Hétfő reggel lett megint, amit mindenki a háta közepére kíván, aki akkor kezdi a heti munkát.
   Attila kivételesen nem így volt vele. Most valahogy várta már ezt a napot. Igazából már a vasárnap végét is tehernek érezte.  Addig kihúzta, csinálgatott ezt-azt, rendet rakott a lakásban, megfőzött (és még oda sem égette!), de estefelé nem nagyon talált több tennivalót. A semmittevést, eseménytelenséget pedig mindennél jobban gyűlölte.
   Annyi történt mindössze, hogy hat óra előtt pár perccel beállított Vivien a kis Ádámkával. Mintha egy rég elfeledett emlék tört volna fel: Attila fejéből teljesen kiment ezen a vasárnapon, hogy van egy fia.
   A rendőr felvette egyenruháját, megreggelizett, aztán elhagyta a lakást. Egész a földszintig azon járt az agya, hogy mit felejtett el. Amikor már az utolsó lépcsőfokokat taposta, eszébe jutott: nem köszönt el a fiától. Visszamenni ilyen apróság miatt nem volt hajlandó, hagyta hát annyiban a dolgot. Mint már annyiszor a tíz év alatt.
   A kapuban már várt rá a kolléga és jó barát Bereczky István, frissen, kipihenten.
   - Hogy csinálod ezt? – kíváncsiskodott Attila, aki nem érezte magát feleannyira sem fittnek.
   - Úgy, hogy én fiatal vagyok, te meg már öreg – viccelődött István, majd belekezdett szokásos hétkezdeti beszámolójába: - Nos, barátom, ma lesz egy kis dolgunk. Kiderült, hogy az egyik utasnak, egy anyukának, volt egy revolvere, amit használni is készült. Többen állították,hogy a sofőr ettől rémült meg annyira, hogy félrekormányozott. Mögöttük a személyautó meg már nem tudott megállni, és kész is volt a baj.
   - Tehát… - kezdte elmerengve Attila- Azt mondod, egy anya okozta a tömeges balesetet? Ezek szerint a gyereke is az utasok között volt?
   - Igen. Sőt,a kissrác volt állítólag a kiváltó ok. Elkezdett hisztizni, erre az anyja begurult, és előrántotta a fegyvert. Hogy mit akart vele kezdeni, egyelőre nem tudni. A nő még nincs kihallgatható állapotban. Legalábbis tegnap még nem volt.
   Attila ennek felét nem is hallotta. Gondolatai a tegnap reggelen jártak. A kis Veronikán, aki már nem is annyira kicsi.
   Munkatársa észrevette ezt, és így szólt:
   - Az egyik utas meg azt mondta, téged látott a buszon, te rántottad félre a kormányt, készakarva.
   Attila bólogatott.
   - Szóval beismered? – kérdezte jó hangosan István, ami már Attila agyáig is eljutott.
   - Mit ismerek be? – értetlenkedett. Úgy nézett ki, mint aki most tért vissza a világűrből. Észrevette magát, és magyarázkodni kezdett: - Bocs, elkalandoztam egy pillanatra. A tegnapi nap annyira zsúfolt volt.
   Egy pillanat erejéig úgy érezte, szeretne mindent elmondani a barátjának. Végül úgy döntött, ez mégsem lenne jó ötlet. Egyelőre maradjon kettejük titka a lánnyal, amíg nem tud semmi biztosat.
   - A volt feleségem megint felbosszantott – szólalt meg kisvártatva, elterelve gondolatait másfelé.
   Ezzel tisztázta magát István előtt. Bár ő még nem tudta, milyen a házasélet, Attila példájából sokat tanult, és megértette, hogy nem könnyű.
   - Képzeld – folytatta Attila -, el akarja tőlem venni Ádámot.
   István önfeledten hahotázni kezdett.
   - Nem mondod komolyan. Abba a patkányfészekbe? Ez most valami vicc akart lenni, ugye?
   - Komolyan gondolja. Ráadásul az ügyvéd még bátorítja is. Nem tudom, hogy képzelik szegény gyerek jövőjét.
   - Hány éves is most a kiskölyök?
   A kérdés teljesen váratlanul érte Attilát. Na, hány éves is?...
   - Kilenc – vágta rá némi habozás után, de rögtön ki is javította: - Tíz.
   Istvánnak nem volt több kérdése. Mindketten érezték, többről van itt szó, mint egy egyszerű dátumtévesztésről. Lassan megérkeztek munkahelyükre, ahová némi túlzással akár be is költözhettek volna, annyit tartózkodtak ott.
