Veronikának sürgősen szüksége volt friss levegőre. Szíve vadul kalapált, alig tudott lélegezni.Valósággal kiesett a kapun. Teleszívta tüdejét, és máris sokkal jobban érezte magát. A világot is, úgy egészében szebbnek, csodálatosabbnak látta. Bár kicsit nyomasztotta a mögötte magasodó tízemeletes panel, zsigerei tudták, hogy abban az épületben lehet a megváltás egyedüli forrása.
   Miután erőt merített, találomra elindult az egyik irányba. Először a vasútállomás felé tartott, de végül meggondolta magát. Ami történt, megtörtént. Ezen változtatni nem tudott már, bármennyire szeretett volna.
   Az egyik útszéli lámpaoszlop tövében öreg, szakállas koldus ült.Megtört tekintetét a járda kövére függesztette, és le nem vette onnan, egészen addig, míg a szemetesből előhalászott, szakadozott dobozba egy ötszáz forintos bankjegy hullott. Ekkor felemelte fejét, és könnytől áztatott, koszos szemével jótevőjére nézett.
   Veronika nem ment tovább. Megállt a koldus lába előtt, és hosszan elnézte a hajléktalant, aki még annyira sem méltatta saját magát, hogy pár szót intézzen a lányhoz.
   - Sajnálom, hogy többet nem tehetek – mondta őszinte fájdaommal Veronika, majd továbbállt. Az öregembernek sok volt ennyi önzetlen jóság. Hálás könnyei patakokban folytak, ahogy nézte az egyre távolodó tüneményt, melyhez foghatóval életében először találkozott, és lehet, hogy utoljára. Hangtalan sírásba kezdett, és ha Veronika tovább időzik mellette, tanúja lehetett volna, ahogy a koldus szép lassan belehal a gyönyörűséges fájdalomba.
   De Veronika nem maradhatott. Tudta, hogy otthon már várják. Ha nem is oszthatta meg nevelőszüleivel legbelső érzéseit, azért a maguk módján szerették őt, és tartozott nekik, amiért kiragadták a nevelőotthon bezártságából, reménytelenségéből. Gyakorlatilag ők ajándékoztak számára új életet, jobb kilátásokat. Ha nem is dúsgazdag, de tehetős emberek voltak, ezért Veronika számíthatott a hosszútávú támogatásukra. Tervezhetett tehát bármit a jövőre nézve, semmi sem akadályozta szándékának megvalósítását. Csak akarat kellett hozzá.
   Igaza volt: otthon már várták. Ott állt az ebédlőasztalon egy üres tányér, mellette lefedett fazék.
   Veronika a kora reggeli ébredés óta először nézett az órára. Dél múlt húsz perccel.
   „Jézusom, a vasárnapi ebéd!” – gondolta szörnyűlködve. Valóságos sértés volt ebben a lakásban, ha egy családtag kihagyta ezt a kivételes alkalmat – az egyetlenegyet a héten, amikor mindnyájan együtt lehettek. Veronika ráadásul bejelentés nélkül maradt távol.
   A szobából nevelőanyja lépett elő. Fiatalos külsejű asszony volt, jól ápolt, festett barna hajú. Adott a megjelenésére. Ép testben ép lélek – szól a mottója.
   Kérdő tekintetét nevelt lányára szegezte. Veronika tisztában volt vele, most aztán megfelelő indokkal kell szolgálnia, különben nem lesznek jóban.
   Megigazította a haját a fülénél – ez jelezte idegességét, és ezt nevelőanyja már elég jól kiismerte - , és belekezdett a történet elmesélésébe. Mindent pontosan elmondott, úgy, ahogyan történt. Nem volt értelme hazudni.
   Az asszony egy pillanatra elgondolkozott, majd végigsimította Veronika haját. Mindig örömmel töltötte el; olyan sima, bársonyos és dús volt.
   -Ott az ebéd az asztalon – mondta barátságos, megértő hangon – Az első húsleves, a második rántotthús hasábburgonyával. Jó étvágyat hozzá!
