Másnap reggel kicsit kótyagosan ébredt. Lefekvés óta először nézett az órára, pontban ötkor, erre biztosan emlékezett.
   És, ami e legfontosabb: ma nem kell bemennie dolgozni!
   Utólag bánta, hogy nem csiccsentett be jobban, hisz most alaposan ki tudná heverni az ital okozta állapotot. Sebaj, gondolta vígan. Így legalább emlékezni fog szabadnapjának minden egyes momentumára, ezáltal nem vész kárba egyetlenegy értékes másodperc sem. Ennek nagyon örült.
   Kifejezetten boldog volt, és ezen, úgy vélte, semmi nem változtathat. Potyoghat akármi az égből, történhet akármilyen baleset, romolhat el akármelyik háztartási gép, akár a számítógép vagy a tévé is.
   Fütyörészve tette fel a reggeli kávét a gáztűzhelyre, közben lesétált a postaládáig, ahol már ott virított az elmaradhatatlan napilap. Jó barátja hordta a környéken reggelenként, aki ügyelt rá, hogy már a kora reggeli órákban kelők is tudják olvasni a friss híreket.
   Menet közben, a lépcsőn felfelé belelapozott, elolvasott egy-két címet. Megtudta ezekből a szavakból többek között, hogy az egyetemet felújítják, a város börtönébe többszörös gyilkost zártak be, és igen, a Pick Szeged kézilabdacsapata váratlanul jól szerepelt a hétvégi bajnokin.
   Sóhajtott egyet, összehajtotta az újságot, és elkezdte kettesével venni a fokokat. Elemében volt, és ezt valóban mind egy szálig ki kívánta használni. Elhatározta, hogy ezen a napon igenis utolsó leheletéig hajtani fog, sok mindent tesz, és még többet alkot. Na, de valami mégis hiányzott a képből…
   Mire felért, a kávéfőző már ontotta magából a lefőtt fekete zamatos illatát. Attila odaugrott, elzárta a gázt, majd óvatosan kitöltötte egy csészébe, nehogy úgy járjon, mint múltkor, amikor az egész gyakorlatilag a konyhaasztalon kötött ki. Miután sikerült elkerülnie a balesetet, két kanál cukrot (csakis kettőt, sok kicsi sokra megy!) tett bele, végül leült, és kortyolgatás közben olvasgatott.
   Még bele sem merülhetett komolyabban, amikor teljesen váratlanul kopogtattak az ajtón.
   - Ki a frász lehet az ilyenkor? – morogta kelletlenül. Odakullogott az ajtóhoz és kilesett a lyukon. Ekkor akkorát hátrált, mintha a világ legfélelmetesebb teremtménye állna az ajtóban, arra várva, hogy őt megkaparinthassa és bekebelezhesse.
   A csodálkozás nőttön-nőtt az arcán. Nem tudta eldönteni, kinyissa-e. Szembenézzen-e azzal az emberrel, aki bebocsátásra várakozik. Vagy csak szimplán tegyen úgy, mintha itthon sem lenne? Hamar rájött, hogy ezzel nem menne sokra, mivel a jövevény minden bizonnyal látta őt lemenni az újságért, de legalábbis az ajtócsukódást mindenképpen meg kellett, hogy hallja.
   Attila visszamerészkedett az ajtóhoz, megnézte, nem unta-e meg a hiábavaló álldogálást az illető. Szomorúan konstatálta, hogy nem. Valahogy az az érzése támadt, nem is fog tágítani egykönnyen.
   „Hát jó, legyen, ahogy lennie kell!” – gondolta, és kitárta az ajtót a látogató előtt.
   Alacsony, tizenhat év körüli szőke lány állt a folyosón, mesterkélten karba tett kézzel, mint aki nem igazán tudja, mit is akar tenni.
   Egy darabig csak nézték egymást, tekintetük egymáséba fúródott.
   Végre Attila észbe kapott.
   - Nicsak, Veronika, milyen régen nem láttalak – mondta, inkább tényközlő, mint érzelmes hangon – Gyere beljebb, hadd kínáljalak meg egy kávéval… Akarom mondani… kakaóval.
   - Köszönöm, a kávé jó lesz – jelentette ki Veronika, nyomatékosítva, hogy már nem kislány.
   - Rendben van – felelte Attila, és betessékelte a lányt a nappalijába – Ülj csak le, mindjárt hozom a kávét. Már kész van, csak ki kell tölteni. Én is épp azt kortyolgattam, amikor kopogtál. Mi járatban vagy itt ilyen kora hajnalban?
   A kérdést már a konyhából kiabálta, így Veronikának fennhangon kellett válaszolnia, ha azt akarta, hogy a rendőr meghallja.
   - Nem akarok kiabálni, nem is szeretek. Ha bejön a szobába, elmondom.
   Attilának ennyi elég is volt. Már tudta, miért jött hozzá a lány. A két csésze kávéval a kezében bevonult a szobába, és leült a Veronikáéval szemben lévő, kék-fehér mintás vászonfotelbe.
   - Emlékszik még? – kérdezte váratlanul Veronika – Anyámra, akit elgázolt aznap a vonat?
