A gyilkosság napja

   Veronika jobban szerette az anyját, mint bármi vagy bárki mást a világon. Azon a végzetes napon azzal a biztos tudattal ébredt, hogy neki van a legtündéribb édesanyja, aki szereti őt, és erején felül teljesít, hogy mindent megtegyen a családjáért. Éjt nappallá téve dolgozott, hol munkahelyén, hol otthon. Mindig akadt valami, ami lekötötte. Bár szombat volt, aznap is talált magának elfoglaltságot.
   Veronika sercegő hangra ébredt. Édes álmából felriadva úgy vélte, valaki éppen a tojásfehérjét veri fel kemény habbá. Na de ilyenkor?
   Kinézett az ablakon. Az utcai lámpák nagyban világítottak, odafent a hold álmosan figyelte a várost.
   A rádiós ébresztőóra, mely Veronika éjjeli szekrényén állt, öt óra húszat mutatott. A lány lerázta magáról a takarót, és kiugrott az ágyból. Odakint a tál és az evőeszköz súrlódásából keletkező hang egyre erősödött.
    A konyhában édesanyja tevékenykedett lázasan. Ahogy azt Veronika sejtette, habot vert. Odament hozzá, és puszit nyomott az arcára. Ágaskodnia kellett, mivel vagy két fejjel alacsonyabb volt anyjánál.
   - Mit csinálsz ilyenkor, amikor még a kakasok is alszanak? – kérdezte az álmosságtól kissé rekedten Veronika, majd leült az étkezőasztalhoz.
   - Süteményt csinálok ebéd utánra – felelte az asszony – És viszek a nővéremnek is a kórházba.
   Veronika majd’ elfelejtette, hogy nagynénje kórházban van.
   - Ha már ott vagy, add át üdvözletemet! Nincs sok kedvem most odamenni. Nem is vagyok valami jól, meg különben is, utálom a kórházakat. Főleg azt a pszichiátriai osztályt…
   Olyan undorral mondta mindezt, mintha valami állat nyers belsőségeinek elfogyasztására kényszerítenék.
   - Rendben van – mosolygott rá az anyja, és folytatta a munkáját. Miután a habveréssel végzett, letette a tálat a pultra, megmosta és megtörölte a kezét, aztán leült lánya mellé.
   - Tudod, ma este el kell utaznom egy pár napra – magyarázta, mint akinek sürgősen tisztáznia kell magát – Az a helyzet, hogy egy nagyon régi barátnőmnek van szüksége segítségre. A férje otthagyta, és mivel ő is nagyon sokszor lelki támaszom volt, úgy döntöttem, tartozom neki ennyivel.
   Veronika gyanakodva nézett a szemébe, amiből azonban nem állapított meg semmit.
   - Rendben van, de miért mondod ezt el nekem? Soha nem szoktál ilyeneket közölni, csak az utazás előtti utolsó pillanatban.
   Az asszony zavartan elnevette magát, majd így szólt:
   - Csak szerettem volna, hogy tudd. Ennyi az egész.
   Veronika viszont látta rajta, hogy ennél azért többről van szó. Soha nem viselkedett az anyja olyan furcsán, mint aznap reggel.
   - Én pedig elmegyek a barátaimmal a városba csavarogni – közölte a lány, hogy ő is mondjon valamit – Megnézünk pár kirakatot, veszünk ezt-azt, eszünk egy jót valamelyik gyorsétkezdében, aztán hazajövünk.
   - Értem… - mondta tűnődőn az anyja – Csak vigyázz magadra! Tudod, hogy mennyi rossz ember ólálkodik az utcákon.
   - Nem vagyok már gyerek, anya – kérte ki magának Veronika – Tudok magamra vigyázni.
   - Azt elhiszem – mosolygott az asszony, és megsimogatta lánya arcát. Ezután visszatért a tálhoz. Ott folytatta, ahol abbahagyta.
   Veronika elindult a szobája felé, de félúton megtorpant. Anyja és apja helyisége felé nézett, majd halkan megkérdezte: - Apa ébren van már?
   - Amennyire tudom – hangzott háta mögül a válasz – Amikor kijöttem, a tévét nézte.
   A lány nyelt egy nagyot. Nehezen mozdult meg a lába, ennek ellenére a szülők szobájának irányába ment. Az ajtó előtt megállt, és egy hatalmasat sóhajtott. A hideg kilincs hőmérséklete végigjárta egész testét. Beleborzongott. Tudta, hogy odabent csak rosszabb lesz, mégis benyitott.
