Jakab Attila épp kávéját kortyolgatta és a friss napilapot olvasgatta, amikor szóltak neki a kollégák, hogy súlyos baleset történt az autópályán.
   A fiatal, harmincéves rendőr, aki tekintélyt teremtő körszakállt viselt, és igen nagydarab volt, azonnal ledobta az asztalra az újságot, maradék kávéját felhörpintette, és már vette is a kabátját. Útközben, a kijárat felé beszélgetésbe elegyedett barátjával, Bereczky Istvánnal, akivel együtt szokott járőrözni, már több mint öt éve. Barátságuk ez idő alatt acélerőssé forrta ki magát.
   Társa két évvel fiatalabb volt nála, és nem is annyira erős testalkatú, viszont dinamikus mozgású, életrevaló srácnak ismerte mindenki. És szeretett beszélni, talán túlságosan is sokat. Most is ő kezdeményezte a párbeszédet.
   - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én épp a klozetre akartam kiugrani, amikor a főnök megállított a folyosón – mondta kissé ingerülten – Remélem, kibírom azért az oda-visszautat. Megpróbálok majd nem mozogni annyit, amennyit szoktam. Mit szólnál hozzá, ha én a kocsiban maradnék, amíg te a többiekkel körülnézel a helyszínen?
   - Hehehe, nagyon vicces! – legyintett Attila – Én nem értek hozzá, úgyhogy kell a segítséged. Meg már a szemeim sem a régiek. Különben meg én is most kávéztam, úgyhogy fennáll a veszélye, hogy a vér láttán kidobom a taccsot.
   - Igazad van. Ki vetne rád követ azért, ha becsinálsz egy brutális baleset helyszínén?
   Összenevettek, majd beültek a vadonatúj rendőrautóba.
   István vezetett, ezért nagyon hamar kiértek a helyszínre. Ami várt rájuk, borzalmasabb volt, mint amire előzetesen felkészültek.
   Három mentőautó állt a leállósávban, épp most vitték fel rájuk az eszméletlen állapotban lévő sebesülteket. Mivel bizonyára a súlyosabb sérültek élveztek előnyt a kórházba szállításnál, megrázó volt látni, hogy az egészségügyi dolgozókon és a rendőrökön kívül senki nem állt a lábán.
   Egyes áldozatoknak felismerhetetlenné torzult az arca, másoknak igen furcsa szögben álltak a végtagjaik. De mindenkit hordágyon kellett elszállítani a helyszínről.
   Attila odament az egyik mentőshöz, aki éppen semmit nem csinált.
   - Jó reggelt kívánok! – köszönt a rendőr, mire a mentős biccentett – Jól látom, hogy minden utas kivétel nélkül súlyosan megsérült?
   A mentős úgy nézett rá, mint akit most ébresztettek álmából.
   - Ja, sajnos így van. A személygépkocsi két utasa azonnal életét vesztette, amikor rájuk dőlt a busz. A busz bizonyára áttért a másik sávba, és a kocsi nem tudott már idejében fékezni. A buszkerekek elsodorták a sokkal könnyebb Opel Astrát, és ilyen szerencsétlenül végezték az árokban. A buszon ülők közül eddig szerencsére senki nem halt meg, bár néhányan nagyon súlyos állapotban vannak. Azt hiszem – biccentett a többi rendőr felé -, hiába jöttek. Senki nincs kikérdezhető állapotban.
   - Hát köszönjük a segítséget – felelte Attila, és megfordult társai felé.
   Egy szemüveges kolléga, akit Attila nem ismert közelebbről, megigazította sapkáját, és morcosan visszabújt a volán mögé. Ezért ugrasztották ki békés szunyókálásából! Társa intézte a papírmunkát, majd mindannyian visszatértek a kapitányságra.
   - Na, tudtál beszélni velük? – faggatózott István, amint Attilával kettesben ballagtak hazafelé.
