A nap már órák óta leáldozott. Késő ősz volt, november vége, tehát négy óra után gyakorlatilag rohamosan romlottak a látási viszonyok.
   Attila úgy vezetett hazafelé úton, mint egy félőrült. A kanyarokat eggyel nagyobb sebességi fokozatban vette be, mint ahogy kellett volna, és nem fékezett, csak ha nagyon muszáj volt. Tele volt dühvel. Eddig a napig viszonylag nyugodtan éldegélt, mint hal a vízben. Néha még élvezte is a szürke mindennapokat. Legalább megvolt mindene, amit valaha szeretett volna, és nem háborgatták mindenféle kényelmetlen dologgal. Erre jön ez a nőszemély, és mindent gyökeresen megváltoztat. Elváltak, már több mint négy éve, és egészen idáig nem tett semmit annak érdekében, hogy gyerekneveléshez alkalmas otthont teremtsen, de most, amikor cseppet sem számított rá, előáll ezzel az ostoba ötlettel. Még hogy Vivien és a gyereknevelés!
   Kerülő úton ment haza, minél több feszültséget le tudjon vezetni. Végül rájött, hogy akár egész éjszaka itt keringőzhet, akkor sem nyugszik meg jobban. Így hát otthona felé vette az irányt, és néhány percen belül vadul lefékezett a lépcsőház parkolójának egy üres helyén. Felmenni a lakásba azonban még nem akaródzott. Úgy döntött, eltölt egy kis időt a sarki kocsmában. Hátha felbukkan egy-két régi jó barát, akivel elbeszélgethet a rég feledésbe merült múltról. Milyen jó is volt még akkor: sem nő, sem gyerek, semmi kötelezettség. Csak szabadság, határok nélkül.
   Az ivóba belépve csalódottan nézett körül. Egyetlen ismerős arccal nem találkozott.
   Odament a pulthoz, mire a csapos, egy alacsony, kövér, bajszos emberke kisvártatva odadugta az orrát.
   - Mit adhatok? – vetette oda foghegyről.
   Attila egy pillanatig elgondolkozott, majd lemondóan így szólt: - Egy korsó sört kérek.
   A csapos biccentett, majd felszolgálta az italt. Attila kifizette, és azzal a lendülettel a játékgép elé perdült. Bedobott három százast. A gép elfogadta, így indulhatott a játék.
   Egészen belejött, annak ellenére, hogy hónapok óta nem játszott. Felment kétezer forintra, amely összegnél úgy látta jónak, meg kell állnia. Kivette hát a pénzt, felhajtotta a sörét, és már éppen távozott volna, amikor az ajtón nagy hanggal belépett egyik régi jó cimborája, Rózsa Olivér, akivel még egyetemi évei alatt haverkodott össze. 
   - Nicsak, kit látnak szemeim! – kiáltott vidáman Attila felé – Még jó, hogy szökőévben egyszer találkozik veled az ember. Nem hívsz, még csak nem is írsz. Mintha olyan messze laknánk egymástól.
   Attila halványan mosolygott. Nem volt nagy kedve mókázni jelen állapotában. Kezet fogott rég nem látott barátjával, aki rendelt két sört.
   - A következő kör a tiéd – jelentette ki, nyomatékosítva, hogy az elkövetkezendő pár órában nem kívánja elhagyni a sörözőt.
   - Aztán mesélj – kezdte Olivér – Asszony megvan még?
   - Hát nincs – vágta rá habozás nélkül Attila – Épp ma találkoztam vele, elvittem a gyereket. Most nála lesz egy darabig.
   - Az a lényeg, hogy megegyeztetek – szólt a haverja – Nem folyik a huzavona kettőtök közt, mint oly sok válás esetében. Egy gyereknek különösképp fontos a nyugalom. Nekünk, felnőtteknek mindegy, mi elvagyunk úgy-ahogy, de neki még rengeteg változáson kell keresztülesnie, sokat kell még tapasztalnia ahhoz, hogy készen álljon a nagybetűs életre.
   Attila nem válaszolt. Tudta, hogy barátjának igaza van, és egy kicsit lelkiismeretfurdalása volt, amiért így alakultak a dolgok. Úgy döntött, nem avatja be őt a dolgok valódi állásába. Tudta, ha ezt tenné, végtelen hegyibeszéd következne, aminek az égvilágon semmi értelme nem lenne, és csak elvenné a kedvét még az élettől is.