   A főnök nagydarab, kopasz ember volt. Tekintélyt teremtett puszta megjelenésével csapatán belül, és a kapitányság többi osztályán egyaránt. Sőt, városszerte ismerték őt. Sokfelé elterjedt a híre káprázatos eszének és kitartásának, melynek köszönhetően a legkilátástalanabb helyzetben sem adta fel a harcot, melyet végül mindig ő nyert meg és a brigád, amivel együtt dolgozott.
   Alighogy Attiláék megérkeztek, eléjük állt, és átnyújtotta az előző napi tanúvallomásokat.
   - Üdvözöllek ismét körünkben – fordult Attila felé – Remélem, kipihented magad, mert mostantól kemény munka vár rád. A mai napot kezdheted is azzal, hogy Bereczky úrral karonfogva ellátogathatsz a kórházba. Míg te egyik oldaladról a másikra fordultál álmodban, én már intézkedtem, és orvosi engedélyem van a fegyvert fogó anyuka kihallgatására.
   Attila átvette a papírköteget, és belelapozott.
   - Gyerünk, majd a kocsiban menet közben átolvashatod – sürgette István. Szokás szerint most is sietett a dolgok elébe.
   Már indultak volna, de a főnök megállította őket.
   - Még valami… - suttogóra fogta a hangját, és egész közel hajolt Attilához – Tudom, hogy benned személyes érzelmeket fog kelteni ez az ügy. Megértelek. Mégis, én kérlek téged, ne indulatból, csakis megfontoltan és helyesen cselekedj!
   - Így lesz – ígérte Attila, bólintott, majd távoztak.
   - Milyen érzelmes fickó lett ez a Gyula – szólalt meg István, amint kiléptek a főkapun – Az ember azt hinné első ránézésre, hogy zord, kemény, kellemetlen ember, erre tessék!
   - Ahol kell, ott titkolja érzelmes énjét. Ő csinálja jól.
   Közben megérkeztek a rendőrautóhoz.
   - Most kivételesen én vezetek, hogy te átnézhesd a vallomásokat – ajánlotta fel könnyedén István – Én már kívülről fújom őket.
   Attila halványan elmosolyodott.
   - Ajjaj! – kiáltotta visszafogottan – Még szerencse, hogy nem ettem ma egy falatot sem.
   Jót nevettek mindketten, majd István gázt adott,ésa kocsi úgy rugaszkodott el, mint a nyílvessző.
   A buszon fegyvert rántó anyuka feje félig be volt kötözve. Arca azonban teljes egészében látszott: csak kisebb karcolások csúfították el. Eszméleténél találták Attiláék; riadt, zavarodott tekintetét a plafonon tartotta. Bizonyára hallotta, amikor azok ketten beléptek, de nem reagált rá.
   A rendőrök nem merészkedtek egész közel az ágyhoz. Távolról szemlélték a nőt, mintha félnének tőle. Ez nemis állt messze a valóságtól. Az anyuka ránézésre, és az addig elhangzottak alapján is kissé őrültnek tűnt, és, mint a legtöbben, ők is kellemetlenül érezték magukat egy ilyen asszony közvetlen közelségében.
   Attilát ráadásul némiképpen Vivienre is emlékeztette, aminek köszönhetően aztán még inkább megfutamodott volna szíve szerint.
   - Palotás Irén? – tette fel a kézenfekvő kérdést István.
   A nő felült az ágyban (ez már jó jel volt, tehát nem jöttek hiába), és kissé ellenségesen méregette a rendőr urakat.
   - Az vagyok – felelte durván, majd visszafeküdt. Attila legszívesebben felpofozta volna.
   - Hallottunk egyet-mást arról a bizonyos incidensről, ami a baleset előtt közvetlenül történt – folytatta István, és egészen közel merészkedett az ágyhoz. Abejárat felőli falnál állt egy szék. Azt a gyanúsított mellé húzta, és leült. Szúrósan meredt a sebesült nőre, és így szólt:
   - Szeretnénk most a maga szájából is hallani, mi történt akkor.
   Irén szeméből egy könnycsepp gördült alá.
   - Nem akartam én senkit bántani – mondta elhaló hangon – De zsolti megállás nélkül hisztizett, hogy nem akar velem sehova menni, és hogy ő buszsofőr akar lenni, most azonnal… Nembírtam tovább. Megrántottam a karját, talán túlságosan is erősen, erre ő még jobban rákezdett. Elővettem hát a pisztolyt, és… a többit már tudják.
   István értetlenül nézett rá.
   - A legfontosabbra válaszoljon, legyen szíves! Kinek akart ártani azzal a fegyverrel, és, egyáltalán minek volt magánál revolver egy egyszerű utazás alkalmából?
   Annyira belemerültek a beszélgetésbe, észre semvették, hogy időközben Attila szó nélkül kisomfordált a kórteremből.