   Attila nem szerette, ha sokat kérdezősködnek. Főleg a magánjellegű, otthoni dolgok tekintetében volt roppant allergiás az efféle tolakodásra. De társának és egyik legjobb barátjának nem akarta ezt így nyíltan a szemébe mondani. Azt vallotta, az ember a maga kárán tanulja meg, mit szabad és mit nem, meddig mehet el egy bizonyos határvonalon belül, hogy ne legyen túl sok, amit csinál. Szerény véleménye szerint - mint azt hangoztatni szokta -, ha valakinek állandóan megmondják, min kéne változtatnia, mit ne tegyen úgy, ahogy addig, abból az emberből nem lehet más, csak egy gépezet, melynek irányítását szépen, fokozatosan átveszik a társadalmi elvek. Lehet, hogy a rendőr néha túlzásba esett ezzel az eszmével, ám sokan egyetértettek vele valamilyen szinten.
   - Sajnos még nem – felelte félvállról végül, hogy mégse hagyja szó nélkül a kérdést.
   - Bocs, nem kérdezősködöm annyit – mondta kissé pironkodva István – Igyekszem megváltozni, és nem menni folyton az emberek idegeire.
   - Na, ez egy nemes fogadalom – dicsérte meg lelkesen Attila – Remélem, nem olyan ez is, mint amikor leszoktál a káromkodásról.
   Egymásra nevettek, és mindketten jól tudták, igen, ez is olyan fogadalom lesz.
   Attila telefonja ekkor megtörte mindkettejük jókedvét. Hihetetlen módon a legközönségesebb csengőhang olyan lelki feszültséget okozott, mintha egy centire húzott volna el előttük egy kétszázzal repesztő motoros.
   A férfi keze remegett, amikor benyúlt a zsebébe, és félve maga elé tartotta a mobilt. Egy darabig csak nézte a kijelzőt, végül rászánta magát, és a zöld gomb megnyomását követően füléhez emelte a készüléket.
   - Halló? – beleszólt, majd miután meghallotta a vonal túlsó végén lévő személy hangját, megkönnyebbült kifejezés ült az arcára.
   Egy percig hallgatta beszélgetőtársát, aztán így válaszolt:
   - Rendben van, Vivien, hatra ott leszek. Viszem őt is, igen. Csak ne csinálj felfordulást, úgy, mint múltkor! – szünet – Igen, tudom… Megértelek – szünet – Bocs, igazad van. Akkor este találkozunk.
   Azzal olyan gyorsan kinyomta a telefont, mintha az élete múlna rajta.
   Komoran sétáltak tovább. A nyomasztó csend tökéletesen passzolt Szeged kora esti, lagymatag hangulatához. Jártak ugyan az utcán többen is, néhányan nevettek is, de az összkép nem volt valami vidám.
   Már-már így mentek egészen hazáig, de Bereczky István nem Bereczky István lett volna, ha az iménti telefonhívást szóvá nem teszi.
   - Kitől vártál telefont, az anyósodtól? – kicsit vigyorgott is hozzá – Nagyon be voltál parázva.
   Úgy tűnt, a beszélgetés annyiban marad, ám ekkor, meglepetésre, Attila válaszolt:
   - Csak a volt feleségem volt, szerencsére. Egészen mást vártam. És most még ezzel is foglalkoznom kell…
   Ez utóbbit csak úgy önmagának mondta, és a mondat végét el is harapta. Innentől kezdve pedig már csak a búcsúzkodás maradt, mivel éppen megérkeztek Attila lakásához. István még visszanézett, hátha társa is így tesz, ám Attila csak vonult fel a lépcsőn, lehajtott fejjel. Régen látta ilyennek kollégáját. Legszívesebben utána kaptatott volna, hogy vigasztalja, esetleg meghívná egy jó korsó sörre. István azonban csak állt egy darabig megbabonázva. Nézett a lassan eltűnő alak után, és azon vette magát észre, hogy mindjárt elsírja magát. Nem tudta, miért, csak úgy rátört ez az érzés, keményen megszorítva a szívét.