   A franciaágy jobb felén apja feküdt, állig betakarózva. Szeme nyitva volt. Tehát nem alszik, gondolta Veronika. Ettől kicsit rossz érzés kerítette hatalmába. Közeledett is volna, meg nem is. Végül úgy döntött, leküzdi ellenérzéseit. Az ágyhoz sétált, félretolta anyja paplanját, és lefeküdt az ő helyére. Egy darabig csendben nézte a tévét. Valamelyik kereskedelmi adó ostoba reggeli műsorát sugározták épp. Veronika hamar beleunt az üres fecsegésbe, ami a készülékből áradt. Oldalra fordult, és megsimogatta apjának bozontos haját, majd borostás arcára puszit nyomott.
   - Jó reggelt, apa!
   Érezte, ahogy szívét lassan elönti a fájdalom. Szeretett volna sírni, de apja jelenlétében úgy érezte, vissza kell tartania. Nem akarta még ezzel is idegesíteni, elég gondja volt anélkül is.
   Az öreg oldalra hajtotta a fejét, hogy alaposan szemügyre vegye lányát. Ez a mozdulat olyan elnyúltra sikeredett, Veronika már-már attól félt, apja megerőltette magát.
   - Valami baj van? – kérdezte a lány őszintén aggódva.
   A férfi behunyta szemét, és halkan, erőtlenül azt mondta: - Az égvilágon nincs semmi baj… Csak azt csodálom, milyen gyönyörű vagy. Büszke vagyok rád.
   Veronika nem bírta tovább, eltörött nála a mécses.
   - Ne sírj! – vigasztalta az apja, végigsimítva lánya hegyes állát – Nem áll jól neked, ha szomorú vagy. Neked vidámnak kéne lenned, hiszen olyan jó ember vagy, amilyenből kevés van ezen a bolygón.
   Veronika eltolta magától a szerető kezet, és kiugrott az ágyból.
   - Nem vagyok jó ember! – suttogta elhaló hangon, majd kirohant a szobából. Kifelé menet megbotlott valamiben, amit befelé észre sem vett. A kerekesszék volt az, amely akkor már másfél éve a helyiség állandó berendezési tárgyává vált.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   Veronika nem tudta magát tökéletesen átadni a hangulatnak, aminek egy barátnőkkel töltött, átcsavargott délután el kéne, hogy uralkodjon. Mindenki más rajta kívül mókázott, vicces megjegyzéseket tett a kirakatbabákra és ruháikra, valamint néha valamelyik járókelőre is. Őt azonban mindez hidegen hagyta. Feje kavargott a sok gondolattól, ami azon a napon felhalmozódott benne.
   A vörös hajú lány - aki általában a prímet vitte a társaságban – vette észre először, hogy Veronikával nem stimmel valami. Amikor egyszer a többiek épp egy újabb bevásárlóközponti célpontot rohantak meg, ő hátramaradt, és félrevonta karjánál fogva búskomor barátnőjét.
   - Mi a baj, Veca? – kérdezte, mélyen a szemébe fúrva tekintetét – Egész idő alatt olyan vagy, mint aki gondolatban teljesen máshol jár. Nem érzed jól magad velünk?
   - Nem erről van szó –felelte Veronika tettetett vidámsággal. Arcáról a halvány mosoly viszont azonnal lekopott.
   - Hát miről? – faggatta tovább a lány – Tudod, hogy nekem elmondhatsz bármit. Én egyrészt hallgatok, mint a sír, másfelől segítek is neked, ha tudok.
   - Csak azon gondolkoztam, mit rejtegethet az anyám – bökte ki végül Veronika – Reggel bejelentette, hogy este elmegy valami barátnőjéhez, lelki támasznak vagy minek. De nekem az egész olyan furcsa…
   - Biztos férfi van a dologban – vetette fel a barátnő, amit azonnal meg is bánt – Bocs… Nem úgy gondoltam.
   Veronika merengve nézett maga elé.
   - Lehet, hogy igazad van – morogta, majd felállt, megpaskolta barátnője vállát, vidáman nevetve invitálva őt a többiek után.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   Délután hét órakor érkezett haza. Miután üresen találta a konyhát és a fürdőszobát, benyitott apjáék szobájába. Az öreg békésen szunyókált, kezét összekulcsolva mellkasán. Amikor Veronika benyitott, hirtelen megriadt. Kinyitotta a szemét, de úgy tűnt, nem lát el az ajtóig.