   Veronika nem nagyon kívánta az ételt. Udvariasságból szedett a levesből, és egy darab húst is megevett. Nevelőanyja közben nekilátott a mosogatásnak. Miután végzett az ebéddel, beállt neki segíteni.
   -Bocsánat, hogy nem szóltam róla, hogy elmegyek – szólalt meg félénken – Úgy terveztem, ebédre már itthon leszek. Nem gondoltamvolna, hogy ilyen soká elhúzódik.
   Rendben van – felelte pattogósan a nő – Nincs semmi baj. A helyedben lehet, hogy én is ugyanígy tettem volna. A lényeg, hogy nemes dolgokon töröd a fejed, és ez mindenképpen becsülendő tulajdonság. Büszke vagyok rád, Veca!
   Veronika örült ennek. Sokat jelentett neki, milyennek látták a nevelőszülei. Jó emberismerők voltak, ezért egyfajta tükörként szolgáltak a lány számára. Különösen az anyja ismerte őt jól,de sokszor a nevelőapa is betalált a szíve mélyéig.
   - Apa mit csinál? – kérdezte Veronika, le nem véve szemét a szárazra törlésre váró edényekről.
   - Éppen alszik. De ha felébred, javaslom, neki is magyarázd el mindazt, amit nekem. Nagyon odáig volt, amiért kihagytad a családi ebédet.
   - Így lesz.
   Azzal folytatták a munkát szótlanul. Miután befejezték, mindketten bevonultak a saját szobájukba. Az asszony alighogy beért, férje azonnal lerohanta.
   - Na mi van, Timikém? – kérdezte a férfi izgatottan. Csillogó szemei gyermeki kváncsisággal fürkészték a nő arcát a szemüveg mögül.
   - Amire gondoltál, Béla – felelte Timi, némi keserűséggel a hangjában.
   Béla lesütötte a szemét. Lehajtott fejjel a franciaágyhoz sétált, majd leült annak szélére. Felesége követte, helyet foglalt mellette, és a férfi vállára hajtotta a fejét.
   - Tudom, mennyit jelent neked Veronika, drágám – próbálta vigasztalni Timi az urát – Én is féltem szegény lányt. Nem tudom, mi ütött belé, hogy most hirtelen rendőrhöz fordul. Tönkretesz mindent, amiért eddig dolgozott. Szerintem hagynia kéne, hogy ami elmúlt, feledésbe merüljön. Hiszen az édesanyját úgysem hozhatja vissza, még ha ki is derül az igazság. Mindent, mindent elront…
   - Nem tud elszakadni a múlttól – szólt a padlószőnyeg felé dörmögve Béla – Amíg le nem zárja azt.
   - Ez eddig jól is lenne, de ő mindenáron ragaszkodik hozzá… Láttad te már például egy fiúval két szónál többet váltani?
   - Hát, nem igazán – válaszolt Béla, most már feleségére nézve – Persze,nem biztos, hogy mindent az orrunkra köt.
   - Te ezt nem érted. Hidd el, ha foglalkozott volna már a fiúkkal, azt én észrevettem volna. Tönkreteszik az egész életét, ha így folytatja. Pedig olyan sok szép dolog várhatna még rá, ha nem lenne ennyire makacs.
   Talán beszélnem kellene vele? – kérdezte a férfi, csak úgy illendőségből, egyáltalán nem őszinte hangon.
   - Lehet, hogy azt kéne – felelt elgondolkozva Timi – Én már próbáltam, de nem sok minden változott azóta.
   Béla hátradőlt az ágyon, és elmosolyodott.
   - Rendben, de most szerintem hagyjunk neki egy kis időt, hogy egyedül legyen.
   A férj hívogató mozdulatot tett felesége felé. Timi vette a lapot. Rögtön felszabadult mosoly terült szét az arcán. Rámászott Bélára, és kezdetét vette a délutáni szieszta, egy kis szeretkezéssel fűszerezve.