   Attila szorongva lépte át saját küszöbét. Nem szeretett túlságosan otthon lenni. Munkatársai jól tudták róla, hogy szívesebben van a munkahelyén, még akkor is, ha néha kimerült. Nem tudta normálisan kipihenni magát, akkor meg mi értelme az otthonlétnek?
   Kedvetlenül levetette farmerkabátját, és hanyagul az előszobaszekrényre hajította, ahol már ott sorakozott a múlt heti farmernadrág, egy pár büdös zokni, és még egy fehér ing is, ami már inkább sárgás-szürkének látszott. Cipőjét berúgta a sarokba, és ment egyenesen a konyha irányába, ahol megcélozta a hűtőszekrényt. Kivett belőle egy átlátszó mikrotálat, amiben valami tésztaféle volt mártással. Egy darabig nézegette kívülről, majd miután megtetszett neki, felnyitotta a tetejét, és megszagolta. Nem volt romlott. Ennek ellenére a tál egész tartalma a padlón landolt. Attila háta mögött ugyanis megszólalt egy nagyon fiatal, vékony kisfiú. Tízéves körül lehetett.
   - Szia… Anya ma keresett téged.
   - Tudom – válaszolta kurtán Attila, és elkezdte felszedni a földről a kajamaradékot.
   - Akkor jó – mondta félénken a gyerek, aztán eloldalgott.
   Attila feltakarította a koszt, a hűtőből pedig kivett egy másik tálat, amelyben pörköltszerű étel volt tárolva. Berakta a mikroba, és míg melegedett, elkortyolt egy csésze kávét. Végül elfogyasztotta a pörköltet egy karéj kenyér kíséretében. Ezt követően behajította a többi mosatlan edény közé a mosogatóba, azzal, hogy „majd valaki elmosogat”. Nem most lesz, mire az megvalósul, gondolta lustán a rendőr. Bevonult a szobájába, lefeküdt a régi heverőre. Beállította az ébresztőórát öt órára, hogy a megbeszélt időpontra odaérjen volt feleségéhez. Pár percig elnézegette a plafonon itt-ott függő pókhálókat, a rajtuk mászkáló pókokat, aztán elaludt.   
   Pontban negyed hatkor felébredt. Ránézett az órájára, amely nem csak hogy siettette, de eszeveszett tempóra késztette. Ha oda akart érni a megbeszélt időpontra – márpedig a nő cirkuszolását elkerülendő, mindenképpen oda akart érni - , még önmagához képest is gyorsabban kellett elkészülnie. Öltözködés közben átkozta azt az órát, azt a percet, amikor megismerkedett az asszonnyal.
   - Fiam, öltözz nagyon gyorsan, mert hatra ott kell lennünk anyádnál! – kiabált át a másik szobába, mire onnan nagy sürgés-forgás moraja szűrődött ki.
   Fél hatra lenn álltak a lépcsőház előtt, a kocsi mellett, hat után tíz perccel pedig megérkeztek egy lerobbant kis viskóhoz, melyet Vivien lakásnak használt. A tető hullámpalából állt, a falak vályogból, az ablakokon kisebb-nagyobb repedés éktelenkedett. Az egészet mégis feldobta a ház előtt berendezett kis kertecske, ami tele volt ültetve csodálatos, színes virágokkal. Mindenfélét meg lehetett találni ott: árvácskától kezdve az angyaltrombitáig sok tarkaság dicsérte a háziasszony keze munkáját.
   De Attila mélységes megvetéssel viseltetett Vivien iránt. Ahogy meglátta, menten elfintorodott. El nem tudta képzelni, hogy képes egy normális ember ilyen körülmények között élni.