   - Szia, apa! – köszönt előzékenyen a lány.
   - Veronika, te vagy az? Örülök, hogy itt vagy. Jól érezted magad?
   - Fogjuk rá! Anya már elment?
   - Körülbelül tíz perce indult a vasútállomásra. Azt mondta, sok puszit küld neked, és vigyázz magadra meg rám.
   A férfi kényszeredett mosolyt villantott, majd visszadőlt az ágyba.
   Veronika becsukta az ajtót. A konyhába vitte a gyomra, mivel ebéd óta nem evett semmit, hiába tervezték el a lányokkal a gyorséttermi látogatást. Belenézett a hűtőbe, kivette az egyetlen doboz tejet, és morcosan megrázta. Üres volt. Egyik kezével összenyomta, másikkal felnyitotta a szemetes tetejét. Alig fért bele valami.
   Veronika egyre idegesebb lett. Be akarta vágni a kukába a tejes dobozt, hogy kiélhesse dühét, ám ekkor a szemétkupac tetején megpillantott valamit. Széttépett papiros hevert ott, apró cafatokban. A lány kivette a mozaikdarabkákat, a kiürült flakont a földön hagyta, és letelepedett az asztalhoz. Kíváncsisága leküzdhetetlen méreteket öltött. Addig bíbelődött, míg végül sikerült egésszé összeállítania a papírlapot. Akkor buzgón olvasni kezdte. Amit megtudott, annyira letaglózta, pár percig meg sem tudott mozdulni. Aztán vette a kabátját, és nagy lendülettel kilódult a lakásból.

   A vasútállomáson csak néhány ember kószált. Veronika minden erőfeszítés nélkül megtalálta anyját, aki csomagjait egy padra téve várta, hogy beérkezzen a vonat.
   Veronika egyetlen lépésre megközelítette. Állt egy darabig mögötte, nem tudta, mitévő legyen.
   …A távolban megjelent a vonat, nagyokat dudálva, bár ezt ők még nem hallották…
   Veronika megköszörülte a torkát, mire édesanyja megpördült, és értetlenül meredt a lányára.
   - Te meg mit keresel itt? – kérdezte megütközve.
   - Ezt én is kérdezhetném tőled – felelte a lány szemrehányóan, majd hozzátette: - Megtaláltam a levelet a szemetesben.
   Édesanyja leemelte a csomagot a padról, és a peron felé indult. Veronika követte őt.
   …A vonat sebesen haladt az állomás felé…
   Veronika rákezdett: - Mégis mit képzelsz? Apa otthon abban a tudatban fekszik, hogy szereted, te meg közben más karjaiba szaladsz?
   - Az anyád vagyok, nem beszélhetsz velem így!
   - Bárcsak ne lennél az! – suttogta a lány, mire anyja arcvonása némiképp elváltozott. Halvány mosoly terült szét ábrázatán; amolyan gúnyos, lenéző mosoly.
   - Mégis mit vártál? – kérdezte, szinte szánakozva – Azt hitted, hogy életem végéig kitartok egy mozgássérült férfi mellett? Egy nőnek szükségletei vannak!
   Veronika elméje elborult. Gondolkodás nélkül, fojtott kiáltást hallatva nekirontott anyjának, aki a váratlan lökéstől egyből a vágányra zuhant. A landolás olyan hirtelen érte, meg sem tudott moccanni. Megrökönyödve nézett lánya szemébe onnan lentről. Ez a pillantás mindmáig ott élt Veronika emlékeiben. Csalódott, meglepett pillantás volt.
   A lány odébbállt, abban a biztos tudatban, hogy nem látta őt senki. Egy oszlop mögül nézte, ahogy a vonat keresztülgázol édesanyján, mivel már túl közel járt ahhoz, hogy fékezzen. Amikor továbbállt a szerelvény, az egyik leszálló nő a szája elé kapta a kezét, és hisztérikus sikításban tört ki. Erre rengetegen a most érkező utasok közül odacsődültek, megrettenve állva az eset előtt.
   Veronika akkor hazarohant, majd kicsit később visszatért apjával egyetemben, miután a rendőrök a telefonban közölték, mi történt.