   Olivér közben rendelt még egy pohár sört, maga elé tette, majd folytatta, töretlen lelkesedéssel:
   - Bánom én is például, hogy nem viszonyultam másképp akkoriban Verához. Ha akkor nem lettem volna annyira önfejű, talán még most is együtt lehetnénk. Így viszont sem őt, sem a gyerekemet nem láthatom. Azt sem tudom, merre élnek, egyáltalán élnek-e még – kortyolt egy nagyot a söréből, mielőtt folytatta – Azért tanácsolom neked tiszta szívemből, barátom, hogy amit csak tehetsz, tedd meg a családodért. Hiszen család nélkül nem ember az ember. Rengeteg mindent adhat egy család, amit más közösségek nem.
   Attila jól látta, Olivér nem volt teljesen józan. Már amikor belépett, látszott rajta, hogy van benne egy-két löket, a szokatlanul sok beszéd pedig teljesen nyilvánvalóvá tette ezt.
   Olivér most felemelte a poharát, és így szólt: - Igyunk a barátságra, a szerelemre és a családra, a három legfontosabb dologra az életben!
   A rendőr, bár kissé kelletlenül, követte barátja példáját. Koccintottak, kortyoltak, aztán folytatódott az idáig igencsak egyoldalú párbeszéd.
   - Figyelj ide, barátocskám! Elmondok neked egy történetet. Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá.
   Nyelt egyet, majd összeráncolta a szemöldökét. Látszott, hogy minden energiáját igénybe veszi a gondolkodás. Ennek ellenére kisvártatva belekezdett az említett történetbe.
   - Történt nemrégen, olyan három hete, hogy hazafelé mentem a munkából éppen… a kapitányságról, ha nem tudnád… Busszal mentem, mert munka után megittunk a kollégákkal két üveg sört. Na mindegy, nem ez a lényeg… Ülök a buszon, egyszercsak hallom a hátam mögött, hogy két fiatal srác beszélget. Nem hallgatóztam, csak hát eléggé hangosan beszéltek, hát hallottam. Először semmi gyanús nem volt bennük: két jóravaló gyerek, beszélgetnek az iskoláról, a tanárokról, a tananyagról… majd egyszercsak halkabbra fogják a hangjukat, elkezdenek suttogni. Ám erre már én is jobban figyeltem, mert hát gyanús volt. Hallom ám, hogy az egyik osztálytársukat bezárták egy lakásba, amit direkt erre a célra béreltek ki. Azt nem tudom pontosan, mi volt vele a bajuk, azóta sem jöttem rá. Azon tanakodtak éppen, hogy mi legyen a fiúnak a sorsa. Akkor úgy döntöttem, követem őket, bárhová is menjenek, nem hagyhatom annyiban a dolgot. Gondoltam, lehet, hogy egy ártatlan emberéletet mentek meg ezzel.
Követtem hát a fiúkat, és egy üres zsákutcában kötöttünk ki. Itt-ott szemétkupac hevert, meg egy-két doboz, néhány pokróc és takaró. Biztos hajléktalanok szoktak itt megszállni, gondoltam. Hát nagyot tévedtem. Felemelték az egyik takarót, amely egy kissé eltakarta a fal alsó részét. Láttam, ahogy előbukkant egy tégla alakú nyílás, és az egyik srác benyúlt, előhúzott egy tárgyat. Ahogy megvilágította a lemenő nap fénye, rögtön felismertem a kilencmilliméteres kis pisztolyt. Na, gondoltam, most megcsíptelek titeket.
Egyre jobban besötétedett, és én nem láttam, mit csináltak ezután. Elég hosszú ideig beszélgettek ott, nem tudom, hogy miről lehetett szó. Már majdnem halálra fagytam, mire végre megmozdultak, és elindultak.
Sokáig követtem őket, azt sem tudtam, merre tartok épp. Addig számomra ismeretlen utcákon bolyongtak keresztül. Szeged nagy város, vannak olyan helyek, amiket még én sem ismerek, pedig már tíz éve itt lakom. Na, szóval, elvezettek engem egy családi házhoz, kis kerttel, amelyben néhány tuja díszelgett kétoldalt. Miután becsukták maguk mögött a kaput, és kellő távolságra mentek tőlem, észrevétlenül átmásztam a kerítés fölött, és az egyik facsemete mögé bújtam.
