Attila egyik ámulatból a másikba esett. A végén pedig teljesen elszörnyedt. Nem akarta elhinni, hogy mindaz, amit Veronika az imént elmondott, igaz. A lány szeméből azonban egyértelműen őszinteséget, mi több, megkönnyebbülést olvasott ki, amimindent elárult. A rendőr sírni szeretett volna.
   Sokáig csak nézte az érzelemmentes, közömbös arckifejezést a lány arcán, de nem értette. Számtalan kérdést fel akart tenni, de nem bírta. Ült ott tanácstalanul, gondolatai összevisszaságával bajlódva.
   Veronika pedig cseppet sem könnyítette meg a helyzetét. Arca merev és semmitmondó volt: olyan emberé, aki végképp beletörődött, bármi lesz is a sorsa. A döntés márpedig Attila kezében volt, bármilyen nehéznek is ígérkezett.
   Az előszobában ekkor megjelent Tímea. Attilának, bármilyen meglepő, kapóra jött a jelenléte. Kellett ugyanis valaki, aki ismeri Veronikát közelről… hogy ne legyen egyedül, amikor meg kell hoznia a döntést.
   - Ne higgyen neki! – kiabálta Tímea – Hazugság az egész!
   Attila, bár meg volt győződve ennek ellenkezőjéről, nem szólt semmit. Veronikára nézett, aki nevelőanyja váratlan betoppanására még csak fel sem emelte a fejét.
   - Hallod, te lány?! – szólt élesen Tímea hangja – Mit művelsz itt, mit gondolsz? Nem elég, hogy a saját életed romokban hever, még másokét is tönkre kell tenned? – közelebb lépett a lányhoz, megragadta a vállát, majd rárivallt: - Válaszolj már, ha neked beszélek!
   De Veronika jelenleg nem bánta, ki kinek beszél. A körülötte lévő világ számára megszűnt létezni, amint kiöntötte szívének sötét titkát.
   Az asszony, látva eredménytelenségét, megpördült a tengelye körül. Lépett kettőt, majd iszonyatos erővel megragadta saját haját, és rángatni kezdte, mint aki teljesen megtébolyodott.
   Attilában ekkorra már megfogalmazódott, mit fog mondani. Ünnepélyesen felállt, és Tímea felé fordult.
   - Asszonyom, nagyon sajnálom, amin keresztülment ön és a férje. Most már világossá vált előttem, miért akarták megakadályozni, hogy az igazság napvilágra kerüljön. Nem hibáztatom önöket. És hajlandó vagyok szemet hunyni az eset felett.
   Erre már Veronika is felkapta a fejét. Arcán az értetlenség és egyfajta csalódottság jelent meg, amitől a nyomozó megrökönyödve visszaült a helyére.
   - Mi a baj, Veronika? – kérdezte – Nem értelek. Miért szeretnéd, hogy mindenáron megbüntessen a hatóság?
   Veronika fájó szemmel nézett rá. A világ összes fájdalmát magába foglalta ez a tekintet. Megnyalta szája szélét, majd így szólt:
   - Mert csak úgy tudnék jó maradni.
   Tímea sírva rohant a szobájába.
   Attila nem tudta, mit is mondhatna a tizenhat esztendős lánynak, amivel jobb belátásra téríthetné. Próbálta felidézni, mi minden történt, aztán egy gondolat fúródott elméjébe, amelytől a megváltást remélte.
   - Te jó vagy, Veronika – szólalt meg végül – Ebben a cudar világban is jó tudtál maradni, pedig ez nagyon nagy szó.
   Veronika kissé felengedett. Arca már nem az a faarc volt, ami az imént még halálra rémítette Attilát.
   - Azt mondja, megérdemlek még egy esélyt? – kérdezte kételkedve a lány.
   Attila kedvesen elmosolyodott.
   - Mindenki megérdemel még egy esélyt – mondta, majd felállt. Menni készült.
   - Látjuk még egymást? – szólt utána érzelmes hangon Veronika.