   Vivien észrevette ezt az ellenszenvet a férfi arcán, és rögtön meg is jegyezte:
   - Jaj, de elkényelmesedtek egyesek. Attól még, hogy itt élek, nem vagyok semmivel sem kevesebb, mint ti – kezével színpadiasan legyintett, mutatva, hogy ebbe mindenki beletartozik.
   - Hagyjuk ezt – felelte kelletlenül Attila, és még kelletlenebbül besétált a rozoga kapun a gyereke után.
   Vivien arca kigyúlt, ahogy ránézett a kisfiúra. Gyengéden megsimogatta a fejét, kicsit összeborzolta, és közben szeretetteljesen mosolygott. Attila szándékosan másfelé fordította tekintetét, bár nem tudta eldönteni, melyik a szörnyűbb: az anyai szeretet eme megnyilvánulása, vagy a hely, ahová az imént belépett.
   - Feltétlenül szükséged van rám, vagy én hazamehetek? – kérdezte feszengve, de tudta már előre, hogy számára nem lesz kedvező a válasz.
   A nő ránézett igéző kék szemével, és most egy pillanatra Attila megint azt a régi, elbűvölő teremtést látta maga előtt, akibe annak idején beleszeretett… Csak most mosdatlan volt, és zsírtól csillogott a haja.
   - Ami azt illeti, beszélni szeretnék veled – válaszolta végül Vivien, majd a gyerek felé fordult: - Fiam, menj egy kicsit tévét nézni, légy szíves. Tudod, hol találod.
   A fiú engedelmeskedett, bár, apjához hasonlóan, jól láthatóan neki sem volt nagy kedve ott tartózkodni. De nem akarta megbántani édesanyját, hisz a lelke mélyén szerette, ezért megeresztett egy halvány mosolyt, és engedelmeskedett.
   Attila legszívesebben menekülni szeretett volna. Csak ki innen, minél hamarabb; más nem járt a fejében. A háziasszonyból áradt a bűz, jól érezhetően, ruhája pedig első ránézésre vagy három helyen el volt szakadva. „Most rögtön tűzni innen!” – sikította egy hang a rendőr belsejében. Egy lépést tett is a kijárat felé. Talán ki is szaladt volna, ám a kerítés előtt ekkor egy középmagas kóbor kutya ballagott el komótosan, mintha csak áldozatára várna.
   - Na mondjad, mert nem érek rá sokáig! – vágta oda Attila, anélkül, hogy Vivienre nézett volna. Ehelyett kinézett magának egy jókora napraforgót, és azzal szemezett.
   - Szeretném visszakapni a gyereket – szólt határozottan a nő, mire aztán már Attila is felkapta a fejét, és értetlenül emelte tekintetét egykori hitvesére.
   - Most ugye csak hülyéskedsz? – kérdezte Attila, először komolyan, majd elnevette magát – Még magadat sem tudod ellátni, nem hogy egy gyereket! Hogy juthatott ilyen egyáltalán az eszedbe?
   A rendőr hátat fordított, és induláshoz készült.
   - Beszéltem az ügyvédemmel – kiáltott utána Vivien – Azt mondta, ha jól viselkedem a bíróságon, és megfelelő példát mutatok az életvitelemmel, akár meg is nyerhetem a pert.
   Attila a válla fölött a következőt felelte, mintegy búcsúszóul:
   - Ugyan, mennyi esélyed lenne ellenem szerinted?
   Azzal távozott, erőteljesen berántva maga mögött a kaput.
   Vivien egy darabig döbbenten állt, mintha erre nem számított volna. Bizonyára sejtette, hogy ez lesz a reakció, de valahogy meggyőzte magát, hogy talán mégsem. A valóság beteljesülése kissé megnyirbálta bizalmát az ügyben és önmagában. Aztán ránézett a kunyhóra, amit ő háznak nevezett, és ez még inkább okot adott a csüggedésre.
