Éva robotként végezte a házimunkát. Mosott, főzött, takarított, mindezt a semmiért: apjától egyetlen jó szót nem kapott soha életében.
   Elhatározta, hogy nem hánytorgatja fel az évek során felhalmozódott sérelmeit, szó nélkül tűri a megaláztatást. Aztán, ha minden jól megy, egyszer majd apja szemébe nézhet, és gunyorosan elnevetheti magát. Csodálatosra, drámaira tervezte egykori elválását élete sanyargatójától. Úgy vélte, ez kellemes elégtétel lesz számára.
   A lány éppen leeresztette a mosogatóvizet, amikor László megjelent a konyhaajtóban. Egy pillanatra olyan volt, mintha a férfi szíve meglágyult volna. Hosszan, mereven nézte gyermekét, gondolatban felidézte a tizenhét évvel korábbi csecsemőt, akit úgy kiszolgáltattak a sors kénye-kedvének. Arra már nem is gondolhatott, hogy kettőjük kapcsolata valaha megjavul. A szakadék, amely az évek során egyre csak nőtt köztük, mostanra áthidalhatatlanná vált.
   Éva nagy lendülettel előtte termett, és anélkül, hogy ránézett volna, elsuhant mellette. Még egy kissé oldalba is lökte, amitől a férfi igencsak meginogott. A várt kiabálás ezúttal elmaradt. Ilyenkor ugyanis László egy átlagos napon leordította volna lánya fejét. Ez azonban nem ilyen alkalom volt. Valami megváltozott a férfi lelkében.
   „Hiszen ez ugyanaz a csöppnyi teremtés, akit az anyja otthagyott a küszöbön!” – surrant át az agyán, és ezzel a gondolattal sikerült feltörnie a jeget. Úgy érezte, ha nem kapaszkodik meg valamiben, menten összeesik. Tett hát két lépést, és az étkezőasztalnak nekitámaszkodott. Végül már állni sem bírt. Le kellett ülnie, hogy összeszedje erejét. Hiszen még mindig itt kell lennie Éva számára, hogy jövőjét minél megfelelőbben előkészítse. Igen, ez most az elsődleges feladata, bármennyire utálja is a lánya.
   A férfi két tenyerébe hajtotta a fejét, és hangtalanul sírni kezdett, mint egy kisgyerek, aki nem akarja, hogy rajtakapják. Csak teste rázkódása árulta el gyengéd érzelmeit.
   Éva közben hangtalanul a konyhaajtóhoz osont, és résnyire tárta azt. Belesett rajta, és amit látott, hatalmas örömmel töltötte el. Az ember, aki gyakorlatilag tönkretette lelkileg, megtört, szenved. Ennél felemelőbb látványban nem is lehetett része. Valahogy kicsit sem tudta sajnálni. Arcán szép lassan sátáni vigyor jelent meg, és hosszú évek óta először, emelt fővel, vidáman ment vissza a szobájába, ahol már várta a jól megtermett macska, hogy végre valaki megszánja, és ételt tegyen kis tálkájába.

------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy busz sebesen robogott a célállomás felé. Sztrádán járt éppen, ráadásul nem volt túlságosan nagy a forgalom, így nyomta a sofőr a gázt, ahogy csak bírta.
   A jobb oldali harmadik kettes ülésen egy lány és egy fiú foglaltak helyet. A lány szép hosszú, szőke haját helyenként lila és rózsaszín csíkok tarkították, mint oly sok fiatalnak a 21. században. Igéző szemét le nem vette mellette ülő barátjáról, aki elégedetten mosolygott, akár a tejbetök.
   Mögöttük egy idős házaspár mereven bámult ki az ablakon. Ők nem csodálták egymást, már nagyon régen. Néha találkozott tekintetük, de ez csak futó pillanat volt, és csupán arra jó, hogy a régmúlt időkön merengjenek. Arcuk mégis boldogságról tanúskodott: egymás mellett álltak, még ha az egykor lángoló szenvedély el is illant.
   Egy üléssel hátrébb testes fiatal srác foglalta el mindkét ülőhelyet. De még az a kettő sem volt neki elég a kényelmes utazáshoz. Fülén fejhallgató díszelgett, amiből áradt a zene; talán még a busz hátsó felében is tisztán hallották, miről énekel Pataky Attila. Az tökéletesen tükröződött a fiú arcán, hogy roppant elégedett saját sorsával, és úgy általában véve, a világgal.
   Háta mögött fiatal anyuka próbálta kordában tartani neveletlen gyermekét. A kisfiú folyamatosan izgett-mozgott, megállás nélkül beszélt, halálra idegesítve ezzel édesanyját. A fiatalasszony egyre dühösebb lett. A körülöttük ülők már azt várták, mikor csattan el egy jókora, nevelő célzatú pofon. A jelenlévők közül többen bizonyára vállalkoztak volna rá. Őket is bosszantotta a gyerek viselkedése. Most éppen az előtte lévő ülést rugdalta teljes erőből. A sértett viszont annyira bele volt merülve a zenébe, ügyet sem vetett erre a kis incidensre.
   Az anyuka idegesen jártatta tekintetét az ugyancsak egyre feszültebb utasok között. Szeme megakadt egy jóképű fiatalemberen. Úgy huszonöt éves lehetett, amolyan diplomata-forma emberke. Öltönyben volt, nyakkendőt viselt, és ötpercenként az órájára nézett. Jó drága óra lehet, állapította meg a valóban elegáns kinézetű időmérő eszközről a nő.
