A gyönyörű, hófehér macska nyugodtan szunyókált a sarokban. Rá sem hederített, mi történik körülötte. Jól érezte magát.
   Ő volt az egyetlen, aki az ágyban fekvő lányhoz valóban közel állt. Éva el sem tudta volna képzelni az életét a házi kedvenc nélkül, és valószínűleg ez viszont is így volt.
   A macska hirtelen feltápászkodott, kinyújtóztatta tagjait, felpúpozta a hátát, majd nagy lendülettel az ágyra huppant. Kis híján visszapattant róla, olyan nagy erővel értek le a lábai.
   Éva kinyitotta a szemét. Meglátta kis barátját, erre menten jobb kedve kerekedett. Elkezdte simogatni a hátát, hasát, fejét. Legszívesebben agyon dögönyözte volna, de tudta, hogy azt nem szereti a cicus.
   - Gyere, adok neked egy kis husit! – mondta a lány, és a macska, mintha értette volna, követte egészen a konyháig.
   Éva benyúlt a hűtőszekrénybe, és szomorúan vette tudomásul, hogy ott bizony háziállatnak való semmi sincsen. Azt meg nem merte megkockáztatni, hogy az ő kajájukból bármit elvegyen, hisz egyszer már jól megdorgálta miatta az apja. Úgy döntött hát, mozog egy kicsit, elmegy a sarki boltig valami harapnivalóért szegény állatnak.
   Házi kedvence még oda is követni akarta, de Éva ezt megakadályozván, bezárt minden ablakot. Tudta, hogyha ezt nem teszi meg, ott fog loholni a sarkában, és ezt nem akarta. Még kidobnák a boltból mindkettejüket, jobb esetben ok nélkül. Arra gondolni sem akart, hogy az üzletben megdézsmálhat valamit, amiért még pénzbüntetést is kaphat.
   Bezárta hát a lakásba, ő pedig egyes-egyedül távozott… mint általában.
   Kellemes őszi idő volt. Lehetett vagy húsz fok, ami november végén elég jónak mondható. A nap ragyogott a felhőtlen égen. Mindenki vidámabb volt, mint egyéb napokon. Kivéve Évát, akinek minden nap ugyanarról szólt.
   Csak ő sétált szomorúan a boltocska felé, magányosan, befelé fordulva. Rajta még a napsugarak sem segíthettek jelenleg.
    Közömbös arccal ment el egy tinédzser szerelmespár mellett, majd egy járókerettel közlekedő öregember csíoszogott vele szemben. Őt is kikerülte, minthaott sem lett volna. Hátán még érezte a bácsi tekintetének súlyát. Nem akarta tudni, mi okból nézi őt. Nem érdekelte semmi, kivéve, hogy élelmet szerezzen a macskájának.
   A kövér eladónő éppen újságot olvasott. Megtehette, hiszen a napnak ebben az időszakában nemigen vásároltak az emberek.Meg is lepődött jól láthatóan,amikor Éva belépett az ajtón.
    Ismerte a lányt, hisz gyermekkorától kezdve itt élt, és apjával vagy egyedül gyakran látogatott be hozzá. Az is előfordult, hogy nem vett semmit, csak bement, egy kicsit beszélgettek, aztán távozott. Ez a tradíció azonban, ahogy Éva egyre idősebb lett, fokozatosan megszakadt. A boltosnő már idejét sem tudta, mikor beszéltek utoljára egy jót.
   - Szervusz, Évikém! – otthagyta az újságot; még fel is állt a vendég tiszteletére – Minden rendben van? Régen találkoztunk. Mesélj már valamit!
   Éva arca továbbra is kifejezéstelen maradt. Ő csak a macskakaját akarta, semmi mást.
   - Minden rendben, megvagyok – felelte kelletlenül a lány, majd végignézett az eladónő háta mögötti polcokon. Semmi nem volt ott, ami kifejezetten állatok számára készült volna.
   A pult alatt különböző felvágottak sorakoztak. Éva megnézte őket magának, és választott:
   - Tíz deka baromfi párizsit kérek.