Alighogy fedezékbe vonultam, két lövést hallottam, rögtön egymás után. Na, gondoltam, itt valami nem jól sült el. Kissé kidugtam fejemet a tuja mögül, hogy jobban rálássak a bejáratra. Az ajtó nyitva állt, belülről ontotta a fényt a mennyezeti csillár. A villany megvilágította, mi is történt valójában. A két fickó, akiket követtem, mozdulatlanul feküdtek a földön, mindkettőnek a feje körül vértócsa nyúlt el. A holttestek fölött egy harmadik srác állt, kezében pisztollyal, arcán sátáni mosollyal. Egy pillanatra mintha rám nézett volna. Már teljesen megijedtem, hogy felém tart, de szerencsére csak az ajtót csukta be. Én meg ott guggoltam még egy darabig. Megvártam, amíg lekapcsolja a lámpát, akkor aztán uzsgyi, kimásztam a kerítésen, és már ott sem voltam. Nem vagyok rá büszke, de ez van. Tudni akarod a folytatást?
   Attila azt hitte, már sosem fejezi be. Ritkán hallott embert ennyit beszélni, főleg, ha hozzá intézték a szót. Fáradtan biccentett egyet a fejével, jelezve, érdekli, mi jön ezután. Ám egy cseppet sem érdekelte.
   - Hát… - folytatta Olivér – Az a helyzet, hogy folytatása még nincsen.
   Ekkor Attilának leesett az egész. Kortyolt egyet a söréből, majd szívből elnevette magát.
   - Ne mondd, hogy nem olvasnád szívesen ezt a történetet, ha egy könyvbe leírná valaki. Tényleg, te szoktál még irkálni?
   Attila mosolya most inkább gúnyosnak hatott.
   - Á! – felelte – Nem foglalkozom én már ilyen hülyeségekkel. Nincs is rá időm, meg, őszintén szólva, kedvem sem.
   - Ó, szóval kiégtél – jegyezte meg Olivér – Elvesztetted a hited. Pedig emlékszel, az egyetemi évek alatt mennyit terveztünk, irkáltunk-firkáltunk? Boldogan tettük, szárnyalt a fantáziánk, fiatalok voltunk és bohók. Minden ötletre kapva-kaptunk. És a többiek szerették az írásainkat.
   Közelebb hajolt Attilához, rátette vállára a kezét, és a szemébe nézve így szólt:
   - Boldog lennék, ha újra a társam lennél. Ketten együtt nagyon jó csapatot tudnánk alkotni. Van egy szerkesztő ismerősöm, aki azt mondta, jók a korábbi írásaim, valami mégis hiányzik belőlük. Azt hiszem, ez a valami benned lehet. Talán a sors akarta úgy, hogy mi ma itt találkozzunk. Ha össze tudnék hozni egy remekművet, ő el tudná intézni, hogy kiadják. Örülnék neki, ha megpróbálnád. Ahogy látom, rád is rád férne.
   Lelkesedését látva Attila komolyan elgondolkozott az ajánlaton. De ahogy végiggondolta, rájött, hogy nem sok kedve lenne hozzá igazából. Akkor meg mi értelme van?
   - Sajnálom – válaszolta – Nem hiszek én már a szavak erejében.
   Olivéren látszott, mennyire csalódott ezt hallva. Benyúlt a belső kabátzsebébe, és egy kis cédulát húzott elő.
   - Itt van a telefonszámom – mondta – Ha meggondolnád magad, bármikor hívhatsz. Én fenn vagyok szinte éjjel-nappal, és nincs is kikapcsolva a telefonom soha. Néha nem veszem fel, az igaz, de általában igen. Úgyhogy, ha úgy gondolod, eressz meg egy telefont, és akkor összeugrunk, megbeszéljük a dolgokat.
   Azzal felállt, letette az asztalra a sör árát, majd távozott.
   Attila sokáig nézett utána. Még akkor is arra bámult, amikor már látóhatáron kívül járt. Kétes érzelmek kavarogtak a fejében. Egyrészt érezte, hogy meg tudná csinálni, amiről barátja beszélt. Ki tudna törni a szürke hétköznapokból, talán még sikeres is lehetne. Másrészt nem nagyon érzett késztetést, hogy bármiféle erőfeszítést tegyen élete jobbításának érdekében. Legszívesebben bebújt volna a takaró alá, és egész nap ott hevert volna, mozdulatlanul, mint egy fadarab.
   Kisvártatva felállt, kifizette a számlát, és indult volna kifelé, ám a csapos utánaszólt:
   - Legyen szép éjszakája, művész úr!
   Attila nem fordult meg. Egy pillanatra megállt, ledermedt. Aztán ment tovább, mintha meg sem hallotta volna.