   - Nem tudom – tűnődött a nyomozó – Mint most is kiderült, sok olyan dolog van az életben, amit nem tudok. Abban biztos vagyok, hogy én megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a fiammal végre rendezzem a kapcsolatomat. Szeretnék vele nagyon sok időt eltölteni, beszélgetni, játszani… Na meg szeretném megmutatni a világnak, mi van bennem. Írni fogok egy régi barátommal közösen. Majd alkalomadtán hozok neked egy-egy példányt. Megígérem…
   Azzal búcsúzásképp átölelték egymást. Attila csendesen kisomfordált a lakásból. Tudta, hogy mostantól semmi nem lesz már ugyanaz. Számtalan újabb és újabb lehetőség merült fel benne, jónéhány reményteli terv, melyek addig teljesen értelmetlen, üres látszatot keltettek a férfi számára.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   Néhány perccel később Madarász Béla hazaérkezett. Szeme vérben forgott, mint egy eszelősé.
   Az előszobában megállt, és a konyha felé nézett. Veronika ott ült az étkezőasztalnál, mélyen elgondolkodva. Bélának megfordult a fejében, hogy odamenjen hozzá, és szóljon pár szót, de végül meggondolta magát. A hálószoba felé vette az irányt, melynek ajtajában a megtört, idegileg kikészült felesége állt, az ajtófélfának támaszkodva. Mint egy holdkóros.
   Amint férje közelebb ért hozzá, azonnal a karjaiba ugrott.
   - Mit tettél, drágám? – kérdezte sírva, mire a férfi lerázta magáról az asszony ölelő kezét. Gyengén eltolta magától Tímeát, és a szemébe nézve, sejtelmesen így felelt:
   - Megtettem, amit meg kellett tennem.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   A lemenő nap gyenge fényeiben boldogan fürödve lépkedett Jakab Attila a saját kis betoncellája felé. Minden vágya az volt, hogy láthassa fiát, akit az utóbbi időben alaposan elhanyagolt. Nem azért, mert nem szerette, hanem mert ilyen a világ. Nem kímél meg senkit; csak rajtunk áll, tudunk-e vele lépést tartani. Attila nem tudott. Beletörődött sorsába. Elhitte, hogy nem lesz már belőle boldog ember soha. Feladta mindazt, amiért annyi éven át küzdött. Amíg Hajnal Veronikával nem találkozott, mintha ködös, lidércnyomásokkal teli álomvilágban élt volna.
   Most azonban minden más lesz! Hazamegy, megvakargatja Ádámka buksiját, bekapcsolják a tévét, jót nevetnek a gyerek kedvenc rajzfilmjén, majd segít neki a fogalmazásban (ha már úgyis annyira aktuálissá vált). Aztán talán rendelnek egy jó nagy családi pizzát, hozzá kólát isznak, és a nap végén jóleső fáradtsággal behuppannak az ágyba.
   Ettől a gondolattól még vidámabb lett. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, és még fütyörészett is közben. Családias lesz a légkör végre valahára, gondolta, és benyitott…
   A lakásban néma csend uralkodott. Nem szólt a tévé, nem zúgott a számítógép, és még a ceruza halk sercegése sem hallatszott. Ez szokatlan volt Attila számára, mivel ilyen még nem fordult elő, mióta fiával együtt élt.
   Kabátját gyorsan a fogasra akasztotta, és már ment is utánanézni Ádámnak. Nem kellett sokáig keresgélnie. A gyerek a szobájában volt. Békésen feküdt a földön, mellette nyitott füzet hevert.
   Attila közelebb ment. A rosszullét kezdte hatalmába keríteni. Ahogy egyre előrébb lopakodott, érezte, hogy a reggeli (mert akkor evett utoljára) lassan felfelé kívánkozik a bélcsatornáján. Amikor eljutott tudatáig, mit lát, olyan sebesen ott termett fia mellett, mint akit puskából lőttek ki.
   Szeme a gyerekszekrény egyik sarkán állapodott meg. Piros foltok voltak rajta. Nyilvánvalóan vér.
   Attila remegő kézzel Ádám tarkójáért nyúlt, majd felemelte azt. Legrosszabb sejtése beigazolódott: Ádám beütötte a fejét a bútorba, és eszméletét vesztette.