   Az eladónő fürkészve kereste a tekintetét, de ott nem találta meg, amit szeretett volna. Innentől kezdve ő is úgy viselkedett, mintha egy teljesen idegen vásárló lépte volna át a küszöböt. Kimérte az árut, Éva fizetett, és ezzel az ügy be is lett fejezve.
   Éva érezte, mekkorát csalódott most az eladónő. Nem volt ostoba, csak fáradt és fásult. Nem akart senkivel szóba elegyedni, különösen nem egy jókedélyű, életvidám emberrel.
  Otthon a macska már az ajtóban sertepertélt. Ösztönösen tudta, hogy hamarosan valami finomat fog kapni. Lefeküdt a lábtörlőre, és amikor kattant a zár, azonnal felpattant, de nem ment messzire. Csak akkor menekült a szobába, mikor rájött: nem a gazdi jött meg, hanem a gonosz, magas ember, akitől rettegni kellett.
   László értetlenül nézett a háziállatra, majd továbbment a konyhába, anélkül, hogy, mint azt sokszor már megtette, belerúgott volna egyet.
   Két percen belül Éva is megérkezett. A macska visszatért főhadiszállására. Ott várta lesben, hogy valami jó történjen vele. Hízelegve odadörgölőzött a gazdi lábához, holott állati megérzésével sejthette, amúgy is megkapná, amit szeretne.
   A következő pillanatban mindketten megdermedtek. A macska abbahagyta körtáncát a lábak körül, Éva pedig majdnem kiejtette kezéből a párizsit.
   A konyhából ugyanis nem várt kérdés hallatszott:
  - Hol voltál?
   Ami Évát a leginkább megdöbbentette, ezúttal nem fenyegető mennydörgés formájában jöttek a szavak. Sokkal inkább gyengédek, barátságosak voltak.
   Évát egy másodpercre hatalmába kerítette egy rég elfelejtett érzés. Szeretett volna beszélgetni apjával, megbeszélni sok-sok mindent, mint régen, amikor még kislány volt. A késztetés azonban csupán egy szempillantásig uralta lelkét. Másik, erősebb éne megszólalt benne: „Ugyanez az ember tönkretette az életedet, állandóan megalázott, úgy bánt veled, mint egy kutyával!” És a felháborodás, az éveken át halmozódó harag hangja minden mást elsöpört.
   A lány megrázta magát, keményen megmarkolta a párizsit, majd így válaszolt: - Sehol – és bevonult a szobába egyetlen barátjával,hangosan bevágva maga mögött az ajtót.
   „Hogyhogy ilyen hamar itthon vagy? Nem dolgoztok?” – cikáztak a gondolatok Éva fejében. Egy normális családban ezek a mondatok hangzottak volna el, melyeket újabbak követnének. De az a hajó már rég elúszott; talán el is süllyedt. Már a romjait sem találnák meg a tenger fenekén, ha egyáltalán nekiállnának keresni azokat.
   Most csak nézte, macskája hogyan falatozik a finom párizsiból. Ez egyike volt azoknak a kevés pillanatoknak, melyekért érdemes volt élni.
   A meghitt, idilli képet a csengő monoton, idegesítő sípolása foszlatta szét. Halk duruzsolás hallatszott, majd kisvártatva kopogtak a szoba ajtaján.
   Mivel Éva nem válaszolt, apja bekiáltott: - Téged keresnek, lányom.
   „Ugyan, ki a fene keresne engem? Az árvaház? A bolondok háza? És mióta hívsz te egyáltalán a lányodnak?”- gondolta, végül egy kis szándékos hatásszünetet követően kibújt odújából.
   Az ajtóban egy hosszú, szőke hajú lány várakozott. Távolba révedő tekintettel nézte Évát. Mintha lélekben valahol egészen máshol tartózkodott volna.
   -Helló, Éva! – köszönt a látogató, és kezet nyújtott – Régen találkoztunk.
   Évának halvány fogalma sem volt, kivel állt szemben. Hiába törte a fejét, nem ugrott be neki. Megragadta a lány kezét, és megrázta azt.
   -Bocs, ismerjük egymást? – kérdezte zavartan, mire az ismeretlen látogató elpirult.