   Irén most először nézett István szemébe. Arcán az őrület és egyfajta ősi, ösztönös nőiesség elegye játszott. A rendőr egy röpke pillanatra csodálta is ezért.
   - Hisz tudja, milyen szörnyű világot élünk – szólt a nő – Egy anyának meg kell védenie a gyerekét. Ha kell, gyilkolok azért, hogy a gyerekem biztonságban legyen.
   István most minden eddiginél jobban kételkedett a nő épelméjűségében. Nem kellett feltárnia az iménti szavak értelmetlen látszatát, Irén magától rájött erre.
   - Tudom, ostobán hangzik, de így van – mondta egyre magabiztosabban Irén – Azon a buszon éreztem a gonosz jelenlétét. Szinte perzselt a levegő…
   Itt megállt, elgondolkozott, majd esdeklőn nézett Istvánra.
   - Kérem, könyörüljenek! Ha engem börtönbe zárnak, ki fog vigyázni szegény árvára? Én vagyok neki egyedül, nekem pedig ő az egyetlen kincsem.
   Erre István felugrott. Taszította ez a fajta, elszakíthatatlan lánc, mely szinte minden esetben begolyózáshoz vezet. El sem búcsúzott, kiment (kirohant) a teremből.
   - Jó sokáig bírtad – jegyezte meg Attila, amikor újra találkoztak a folyosón.
   - Én adtam neki egy esélyt, hátha félreismertük első látásra – mérgesen az ajtóra meredt – De nem ismertük félre. Ez a nő teljesen őrült.
   - Ehhez kétség sem férhetett egy percig sem – felelte szárazon Attila. Társa emberiességből nem kérdezte meg, mi baja van. Tudta jól,mi bántja.
   - Figyeljenek a többi utasra! – hallatszott Irén kiáltása – Rá fognak jönni, kivel állnak szemben.
   - Na, ez már több a soknál – zúgolódott Attila – Takarodjunk innen a francba! Ezt a nőt le kell csukatni, vagy bolondokházába zárni. Nem adhatjuk meg az esélyt, hogy még ennél is nagyobb galibát okozzon.
   - Egyetértek – válaszolt István – Káros hatással van saját magára is, és a környezetére is. Én aztán tudom…
   Attila lába földbe gyökerezett. Kíváncsian nézett barátja szemébe. Azt hitte, jól ismeri a múltját, mindent tud róla, erre most teljesen új titok bukkan fel.
   - Igen, én is egy hasonló nő mellett nőttem fel – kezdte magyarázni István – Tizennyolc évet úgy töltöttem el,hogy szinte levegőt sem tudtam venni az engedélye nélkül. Ha társaságban mentem, félóránként felhívott. Barátnőmmel amikor megismerkedtem, nem mertem neki elárulni, nehogy tönkretegyen mindent. De neki sikerült mégis rájönnie és elrontania a kapcsolatomat. Ja,és mindennap együtt kellett tévéznünk, mert ha valami más programot csináltam magamnak,személyes sértésnek vette, és órákig hisztizett. Miután apám elhagyott minket, teljesen magához akart láncolni. Szerencsére felvettek az egyetemre, és onnantól kezdve minden megváltozott. Azóta nem tartom vele a kapcsolatot. Azt sem tudom, él-e még egyáltalán. Meg nem is nagyon érdekel.
   Attila komoran hallgatta végig. Ő viszonylag normális családban nőtt fel, így nem igazán tudta beleélni magát társa helyzetébe.
   István elővette széthajthatós mobiltelefonját, mely néma rezgésre volt állítva. Valaki kereste.
   - A főnök az – mondta, majd megnyomta a híváskezdő gombot.  – Bereczky.
   Hosszan hallgatta főnökét, miközben Attilával folyamatos szemkontaktust tartottak.
   - Értem – szólalt meg végül – Köszönöm a tájékoztatást, hamarosan ott leszünk.
   Letette a telefont, és partneréhez fordult: - Egy házaspár szeretne beszélni veled. A kapitányságon várnak a visszatérésedre. Senkivel nem hajlandók közölni, mit akarnak. Azt mondják, személyes ügy.
   Attila mélyen belenyúlt emlékezetének tárházába, és csak egyetlen lehetőség látszott valószínűnek.
   Mire visszatértek az irodába, valóságos teltház fogadta őket. Az alkalmazottak többsége az asztalnál ült, papírmunkát végzett vagy éppen tanúvallomást vett fel.
   Az ő irodarészükben a terebélyes íróasztal mögött ott ült a tekintélyt teremtő frelügyelő, vele szemben pedig egy fiatalos középkorú hölgy, valamint korosodó, nem éppen rugalmas férje foglaltak helyet.