   A férfi nyelt egyet, válasz helyett pedig csak bólintani tudott, megszólalni nem.
   - Szeretném, ha újra elkezdene nyomozni az ügyben. Kérem, találja meg a gyilkost!
   Szava túlságosan is könyörgő volt ahhoz, hogy csak úgy félre lehessen söpörni a kérést. Bár kétségkívül nehéz volt erre hatékonyan reagálni.
   - Veronika, már akkor megállapította a rendőrség, hogy az anyja balesetet szenvedett – próbálkozott Attila, de látta a két szép szemet, a gyönyörű, szinte még gyermeki arcot, és ez elárulta, akármivel próbálkozhat, nincs esélye.
   - Biztosan nem baleset történt – szólalt meg Veronika határozott hangon – Tudom, hogy nem.
   Attila egy kissé kezdte elveszíteni a türelmét. Nem akarta megbántani a lányt. Azt meg főleg nem szerette volna, ha a törékeny teremtés miatta esne mély depresszióba. A lehetetlenre azonban mindennek ellenére még ő sem érezte képesnek magát.
   - Attól tartok – kezdte szelíden -, nem tudok egy év távlatából olyan bizonyítékot találni, amely egyértelműen kizárná a baleset tényét. Akkor sem találtunk semmit, most meg még nehezebb lenne bármire ráakadni.
   A lány ekkor lesütötte szemeit. Már-már úgy tűnt, sírásban tör ki, amikor benyúlt a farmerzsebébe, és előhúzott egy négyrét összehajtott papirost. Kézzel írott levél volt.
   Átnyújtotta Attilának, aki figyelmesen, felhúzott szemöldökkel olvasta a sorokat.

   „Drágám!
   Remélem, megkapod ezt a levelet. Ezúton szeretnék segítséget kérni tőled. Tudom, hogy nem voltunk mostanában valami jóban, most mégis kell, hogy segíts. Életveszélyben vagyok, minden napom egy merő rettegés, állandóan a hátam mögé kell lesnem, nem követnek-e. Remélem, segítesz.
Szerelmed, Csilla.”

   A rendőr elgondolkozott az olvasottakon. Ránézett Veronikára, aki ekkor már nem volt képes uralkodni az érzelmein. Patakokban folytak a könnyei.
   Attila felállt, közelebb lépett hozzá, rátette vállára a kezét, és a szemébe nézett.
   - Ne csüggedj – mondta – Ígérem, megtalálom az embert, aki a vonat elé lökte édesanyádat.
   - Lehet, hogy megtalálja – szólalt meg Veronika sírástól elfúló hangon – De ez engem nem fog boldoggá tenni.
   A lány felállt, és köszönés nélkül kiment az ajtón.
   A szobában most újra néma csend honolt. Egy kis odafigyeléssel még a szívdobbanást is meg lehetett hallani.
   Attila szíve márpedig most igen hevesen dobogott. Előkerült életének legszörnyűbb eseménye. Ismét feltolultak az emlékképek arról a napról. Annyi volt a vér akkor a vasútállomáson, hogy azt még a legnagyobb horroralkotók is túlzásnak tartanák. A legnagyobb hatást mégis a félárván maradt kislány arca gyakorolta a rendőrökre. Mindenki, még a szigorú főkapitány is ellágyult, amikor meglátta őt.
   Az ifjú Veronika félve sétált oda Attilához. A rendőr el nem tudta képzelni, mit keres egy tizenöt éves lány egy ilyen szörnyű helyszínen, még hogyha az édesanyjáról van is szó. Arca megtört volt, és sokkal idősebbnek látszott, mint valójában. Attila ránézett, és tudta, mit szeretne. Meg sem kellett szólalnia, a segélykérés ott ült a lány szemében. Megoldást várt a törvény embereitől. Megoldást, amit akkor még nem voltak képesek produkálni, mivel nem történt bűncselekmény. Veronika tehát annak idején csalódottan kellett, hogy hazamenjen. Persze, még ő sem tudta, mit is akar valójában.
   Ez a felbukkant levél viszont mindent megváltoztatott. Attila nem tudta, hogy talált rá a lány, hisz nem emlékezett, hogy megadta volna valamilyen elérhetőségét. Azt könnyen el tudta képzelni, hogy anyja halála után, vagyis alig több mint egy éve, magánakcióban nyomozgatott, és rábukkant egyre-másra. Most, egy esztendő távlatából ismét felgöngyölíthetik az eseményeket, előkeríthetik a szemtanúkat, a rokonokat, hozzátartozókat. Elindul a kérdezősködés, néha találgatnak majd, olykor beletrafálnak, de az is lehet, hogy hibát követnek el. Egyszóval: újabb izgalmaknak néznek elébe. És Attila már alig várta, hogy hozzáláthasson.
   A reggeli lelkesedés most még tovább erősödött. A rendőr előhúzta az este kapott kis papírdarabkát. Egyetlen telefonszám volt ráfirkantva. Ki az, gondolta, aki a zsebében fecniket hord, rajta a saját elérhetőségével? Ez csakis Rózsa Olivér lehet! Jó lesz ez a szám még valamire, vélte Attila, és ledobta a vezetékes telefon mellé.