   - Bocsánat, elfelejtettem – mentegetőzött – Nem emlékezhetsz, hisz még gyerekek voltunk. Hajnal Veronika vagyok. Régen itt éltünk a közelben, sokat játszottunk együtt a játszótéren. Aztán elköltöztünk sajnos. A minap azonban véletlenül hallottam a nevedet valahol, hát eldöntöttem, megkereslek. Reménykedtem, hogy itt laktok még. Örülök, hogy megtaláltalak.
   Furcsa volt ezt a szájából hallani, ugyanis nem úgy tűnt, mint aki szívből örül. Részben bizonyára így volt, de valószínűleg egy-két dolog beárnyékolta ezt a boldogságot.
   Éva bevezette Veronikát a szobájába, ahol a macska még mindig falatozott. Fel sem nézett, amikor azok ketten beléptek.
   -Aranyos macska – jegyezte meg Veronika.
   - Minek jöttél ide? – kérdezte teljesen váratlanul Éva.
  Veronika nem sértődött meg. Sőt, látszott rajta, igazából nem is érte váratlanul a kérdés.
  A vendég kereste Éva tekintetét, de nem találkozott vele. Egyáltalán nem furcsállotta ezt, azok alapján, amit a lány múltjáról hallott.
   - Azért vagyok itt – felelte elcsukló hangon -, mert magányos vagyok. Nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék. Nevelőszüleim nem valami megértő emberek. Jól bánnak ugyan velem, és úgy veszem észre, szeretnek is, azt viszont nem értik, mit miért teszek. Valakivel beszélgetnem kell!
   Éva most a szemébe nézett. Nem volt szokása, de megtette. Jó volt ránézni Veronika arcára. Nem sugárzott boldogságot, életörömöt. Egy sokat szenvedett, rengeteget tapasztalt lány arcát láthatta, és ez tiszteletet ébresztett benne.
   A következő két percben nem szóltak egy szót sem. Csak nézték, hogy lakmározza be a kedves háziállat az utolsó falatokat.
   László közben odalopódzott lánya ajtaja elé. Szeretett volna némi betekintést az életébe, hisz oly keveset tudott róla. Szinte semmit. Az ajtón túlról azonban egy árva szó sem szűrődött át.
   „Én tettem ezt vele!” – szólalt meg benne a lelkiismeret – „Miattam lett ilyen. Én vagyok az egyedüli oka, hogy nincs egyetlen barátja sem a macskáján kívül, és elzárkózik az emberektől.”
   Búsan lehajtotta a fejét, várt még egy percet, hátha megváltozik valami, de nem történt semmi. Szomorúan továbbállt hát, és már-már kezdett lemondani arról, hogy valaha jobbra fordulnak a dolgok.
   Éva nem mutatott hajlandóságot megnyilatkozni. Halvány jelét sem lehetett rajta látni, hogy örülne vendége jelenlétének. Veronika kezdte azt hinni, nincs is tudatában annak, hogy ő itt van.
   Azonban itt volt. Eljött ide, és okkal tette ezt. Nem szabad, hogy a dolgok vártnál nehezebb alakulása a hitét szertefoszlassa.
  Összekapta hát magát lelkiekben, és belekezdett tervének megvalósításába:
   - Tudod, nehéz időszakon vagyok túl – amíg beszélt, egyfolytában Éva arcát figyelte. Arról azonban nem olvasott le semmit a közömbösségen kívül – Az elmúlt egy évet azzal töltöttem, hogy rendet tegyek magamban. Végül arra a következtetésre jutottam, a legjobb megoldás az, ha segítek másokon. Így hát arra gondoltam, mi ketten néha találkozgathatnánk, dumálhatnánk, szervezhetnénk közös programokat, mint annak idején, gyerekkorunkban. Nos, benne lennél?
   Úgy tűnt,Éva meg sem hallotta a kérdést. Egyre csak a macskáját nézte, ami ebben a pillanatban jóllakottan összekuporodott gazdája párnáján, és lehunyta apró szemeit.