   A fiú odabent néma csendben nézte az éppen futó, őrületesen újszerű és brutális rajzfilmet. Vivien megállt az ajtóban, és anélkül, hogy egy szóval is megzavarta volna a pillanatot, gyönyörködött a látványban. Jelenleg mindent odaadott volna, hogy együtt lehessen az egyetlen teremtménnyel, akiről akkoriban elmondhatta, hogy az ő vére. Azonban mindez a nemes érzelműség kevés volt: nem társult hozzá semmi, ami megerősíthette volna pozícióját. Igaza volt Attilának, és igaza volt a világnak is. Semmi esélye egy viszonylag sikeres rendőr ellen a bíróságon. Mondhat az ügyvéd akármit, ha az ítélet elhangzik, hiába minden.
   Egy darabig elnézte a fiút, majd kiment a cseppnyi konyhába, hogy lefoglalja magát. Nehéz volt most elterelni a gondolatait, és szíve szerint az összes ócska edényt a padlóra szórta volna dühében. Azonban nem akart ráijeszteni a gyerekre, nehogy helyrehozhatatlan hibát kövessen el, ezért inkább belül őrjöngött.
   Arra eszmélt fel, hogy fia ott áll mögötte, mereven bámulva őt. Rögtön leesett Viviennek, hogy valami nyomasztja a gyereket.
   - Mi a baj, fiam? – fordult felé, és jobbjával meg akarta simogatni a fejét. A fiú azonban tett egy nagy lépést hátra, hogy ez még véletlenül se történhessen meg. Szemében idegen érzelmeket lehetett felfedezni, ami a szerető anyai szívet könnyedén szét tudja törni. Vivien azonban próbálta nem megadni magát. Próbált egyszerű, kézenfekvő magyarázatot keresni a furcsa viselkedésre.
   - Mi történt? Láttál valamit a tévében? Vagy a szobában volt valami?
   Mindez viszont csak üres találgatás volt, messze állt a valóságtól. A kisfiú csak rázta a fejét, de nem árulta el, mi aggasztja.
   - Enni akarsz valamit? Vagy inni? – továbbra is fejcsóválás – Vagy ki akarsz menni a kertbe levegőzni? Nyugodtan kimehetsz, nem kötelező a tévé előtt ülnöd, csak úgy mondtam, hátha kedved van. De ha nincs, hát menj és játssz odakint.
   - Haza akarok menni – jelentette ki a fiú, határozott, ellentmondást nem tűrő hangon. Ezzel a lehető legnagyobb sebet ejtette az édesanyján, amit csak ejthetett.
   Vivien ült a kis sámlin a billegő konyhaasztalnál, és nézte egy valaha volt szerelem gyümölcsét, amely mostanra oly távol került tőle.
   - Ádám, ne csináld ezt, most jöttél ide! – könyörgött az asszony, miközben könnyei hullni kezdtek – Mit csináltam rosszul, amiért nem érzed jól magad itt?
   Ádám nyelt egyet, majd válaszolt:
   - Mindent jól csináltál, anya. Bennem van a hiba. A szívemben.
   - Jaj, ne mondj ilyet – Vivien próbált ismét közelebb húzódni a fiához, ám az már majdnem kihátrált a házból. Az anyja marasztalni akarta, de erőfeszítése hiábavaló volt. A gyerek már ott sem volt, mire észbe kapott. Ő pedig bent maradt, egyes-egyedül, megtört szívvel. Így hogyan harcoljon egyáltalán? A bíróságon talán – bár halvány rá az esély – nyerhet, de milyen élet lenne az, ha egy fedél alatt élnének, kölcsönös szeretet nélkül? Ezen el kellett gondolkodnia, mielőtt belevág az ügyvédeskedésbe. És minél többször belegondolt, annál kilátástalanabbnak tűnt a helyzete. Legjobb lenne az egészet annyiban hagyni, hadd legyen minden úgy, ahogyan ezelőtt. Esze ezt diktálta. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy ha sokáig egyedül fog élni, pláne ilyen körülmények között, abba előbb-utóbb bele fog őrülni… vagy őrültséget fog elkövetni.