   A rendőr kétségbeesetten próbálta újraéleszteni, mindhiába. Kikereste a gyerek pulzusát, de nem volt neki. Amikor erre rájött, Attila még makacsabbul ütögetni kezdte a fiú gyenge mellkasát. Hamar belátta azonban, hogy itt már semmit nem tehet.
   Leült a földre a holttest mellé, és sírni kezdett. Himbálózott előre-hátra, térdén összekulcsolt kézzel, miközben ugyanazt a kétségbeesett mondatot mormolta szüntelen egymásutánban: - Mit tettem?!

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   A lány magányosan sétált az elhagyatott pályaudvaron. A helyszín most egészen másképp festett, mint legutóbbi ittjártakor. Legalábbis számára. Bár ugyanazok a kopott oszlopok őrizték a vasútállomást, és ugyanaz az ócska falióra mutatta az időt, neki mégis szebb volt minden.
   Kisétált a peronra… ugyanoda, ahol alig több, mint egy éve azt a szörnyűséget elkövette. Milyen más most minden, gondolta. A sínek sem úgy futnak össze, mint akkor.
   Veronika egészen közel állt meg a peron széléhez. Még egy lépés, és lent találja magát, ugyanott, ahol édesanyja feküdt, miután ő odalökte. Az asszony csalódott tekintete, melyet élete utolsó előtti pillanatában villantott rá, még most is elevenen élt emlékezetében. Talán nem is felejti el soha. Abban azonban biztos volt, hogy szerette az édesanyját, és ezen még az sem változtatott, hogy akkor olyan dühös lett rá.
   - Szeretlek, anya – suttogta, odaképzelve a számára legkedvesebb embert a világon – Tudd, hogy mindig is szeretni foglak!
   Ekkor a távolban, mintha csak a lány halk szavára adna választ, egy tehervonat sivítása hasított a levegőbe.
   Veronika ettől kissé megingott. Nem sok hiányzott, hogy a vészjósló sínek közé zuhanjon. Az utolsó pillanatban azonban megragadta egy határozott, bár erősnek épp nem mondható kar.
   Veronika ránézett a titokzatos idegenre. Amint meglátta az arcát, rájött, hogy ismeri. Róbert volt az.
   A lány szíve egyre vadabbul vert. Nem akart hinni a szemének. Mindez nem történhet meg… pont vele.
   Róbert komoly arccal így szólt:
   - Szia, angyal!
   Veronika nem ellenkezett. Viszonozta a köszönést, majd várta, hogy ezúttal a másik fél kezdeményezzen. Ő tett már épp eleget az utóbbi napokban.
   - Amikor megláttam, hogy a vonat elé lökted édesanyád, én elhatároztam, hogy veled szeretnék lenni… Nagyon sokat.
   Veronika szeme tágra nyílt. Erre végképp nem számított.
   - Te… láttál engem? – hebegte – És azok után döntöttél úgy, hogy velem akarsz lenni?
   - Igen – felelte a fiú, őszinte mosollyal – Ugyanis az eset után minden este kijöttem ide, leültem arra a padra, ahová anyád akkor a táskáját rakta, és néztem meredten a síneket. Közben titkon abban reménykedtem, hogy felbukkansz.
   - De hát az… - kezdte elhűlve a csodálkozástól a lány – Vártál rám egy teljes évig, minden nap?
   Róbert bólintott.
   - Tudtam, ha visszatérsz a tetted helyszínére, az nemes lélekre vall. Most pedig árulj el valamit: a terv, amiről sokszor magadban mormogtál itt az állomáson, valóra vált?
   Veronika most már nevetett.
   - Segítettem néhány embernek. Ez volt minden, amire vágytam. Remélem, ezzel bebocsátást nyerek a mennyek országába.
   - Arra mérget vehetsz! – mosolygott szeliden Róbert – Hiszen az angyalok csakis oda kerülhetnek.
   Azzal átkarolták egymást, és boldogan távoztak a barátságtalan vasútállomásról.
   Alighogy elhagyták a pályaudvart, dudálva suhant el az aznapi utolsó szerelvény.

                                                              VÉGE