második ember.  Enlil és Inanna rengeteget foglalkoztak a kislánnyal és a kisfiúval, és elégedettek voltak a munkával. A lány már fejlettebb tudattal rendelkezett, kétségkívűl jobban hasonlított Innanára, és hamarabb magába szívott minden tudást, minden információt.

Egy napon Inanna a laborban talált a gyerekekre. A lány még nem tudott olvasni, de okos, fürge szemeivel a központi számítógépre mutatott és megkérdezte:

—Ebben csináltatok minket? ĺgy születtünk?

—Nem egészen. Ez sokkal bonyolultabb annál.

—De a Mindenttudó azt mondta, hogy nem ti vagytok a szüleink, hanem ők. – azzal a fiú a ketrecekben sínylődő majomemberekre mutatott.

—Miféle Mindenttudó? – hülledezett Inanna.

A gyerekek a központi számítógépre mutattak. Bizalmatlanul, gyanakodva pislogtak az anyjukra. Szemtelen kérdéseket tettek fel. Az volt az első alkalom, hogy Inanna megpofozta őket.

Másnap szirénázó hangra ébredtek. Riadókészültség volt. Inanna szorongó szívvel szaladt a vezérlőbe. Enlil elborult szemekkel, kétségbeesett arccal fogadta:

—Megszöktek, és kiszabadítottak egy csapat kísérleti alanyt is. Nimrud most vadássza őket.

Este lett mire visszahozták őket a bázisra. Meztelenek voltak, piszkosak, véresek. Elvadult arcúak. A tesztek kimutatták, hogy nemi kapcsolatot létesítettek az alacsonyabb rendű majom-emberekkel. Inanna ölelte, csókolta őket. De a gyermekek nem válaszoltak neki, csak dacosan elfordították a fejüket. Idegenül. Megátalkodottan. Valami megváltozott bennük.

Inanna megkeménykedett. Otthagyta a bázist még aznap. Visszavonult a déli palotába. Senkit sem fogadott, a hívásokra nem válaszolt. Azután Enlil felkerekedett és elment hozzá.

Sokáig álltak némán, egymás mellett.

—Nem kellene már itt lenned. Ez a rész le fog szakadni a kontinensről. – kezdte Enlil.

—Nem érdekel. Ez az utolsó otthonom. Nem megyek el innen többé.

Hallgattak, aztán Inanna megkérdezte:

—Mi lett velük?

—Elszöktek megint, aztán megbánták és vissza akartak jönni a bázisra. De már nem engedtük őket. Odakint maradtak. Szaporodnak.

—Sajnálom. Ez az egész egy zsákutca volt. Hiába is reménykedtünk.

—Nem biztos. A professzor még reménykedik. Azt mondja egy kicsi génmodósítás kell még. Nem lehet már bemérni és levadászni őket, de talán sikerül a régi rosszat eltörölni és egy újat, egy jobbat készíteni.

—Hogyan?

—Felszállunk a csillaghajóval és megolvasztjuk az atmoszférában lévő jégmezőket.

—Akkor árvíz lesz. Behálózzák majd a nagy folyók a szárazföldet. Több lesz a víz mint a szárazföld.

—Igen. Kiválasztunk egy csoportot, akiket megmentünk. Velük újraindítjuk a kísérleteket.

—De akkor az oxigén szintje lecsökken az atmoszférában. Minden eddig ismert faj ki fog halni.

—Néhány egészen biztosan. És az első emberek is. Az újak pedig nem lesznek már olyan magas termetűek, és nem fognak 800-900 évig élni. Bírni fogják az alacsonyabb oxigén szintet. 

—Mennyi időre tervezitek az újak élettartamát?

—Maximum százhúsz év.

—Az nagyon kevés.

—Tudom. De most velem kell jönnöd. Nem biztonságos itt maradnod. És szükségem van a tanácsaidra.

—És mondd csak, mondtak rólam valamit? Tudod, ők, az elsők...

—Megbánták. Sírtak utánad. Azt mondták te vagy az isten. Ezek azt hiszik istenek vagyunk. Hozzád akartak jönni. Azt akarták hogy megbocsáss nekik. Velem kell jönnöd Inanna. Muszáj.

—Nem megyek el innen. Én kiszállok ebből. Kezdjétek el az új Földet nélkülem.

Enlil arca hamuszürke lett. Sarkon fordult és elment. Nem nézett vissza. És Inanna állt és bámult utána, míg az arcán el nem eredtek a könnyek. Aztán bement a palotába, a képernyő elé ült és kiírta magából minden fájdalmát. A gép megkérdezte, hogy milyen formában nyomtassa ki. Inanna kiválasztotta a gravírozó opciót. Vékony aranylemezekre került élete történetének ez a szakasza is.

2010 április 7-én Dr. B. Bogumil professzor kicsiny csapata kíséretében ásatásokat folytatott az Antarktisz vastag jege alatt. A Magyar Tudományos Akadémia nem finanszírozta a kutatást, így saját zsebből pénzelte az egészet. Évek óta megszállotja volt az ötletnek: Piri Reis régi térképe alapján itt valaha nagy civilizáció állhatott, és tudta, érezte, hogy ő lesz az aki a rejtélyt végre megfejtheti. Egy hete csak, hogy megtalálták az óriási csontvázat, amelyről egyszerűen nem derült ki, hogy férfi-e vagy nő. Most éppen egy gigászi, földalatti palota oszlopcsarnokát kaparták ki a hó és a jég alól. Az uralkodó lakosztályába jutottak, ahol legnagyobb megdöbbenésükre, egy ládában több száz rovásokkal teleírt aranylemezt találtak. Értetlenkedve forgatták a lapocskákat, a jelek a sumir ékírásra hasonlítottak, de a csapatból senki sem tudott az ősi nyelven. Akkor Csaba, a fiatal Erdélyi asszisztens egy pillantást vetett a lemezekre és nagyot rikkantott:

—Hiszen ez székely rovásokkal van írva! Adsza csak ide, megolvasom én!

Bogumil hitetlenkedve nyújtotta át neki a táblákat. A székely legényke pedig olvasni kezdte:

—Én, Inanna elhagytam régi hazámat, hogy új otthont teremtsek ebben a vad és sötét világban, amelyet barátom, Enlil, Földnek nevezett el. Ebben a könyvben elmondom, hogyan teremtettük meg őket, saját képünkre és hasonlatosságunkra...