   A férfi eszelős arckifejezéssel nézegette az elsuhanó fákat és mezőket. Megérezhette az asszony tekintetének súlyát, mert egyszer csak befejezte a táj komor tanulmányozását, és apró szemeivel tapogatva kikutatta, ki figyeli őt meredten. Amikor megtalálta, furcsa, lenéző gesztussal felelt. A nő és fia, az ő ízléséhez képest, toprongyba voltak bugyolálva. Ez jól láthatóan az elegáns urat bosszantotta, mivel kizökkentette egyensúlyából. Száját úgy félrehúzta, mintha valami nagyon undorító történetet meséltek volna neki. Ezzel el is intézte a dolgot. Hadd nézegessék, ha annyira kedvüket lelik benne. Őt aztán cseppet sem érdekli az aprónép. Visszafordult hát az ablak felé, és ismét magába roskadt.
   A kisfiú ekkor leugrott az ülésről, és megindult a busz eleje felé. Az anyja hiába nyúlt utána, már késő volt. A gyerek nem állt meg, átugrott egy oldalra kitartott lábat, majd egy táskát, mígnem eljutott a kitűzött úticélig. A vezetőfülke mellett megállt, egy darabig nézte a sofőrt, végül meg is szólította.
   - A bácsi régóta buszvezető?
   - Hát, már elég régen – felelte a férfi, akinek minden jel szerint tetszett ez a kis párbeszéd – Olyan régen, hogy már el is felejtettem, mikor kezdtem.
   - Én is lehetek buszvezető? – fűzte tovább a fonalat a gyerek.
   - Már hogyne lehetnél. Csak ahhoz még tanulnod kell sokat.
   - Nehéz a buszt vezetni? – kérdezte a kisfiú, de ekkor már az anyukája utolérte, és megragadta a karját.
   - Nem megmondtam neked, hogy maradj mellettem, bármi történjen?! – förmedt rá mérgesen, majd a sofőr felé fordult: - Elnézést, hogy megzavartuk, de egyes gyerekek egyszerűen nem bírnak magukkal. Ne haragudjon!
   - Ugyan már! – mosolygott a férfi – Nem történt semmi. Úgyis ritkán akad társaságom, ezen az útvonalon nem szokott ismerős járni. Úgyhogy még örömömre is szolgált egy kicsit beszélgetni.
   A nő szégyenlősen mosolygott, majd elindult a helyére a gyerekkel. De a kisfiú hirtelen kiszabadította magát anyja szorításából, és visszafutott a sofőrhöz. Ott aztán eltörött a mécses.
   - Én most rögtön akarok buszvezető lenni! Nem akarok már hazamenni! – üvöltötte, messze túlharsogva az autóbusz motorának zúgását. Az utasok mindegyike összerezzent, még a nagydarab pasas a fejhallgatóval a fülén is egy pillanatra kizökkent egyensúlyából, kis híján a padlóra zuhant.
   Mindenki megkövülten figyelte az események alakulását. A fiatal szerelmesek a harmadik széken szorosan átkarolták egymást.
   Az anyuka szigorú vonású arca vörösre váltott, szeme lángolt a haragtól.
   - Tudod te, mi jár neked ezért, ugye? Egy hétig ki sem jöhetsz a szobádból, azt megmondom!
   Majd akkorát rántott a gyereken, hogy szegénynek majdhogynem kiszakadt a jobb karja. Ettől természetesen csak romlott a helyzet. Sejteni sem lehetett, mi lesz ennek a vége.
   - Ha nem jössz most azonnal hátra, úgy elverlek otthon, hogy beszarsz! – ütötte tovább a vasat a nő, aki a külvilágot már teljesen kizárta tudatából. Most csak ő létezett, és a rossz gyerek, akit meg kell büntetni, hogy többé ne akarjon csínyt elkövetni.
   - Asszonyom, nem gondolja, hogy kissé keményen bánik azzal a gyerekkel? – szólította meg félénken az első ülésen helyet foglaló, őszülő férfi, de rögtön le is sütötte szemét, ahogy az asszony őfelé is szórt pár tüzes villámot.
   A sofőr nem akart állást foglalni. Tudta jól, hogy nem érhet el eredményt, így inkább kizárólag a vezetésre koncentrált.
   A fiú meg csak sírt, keservesen és megállíthatatlanul. Mindenkinek pattanásig feszültek már az idegei, még ha próbálták is elterelni gondolataikat másfelé.
   A leghátsó sorban valaki felkiáltott: - Vigyázzanak, fegyver van nála!
   És valóban, a fiatal anyuka kezében apró pisztoly villant. Hadonászni kezdett vele, mire a pánik gyorsan elterjedt az utasok közt.
   A buszvezető annyira megrémült, hogy keze önkéntelenül megremegett. Koncentráló képessége alábbhagyott, csak egy pillanatra, de ennyi elég volt a katasztrófához. Túl közel hajtott a palánkhoz, és már nem bírta irányítani a masinát. Teljesen kicsúszott lába alól a világ. A busz áttért a másik sávba, nem maradt idő kikerülni a  mögöttük gyorsan haladó Opel személygépkocsit. Az utasszállító magával húzta a kocsit, és egyenesen az árokba futott. Ott aztán ráadásul ráborult az autó utasterére, további két halálos sebesülést okozva. A piros terepjáró vezetője szerencsére képes volt idejében fékezni, ahogy az összes többi utánuk jövő jármű is. Szépen kikerülte mindenki a szerencsétlenül járt utazókat, amíg szirénázva ki nem érkeztek a helyszínre a mentők és a rendőrök.