   Ekkor azonban megcsillant egy halvány reménysugár. Éva vendége felé fordította arcát, amely most valahogy egészen másképp festett. Ott lapult valahol a kétely is, ugyanakkor fiatalabbnak látszott ez az arc. Vidámabbnak.
   Veronika rámosolygott, ezzel azonban csak azt érte el, hogy vendéglátója szeméből eltűnt az imént pislákoló fény. Ismét a macska felé fordult. Az állat már valahol messze, egy egerekkel és langyos tejjel teli padláson járhatott álmában, mert nagyon elégedetten vigyorgott a bajsza alatt.
   Ám Veronika nem adta fel.
   - Tudom, hogy te is sokmindenen mentél keresztül. Nem lehetett könnyű. Ez az, ami minket összeköt. Gyerünk,fogjunk hát össze, és ne hagyjuk, hogy ez a kegyetlen világ kibabráljon velünk! Mi ketten együtt erősek lehetünk. Olyan jövőnk lehet, amilyet csak szeretnénk. Vagy nem szeretnél álmaid pasijával összeházasodni, diplomás fizetésből egy szép családi házat venni, ahol boldogságban, békességben nevelhetitek a gyerekeiteket? Gondolj csak bele! Mindez ott áll előttünk. És nem is kell sok hozzá, csak egy kis kitartás és kemény munka. Nos… mit szólnál hozzá?
   Éva nem szólt hozzá semmit. Veronikának be kellett látnia,jelenleg hiába erőlteti, nem ér el semmit. Jobbnak látta békén hagyni gyerekkori barátnőjét, hadd ülepedjen le mindaz, amit az imént hallott.
   -Nem kell azonnal döntened. Gondolkozz nyugodtan azon, amit mondtam. Itthagyom a telefonszámomat, ha úgy érzed, beszélni akarsz valakivel, engem bármikor felhívhatsz. Akár éjjel kettőkor is.
   Elmosolyodott, de mintha csak önmagában tette volna.
   Ezt ne feledd! – mondta Veronika fennhangon, majd felállt indulásra készen – Senkinek sem kell, hogy egyedül legyen. Szia, örülök, hogy találkoztunk!
   Éva erre egy halk sziával válaszolt, és hagyta, hogy régi játszótársa egyedül hagyja el a lakást.
   Veronika lassan nyitotta ki a szobaajtót, várva, hátha megállítja őt Éva még egy pillanatra. Ez nem történt meg. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és elindulta lakás kijárata felé. Ekkor azonban egy hang megszólalt hátulról, bár nem azé az illetőé, akiben Veronika titkon egészen addig reménykedett, míg ki nem ért a lépcsőházból.
   Férfihang volt, egy meglett emberé, amely most rendesen akadozott az őt ért lelki bántalmaktól.
   - Várj egy kicsit! – László egészen közel állt meg hozzá. Annyira, hogy a lány már-már megijedt, mi sül ki ebből. De a férfi nem tett semmi olyan mozdulatot, amely ennek az aggodalomnak alapot adott volna. Mélyen a kék szemekbe fúrta tekintetét a férfi, és őszinte hangsúllyal így szólt: - Köszönöm, hogy eljöttél hozzá. Jó tudni, hogy van legalább valaki, aki még törődik is a lányommal. Ha már én nem tudtam olyan apja lenni éveken át, amilyet megérdemelt volna. Most meg már késő. Szóba sem áll velem… De nem traktállak ezzel. Biztosan neked is megvannak a saját gondjaid.
   Veronika arca elborult.
   „Tud a történtekről!” – gondolta – „Mi mindent tudhat még?”
   A lány próbálta László arckifejezéséből megtudni a választ, sikertelenül.
   - Sosincs késő. Viszontlátásra! – hadarta végül, nem is annyira bíztatásként, mint gyors elköszönésként.
   - Minden jót! –felelte László, és végignézte, ahogy Veronika a lifttel elhagyja az emeletet. Vele együtt távozott az a bizsergető érzés, amit akkor érzett, amikor felbukkant a lány az ajtóban. Mintha egy angyal ment volna el azzal a személyfelvonóval, maga mögött hagyva a sötétség országát, ahol minden rossz és bűnös.