   Amint a várva várt rendőr megérkezett, mindhárman felálltak. Felettese elébe sietett, kezet rázott vele, aztán ígyszólt:
   - Most magadra hagylak a vendégeiddel. Beszélgessetek nyugodtan, csak ne felejtsd el, hogy utána munka vár rád.
   Kacsintott egyet, majd elhagyta az irodát.
   Attila leült főnöke helyére, és kérdőn a házaspár hol egyik, hol másik tagjára nézett. Azok összenéztek, de nem tudták eldönteni, melyikőjük kezdje. Végül a férfi ragadta magához a szót.
   - Madarász Béla vagyok, ő pedig itt a feleségem, Kiss Tímea. Alig egy éve magunkhoz vettünk egy tizenhat éves lányt az árvaházból. Hajnal Veronikának hívják. Róla szeretnénk beszélni önnel.
   Attilának efelől egy percig sem volt kétsége. Kissé hátradőlt a bőr irodaszékben, és kíváncsian várt.
   Most Tímea szólalt meg:
   - Tudja, milyen világot élünk – Attila nem tudta tartóztatni magát, akaratlanul elfintorodott a viszonthallott, kellemetlen emléket idéző mondat hatására – Az embernek elég egy apró fellángolás, és képesek semmiségekért életeket elvenni vagy romba dönteni. Képzelje el, mi történne, ha Veronika anyjának gyilkosa megtudná, hogy bolygatjuk az ügyet? Nyugodt szívvel kiengedné a lányt az utcára egyes egyedül? Vagy kísérgetné mindenhová, mint egy kisgyereket? Gondolja végig, mi történne egy védtelen tizenéves lánnyal, ha összetalálkozna a feldühödött gyilkossal!
   Felkavartnak tűnt, azonban Attila valami furcsát is látott a szemében, amit pillanatnyilag nem tudott hová tenni.
   A férj, míg felesége beszélt, végig az ablak előtt álló, hatalmas pálmaleveleket nézte.
   „Ezek rejtegetnek valamit.” – gondolta a rendőr – „Mintha többet tudnának a gyilkosságról, mint bárki mást.”
   Fürkészőn nézett hol Tímeára, hol Bélára, és gyanúja nőttön-nőtt. Mindketten feszültek voltak, kerülték a szemkontaktust. Úgy döntött, húzza az időt, amennyire csak lehet, hátha menetközben megtalálja a kulcsot, amely kinyitja a rejtett ajtót.
   - Szóval, önök azt akarják, hogy ne foglalkozzak az üggyel? – kérdezte, állandóan szemmel tartva a házaspár reakcióit – Egy bűnöző valószínűleg szabadon bóklászik, és azt várják tőle, hogy ne tegyek semmit? Ki tudja, azóta hányszor csapott már le újra.
   - Mi csak azt mondjuk – szólt Béla -, hogy az ügyet már egyszer lezárták. Mi lenne, ha elfelejtenénk a múltat, és továbblépnénk?
   - Veronika ragaszkodik hozzá… - kezdte Attila, de Tímea vehemensen félbeszakította:
   - Veronika még kiskorú. Ha maga azt mondja neki, az a levél nemelég bizonyíték – ami, valljuk be, ígyis van - , akkor nem tehet semmit.
   Attila előredőlt a székben, rátámaszkodott az asztalra, és felállt.
   - Ha hagyom annyiban, lehet, hogy nyomozni kezd a saját szakállára. Ez pedig még nagyobb kockázatot rejt magában. Márpedig, van egyolyan érzésem, nem fogja feladni, amíg sikerrel nem jár.
   Most volt érdemes Attilának alaposan szemügyre venni az arcvonásokat. Tímea és Béla megfogták egymás kezét. Szemükben csalódottság, szomorúság tükröződött. És még valami, ami a nyomozót nagyon nyugtalanította. Egyfajta félelem volt az, ijedtség; mint amikor az ember minden porcikája retteg attól, mit hoz a holnap.
   Ekkor koopgtattak az ajtón, majd kisvártatva Bereczky István dugta be a fejét a résen.
   - Attila, ha végeztél, vissza kéne mennünk a kórházba. Az egyik utasnak új mondanivalója van. Azt mondja, fontos.
   - Rendben van – válaszolt Attila, és megkerülte az asztalt. A házaspárra nézett, és így szólt: - Mi már úgyis végeztünk. Mindent megbeszéltünk, amit kellett.
   Azok ketten felálltak. Tímeának remegtek a lábai, alig tudta megtartani magát. Odaállt Attila elé, és remegő hangon azt mondta: - Csak gondolja át, amiről szó volt.Kérem, ne tegyen mindent tönkre!
   Végre távoztak. Attilának egy nagy kődarab gördült le a szívéről
   Felőlem mehetünk – mondta – De ezúttal én vezetek.